Egy kicsit anyaggyűjtés is ez a cikk, úgyhogy köszönöm mindenkinek a segítséget, aki ír hozzá kommentet.
Ha jól emlékszem, Gogol mondta a következőt: „Számtalanszor hallottam, amint valaki arról panaszkodik, hogy csalódott az emberekben, de olyat még nem hallottam, aki arról panaszkodott, hogy csalódott az emberismetretében.”
Bármilyen (jó és rossz értelemben vett) emberi játszmáról van szó, mások megítélése alapvető fontosságú. Én megítélem a többieket, a többiek megítélnek engem. Kialakul egy vélekedés a másikról, valami alapján. Na de mi alapján?
Ahogyan én látom, mások megítélése azt jelenti, hogy mi magunk, képzeletben, felruházunk embereket különféle tulajdonságokkal, és amit eredményként kapunk, azt szeretjük, vagy nem szeretjük.
Felruházzuk – ez a kulcsszó.
Nem a valóság talaján állunk, ezt észre kell vennünk.
Körülbelül egy évvel ezelőtt dolgoztam egy fickóval. Rengeteget beszélgettünk, terveket szőttünk. Idővel eljutottunk arra a pontra, hogy ténylegesen el kellett kezdeni dolgozni, azaz valóságot, cselekvést, tetteket, teljesítményt tenni a szavak mögé. Én odatettem mindent, amit ígértem, ő meg nem tette oda, amit ígért. Kezdetben nagyon jó kép alakult ki bennem az illetőről, nagymenőnek, fenegyereknek tartottam, örültem, hogy ismerem. Idővel ez a kép összetört, az új kép pedig egy vesztes, lúzer, csaló valakit mutatott.
Úgy tíz évvel ezelőtt dolgoztam egy fickóval. Eleinte fantasztikus embernek tartottam, nagymenő, sikeres, milliárdos, beérkezett valakinek. Jókat beszélgettünk, tervezgettünk, nagy célokat tűztünk ki. Azután elkezdődött a munka fázisa. Dolgozni kellett, minden nap, konkrét lépéseket tenni az adott cél felé. És az a fickó, aki korábban hatalmasnak tűnt, egyre kisebbnek látszott, míg végül a róla bennem kialakuló kép az ellenkezőjére fordult, és egy ügyeskedő senkinek láttam, aki a dumáláson kívül semmire nem képes.
Az én életemben általában pozitívról indult a benyomás, és abból lett negatív. Volt fordítva is, de az a ritkább. Ismertem olyan nőt, akit kezdetben üresfejű, bugyuta cicababának tartottam, és csak apránként vettem észre, hogy mennyire józan gondolkodású, filozofikus, művelt és okos. Tizenévesen visszataszítónak, aljasnak, gátlástalannak tartottam az egyik finoman szólva rosszarcú osztálytársamat, ám amikor baj lett, csak ő nem hagyott cserben.
Felruházzuk az embereket elképzelt tulajdonságokkal. Az ember a kép alatt ritkán változik, inkább a kép alakul át – ez pedig azt jelenti, hogy más tulajdonságokkal ruházzuk fel, más tulajdonságokat tulajdonítunk neki, mint korábban.
Négy kérdésem van hozzátok.
1. Nálatok általában pozitívról fordul át negatívba a kép, vagy negatívból pozitívba?
2. Milyen tapasztalatok változtatnak a képen?
3. Vajon mekkora jelentősége van életünkben annak, hogy képzeletben különféle tulajdonságokat tulajdonítunk az embereknek? Hány embernek tulajdonítunk hatalmat, befolyást, sikert, észt, bölcsességet, szakmai hozzáértést, vagy épp ezek ellenkezőjét, miközben a valóság egészen más?
4. Mi történne, ha többé nem ruháznánk fel senkit semmilyen tulajdonsággal?