Életem során sokféle érzéssel viseltettem Isten iránt.
Gyerekkoromban fel sem merült bennem, mint kérdés, hogy van-e Isten, vagy nincs. Egyszerűen nem foglalkoztam a témával, nem érdekelt. Nagyritkán került csak szóba, ilyenkor nem éreztem semmit, csak ürességet. Mintha nekem aztán mindegy lett volna, hogy mi az igazság Istenről.
Tizenéves korszakom első felében ostoba babonának tartottam a vallás minden formáját, különösképpen Isten miatt. Rendkívül tudományos érdeklődésű voltam akkoriban, állandóan bújtam a tudományos lapokat, könyveket, néztem az ismeretterjesztő műsorokat a tévében. Teljesen elámultam a technika csodáin. Feltett szándékom volt, hogy elméleti fizikus és csillagász leszek. Miközben az iskolában állandóan a bukás határán egyensúlyoztam, az elméleti fizikában és a csillagászatban szerzett műveltségem magasan felülmúlta a tanáraimét.
Ebbe a csillogó, izgalmas, űrutazásokkal teli világomba sehogyan sem illett bele a vallás, és Istent lázálomnak hittem, amivel egyesek fenyegetőznek, mert ők maguk gyengék. Egyszer-kétszer elmélkedtem keveset Isten témáján, azon, hogy hol élne, meg hogy mi lenne a szerepe a világegyetemben, és minden alkalommal oda jutottam, hogy az egésznek semmi értelme, Isten nem kell a világűrbe.
Idegesített a gondolat, hogy felesleges tudni, felesleges megismerni és kutatni, elég, ha az ember hisz, és ezzel vége is. Úgy éreztem, teljesen értelmetlenné válna az életem, ha elhinném a mesét a szeszélyes, szakállas, láthatatlan bácsiról. Én kutatni és tudni akartam.
Tizenéves korszakom második felében az a furcsa helyzet állt elő, hogy kigondolkodtam magam a fizikai univerzumból. Ültünk legjobb barátommal a nyári éjszakában, az egyik park félreeső padján, néztük a csillagokat a tiszta égbolton, fejtegettük legfrissebb elméleteinket, és valahogy… az egész tudományos magyarázat elkezdett rettenetesen üresen hangzani.
Akkor, azon az éjszakán jutott eszembe valami, ami máig nem hagy nyugodni. Az összes elmélet a világegyetem mibenlétét, múltját, jövőjét, keletkezését illetően, folyamatosan sugall valamit, de soha nem mondja ki.
Van egy elmélet a fizikában, amely a részecskefizika területén született. Ez a legnagyobb elmélet. Azt mondja, hogy az univerzum keletkezésekor, az ősrobbanás pillanatában, elképesztően magas hőmérséklet uralkodott, majd, ahogyan a világegyetem tágult, fokozatosan egyre hűlt, és ez a lehűlés azt eredményezte, hogy újabb és újabb jelenségek bukkantak fel. Kezdetben például nem létezett gravitáció és elektromágnesesség, mert (az elmélet szerint) ezek csupán egy bizonyos hőmérséklet alatt jelennek meg.
Nagyon sok elméletet lehetne felhozni a témában, legyen elég most ez az egy. Csak a példa kedvéért. Ez az elmélet (ahogyan a többi is) azt állítja, hogy a tér, az idő, az anyag és az energia sémák szerint viselkedik. Sémák szerint. Az Ősrobbanás elméletben is erről van szó, meg a többiben is. Ezek a sémák a természeti törvények.
De mik azok? Honnan vannak? Mi a forrásuk?
Ha az Ősrobbanás elmélete igaz, akkor a természeti törvények már az univerzum keletkezése előtt is léteztek! Hm…
Ott ültem a parkban, megszállottságomban osztozó barátommal, és elkezdett foglalkoztatni a természeti törvények témája. Magától értetődően, lázas kutatásba kezdtünk a szakirodalomban. Nem találtunk semmit.
A fizikai univerzum nem adott választ mindenre, és a szentnek tekintett tudomány tehetetlenül állt a legalapvetőbb, és legfontosabb kérdések előtt. A természeti törvény Isten akarata? Hátborzongató kérdés.
Mivel továbbra is vonzott a megismerés, és elképzelni sem bírtam, hogy ne legyen több kérdésem, nem vallásos lettem, hanem elindultam az okkultizmus útján. Mágia, alkímia, asztrológia és a többi. Már hittem Istenben, de nagyon rossz véleményem volt róla. Őrült, kicsinyes, szánalmas, szadista, undorító, zsarnok – ezek a szavak jutottak eszembe róla. Ekkoriban el is határoztam, hogy összehozok egy szervezetet, egy rendet, melynek az a célja, hogy leállítsa ezt az őrületet, azazhogy: megölje Istent.
Isten személyiségét akkoriban úgy képzeltem el, mint egy diktátorét.
Különös, de okkultista időszakomban történt, hogy egy időre mélyen vallásos lettem. Minden nap elzarándokoltam a Bazilikába, és egy vagy több alkalommal végigimádkoztam a rózsafűzért. Napjaim áhítatban teltek. Folyamatosan beszéltem magamban Istennel, könyörögtem neki, bántam mindent. Csupán élhető életet kértem, semmi mást.
Ez ment három hónapig. Nem kaptam semmit, viszont elkezdtek belépőt szedni a Bazilikában, úgyhogy visszatértem az okkultizmushoz.
Röviddel ezt követően elhagytam az okkultizmust, és elindultam más irányba. Sokáig nem járt az eszem Isten személyiségén.
Kisebb változásokon át, néhány éve eljutottam egy istenképhez, amely a mai napig sem változott semmit. Jelenleg úgy gondolom, hogy a jövőben sem fog.
Ma úgy látom, hogy Isten léte emberi eszközökkel soha nem lesz bizonyítható. Nem lehet kimutatni, sem azt, hogy létezik, sem azt, hogy nem. A régi, mai szemmel nézve naiv időkben, az emberek a hétköznapi realitáson túlmutató jelenségekben a világmindenséget megteremtő korlátlan hatalom megnyilvánulását láthatták. A ma embere egy égő bokor láttán hívná a tűzoltókat. A ma embere egy különös égi jelenség láttán az idegenekre gondolna.
Úgy vélem, Isten nem ember. Isten nem egy olyan ember, akinek végtelen hatalma van. Ez azt jelenti, hogy Istennek nincs emberi értelemben vett személyisége, nincsenek emberi tulajdonságai, emberi érzelmei. Nem haragszik, nem szeret, nem fél, nem büszke, nem öl, nem segít, nem korlátoz. Ezeket emberek teszik.
Mai istenképem szerint Istennel ember nem képes kommunikálni. Egy csecsemő nem tud kommunikálni egy felnőttel, és viszont. Kommunikáció alatt természetesen nem oázást és gügyögést értek. A különbség ember és Isten között, ennél mérhetetlenül nagyobb. Egyszerűen nincs közös valóságlátás, közös érzékelés, nincs közös téma egy mindentudó, végtelen hatalmú lénnyel.
Nem tudom, hogy van-e Isten. Nem tudom, hogy szükséges-e a léte, és azt sem, hogy amennyiben létezik, mivel foglalkozik, illetve, hogy foglalkozik-e bármivel is, mivel ez önmagában egy emberi gondolat, ami Istenre biztosan nem érvényes.
Mai istenképem szerint Isten nem zsarnok, nem öl, nem jutalmaz, nem szeret, nem gyűlöl, nem büntet, nem korlátoz. Nem segít az egyik embernek, és nem tesz keresztbe a másiknak. Isten nem egy ember, aki abban különbözik a többi embertől, hogy végtelen hatalma van.
Én így látom Isten személyiségét.