Duncan Shelley

Gondoljuk újra a világot

Halhatatlanság, Elmélet Nyolc

Az élettartam drasztikus meghosszabbításában vagy a(z elvi) halhatatlanságban nem az a központi kérdés, hogy az embernek van-e lelke, hanem az a tény, hogy van értelme. Az értelem léte felülír mindent.

Az értelem és az evolúció ugyanazt teszi, de egymással ellentétes irányban, és különböző sebességgel.

Az értelem problémákat azonosít, problémákat zár ki és old meg. Az evolúció szintén. De míg az értelem felfog egy konkrét jelenséget, megérti azt, és kezeli a problémát, az beletelik mondjuk 6 évnyi munkába. Az evolúció ugyanezt teszi és lényegében ugyanazt éri el, de nem 6 év alatt, hanem 14 millió év alatt.

Az értelem a környezetet optimalizálja a faj igényeihez. Az evolúció a fajt optimalizálja a környezethez, pontosabban olyan hosszú időn át fennálló körülményekhez, amelyek folyamatos reakciót váltanak ki a testekből, de nem ölik meg azokat olyan rövid idő alatt, hogy a szaporodás ne mehessen végbe.

Az ember számára nincs semmilyen haszna az evolúciónak.

Az evolúció generációváltásokkal reagál a környezet kihívásaira, ezért az evolúció motorja a halál.

Ahhoz, hogy az evolúció működni tudjon, tapasztalhasson, fejleszthessen, reagálhasson, kísérletezhessen, beépíthessen újabb funkciókat, anatómiai képleteket, arra van szüksége, hogy a biológiai organizmusokat behatások érjék, szaporodjanak, majd meghaljanak.

A természetben majdnem minden állat erőszakos halált hal, és mindegyik táplálékként végzi. Az öregedésnek az az értelme, hogy a legerősebb állatot is annyira legyengítse, hogy meg tudják enni. A betegségek értelme is ez.

Az állatvilágban a faj minden szempontból dominál az egyed felett. A növényvilágban az „egyed” szó alig értelmezhető. Az egyed léte egészében alá van rendelve a fajfenntartásnak. Egyetlen állat, legyen bármilyen erős, gyors, szívós, ügyes, legyen tetszőlegesen akármilyen, nem kap, és nem kaphat nagyobb jelentőséget annál, mintsem hogy szaporodásával szolgálja a faj jövőbeni létét. Nincsenek kiemelt fontosságú egyedek az állatvilágban.

Mindezekkel szemben, az embernél a faj nem dominál a személy felett. Egyetlen személy okozhat rendkívül nagy kárt az egész fajnak, és egyetlen egyed nagyságrendekkel megnövelheti a faj életképességét.

Az ember nem része a táplálékláncnak, nem generációváltásokkal fejlődik, hanem tudatos értelme által. Az ember esetében a betegség, az öregedés és a halál rendszerhiba.

A rendszerhiba azon a módon küszöbölhető ki, hogy kivonjuk az emberi fajt az evolúció működése alól.

Share

Amer és a féltékenység

Ötletelés, témaválasztás, cselekményvázlat, megírás, javítás, majd a tesztolvasók véleménye alapján apró korrekciók, és kész. Így születnek az Amer történetek, így íródott meg tíz rész. Most nem.

Ezúttal a tesztolvasók visszajelzése után teljes átírás következett.

Bármely olyan téma, amelyben kevés embernek van tapasztalata, vagy amelyről senkinek nincs, a kifejtésben rejlő szabadság sokkal egyszerűbbé teszi az értekezést, a hangos gondolkodást, az elmélkedést, mint egy olyan téma, amiben (sajnos vagy nem sajnos) mindenki otthon van.

Éppen ezért sokkal nehezebb komolyan írni a féltékenységről, mert egy tapasztalatot nem hagyhatunk figyelmen kívül egyetlen odavetett, vagy bármennyire is átgondolt érv felemlítésével. Én így éltem meg, te úgy élted meg, ő amúgy, az a másik ember meg egy negyedik módon. Valamennyi változat érvényes. Ha vannak ellentmondások, akkor azokkal együtt.

A 11. Amer történet körbejárja a féltékenységet, megmutatja a benne rejlő őrületet, a lépéseket, ahogyan valaki tudatlanul egyre mélyebbre süllyed ebben az őrületben, és a lépéseket, amelyekkel tudatosan vissza lehet térni onnan. Sokkal nagyobb feladat volt megírni, mint amilyennek első ránézésre tűnt.

Ha voltál már féltékeny, vagy épp most vagy az, ha úgy érzed, lassan eszedet veszted, ha épp szörnyű vádakkal illetnek, miközben nem tettél semmit, ha azt tapasztalod, elbeszéltek egymás mellett, és mindenki mást ért ugyanazon, ha már eleged van, és jobbnak látnád kisétálni a tébolyból a nyugalomba, akkor ez a könyv éppen neked íródott.

Megvásárolható: a Brooks Kiadó könyvesboltjában.

Share

Emberi játszmák

Minden rosszban van valami jó. Pontosan ez a baj a rosszal: hogy van benne valami jó.

Általában úgy értelmezzük a rosszban lévő jót, hogy az valamilyen érték, ha más nem, tapasztalat, ami bölcsebbé vagy erősebbé tesz.

Valójában sokkal súlyosabb a helyzet. A rosszat azért fogadjuk el, azért tartjuk meg, azért ragaszkodunk hozzá, mert van benne valami jó. A rossz ezért telepszik ránk, ezért nyomorít meg, ezért öl meg.

Ha valaki eltöri a lábát, az rossz. Milyen jó lehet egy lábtörésben? Valamit meg tudunk úszni általa. Például nem kell elmennünk dolgozni, nem kell találkoznunk valakivel, nem kell részt vennünk valamiben, mert van egy felmentő kártyánk: eltört a lábunk. Ez a jó a törésben.

Ha valaki eladósodott, az rossz. Milyen jó lehet benne? Mit tudunk megúszni általa? Miből tudjuk kivonni magunkat miatta? Például nem kell kölcsönadnunk senkinek, nem kell belevágnunk valami kockázatosba, új vállalkozásba, új életbe, nem kell foglalkoznunk egy sokkal nagyobb problémával, mert van egy felmentőkártyánk: el vagyunk adósodva. Ez a jó a tartozásban.

Bármilyen rosszat vizsgálunk is, találni fogunk benne valami jót, olyan értelemben, hogy valamiből ki tudunk maradni miatta, meg tudunk úszni valamit, el tudunk kerülni valamit.

A penge élén táncolunk, amikor a rosszat valami jóra használjuk. Néha nehéz felfedezni, hogy abban a rosszban, amiben nyakig benne vagyunk, mi az a jó, amiért ragaszkodunk hozzá, de az ott van, még akkor is, ha ez kezdetben elképzelhetetlen.

Ahhoz, hogy a rossztól megszabaduljunk, tudnunk kell, mi a jó benne, amiért ragaszkodunk hozzá.

Erről szól az Amer és a játszmák. A könyv épp megjött a nyomdából.

Share

Lényegtelen vélemények

Utálom a művészfilmeket, utálom az operát, utálom a focit. Mi következik mindebből? Az, hogy a véleményem a művészfilmekről, az operáról és a fociról lényegtelen.

Szilárd meggyőződésem, hogy a művészfilm címke egy felmentő kártya azok számára, akik nem tudták elsajátítani a filmnyelvet, és nem akarnak adni a közönségnek semmit, sőt inkább szívesen elvennék a nézők maradék életkedvét is. Számomra minden idők legkiválóbb művészfilmje és legrosszabb művészfilmje között nincs lényegi különbség. Ebből adódóan bármilyen vélemény, kritika, amit kialakítok magamban egy adott művészfilmről, érvénytelen.

Számomra az opera idegesítő zaj, amitől egy másodperc után megfájdul a fejem, és tíz másodperc után feladnám magam az FBI-nak. Ha egymás után kellene végighallgatnom a történelem legcsodálatosabb operáját és a történelem legsilányabb operáját, egy időre szanatóriumba kellene vonulnom, de az biztos, hogy a kettő között nem észlelnénk semmiféle eltérést. Következésképpen a véleményem az operáról irreleváns, mivel az egész műfajt utasítom el, vagyis nincs ítélőképességem a témában.

Gyerekként szerettem a focit, magam is gyakoroltam, drukkoltam az argentin csapatnak, azután ez valahogy elmúlt. Már nagyon régóta nekem a foci abszolút érdektelen. Ha felvételről vagy helyszínen meg kellene néznem a valaha lejátszott legjobb mérkőzést és a valaha lejátszott legócskább mérkőzést, én nem találnám jobbnak a jobbat, mert a foci maga nem érdekel. Tehát a véleményem egy tetszőleges meccsről teljesen lényegtelen.

Soha nem fordulhat elő, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy megnézzek egy művészfilmet, meghallgassak egy operát, vagy kimenjek/leüljek egy mérkőzés elé. Nem én vagyok a célcsoport, nem én vagyok a közönség. Akkor tehát milyen jogon nyilvánítanék véleményt, milyen jogon írnék vagy mondanék kritikát? Nincs ítélőképességem, nem tudok mérlegelni, ezek nélkül meg hogyan?

A kritikus azzal kezdi a kritikáját az akkor legfrissebb Marvel-filmről, hogy gyűlöli ezt az egész képregényfilmes akármit, majd negyed órán át anyázza a filmet, és mindenkit, aki részt vett benne. Milyen alapon? Az volt a kiindulópontja, hogy nem neki készült a film, soha nem ülne be önszántából egy ilyen filmre, akkor tehát milyen értelemben számítana bárkinek a véleménye? Aki úgy gondolkodik, mint ő, az nem fog elmenni egyébként sem, aki meg másképp, annak más számít, mást keres a filmekben.

A kritikus azzal kezdi, hogy gyűlöli az adott színésznőt, mert szerinte tehetségtelen, és a csípője is túlságosan széles, majd fél órán át fitymálja a filmet. Ha én nem bírok elviselni valakit, miért nézném meg a filmjét? Nem történhetne meg.

Egy vélemény, vagy kritika csak akkor lehet jogos, ha olyan embertől jön, aki egyébként szereti a műfajt, szereti a stílust, szereti a sportágat, szereti vagy minimum közömbös számára az adott színésznő vagy színész. Ezek hiányában neki nem lehet ítélőképessége, nem ő a célközönség, következésképpen nincs joga véleményt alkotni, mert a nézetei lényegtelenek.

Share

Trónok harca kritika

Kedvelem, de…

Elolvastam minden könyvet, megnéztem mindegyik évad összes részét, tűkön ülve várom az új kötetet, az új évadot, az új epizódot, irigylem az író, George R. R. Martin sikereit, azt mondhatom magamról, hogy szeretem a Trónok harcát, most mégis kritizálni fogom.

Olvastam, néztem számtalan kritikát, követtem több „rajongói fórumot”, és sokszor nem értettem egyet a felhozott negatívumokkal. Gyakran említették, hogy az adott epizód nem szólt semmiről, holott volt benne egy (vagy több) olyan párbeszéd, amit imádtam, és ami nekem a nagy csatákkal vetekedett.

Ebben a kritikában nem arról fogok írni, amit mások már megírtak, elmondtak előttem, felemlegetve, hogy erősen hullámzik a minőség, hogy vannak szereplők, akik mind a regényekben, mind a tévésorozatban a nekik szentelt játékidő vagy oldalak jelentős részében csak tereptárgyként léteznek, és semmi olyat nem tesznek, ami miatt érdemes lenne figyelni rájuk.

Nem fogok arról sem írni, hogy szerintem jó vagy rossz Martinnak az a fogása, hogy a teljes történetfolyam főhőseit elrejti, az időszakosan fókusszal kiemelt, látszólagos főhősöket pedig elvérezteti, ezzel sokkot okozva az olvasók/nézők jelentős részének.

Én az üzenetet fogom kritizálni. Azért azt, mert van miért, és mert tudtommal senki más nem tette meg.

A hatalom a királyi vérben van

A Trónok harca üzenete, világának alapvetése ez.

Ha kiemeljük a Trónok harca cselekményének lényegét, akkor azt találjuk, hogy van néhány kiválasztott, akiknek a sorsa összefonódott a világ és az emberi faj sorsával, és ezek a kiválasztottak mind nemesi családok sarjai.

Az ókor és a középkor uralkodó dinasztiái, nemesi címei vérből születtek, a makulátlan hírnév és megkérdőjelezhetetlen becsület mögött tűz, acél, sikolyok, árulás, és halál rejlik. Lehetséges, hogy a sokadik leszármazott már kifinomultabb eszközökkel tartja magát játékban, még az is lehetséges, hogy némelyik egészen kiváló ember, de a nemesi származás akkor sem több, mint generációról generációra öröklött kiváltságok, melyeket egykor valaki úgy szerzett meg, hogy enyhén szólva nem válogatott az eszközökben.

Tömeggyilkosok, árulók, csalók, szerencsevadászok által pozícióba helyezett dinasztiák leszármazottjai hajszálra ugyanolyan emberek, mint akárki más. Kisajátították egy adott térség erőforrásait, elérhetetlenné tették a többség számára az oktatást, kirekesztő törvényeket hoztak, majd azt mondták, hogy ők a kiválasztottak. De ez nem kiválasztottság, hanem szimpla erőszak.

A Trónok harca világában a nagy nemesi házak (Stark, Lannister, Targaryen stb.) tűzzel és vassal szereztek maguknak pozíciót, melyet erőszakkal, manipulációval és pénzzel tartottak fenn.

A Trónok harca lényegében arról szól, hogy néhány kiválasztott, nemesi családból származó nő és férfi sorsa valamiféle mitikus módon összefonódott az egész világgal és az emberi fajjal. Ez az eszme értelmetlen. Nem misztikus kiválasztottságról van szó, hanem pozícióról, melyet ocsmány eszközökkel és módszerekkel értek el.

Ezzel szemben a valóságban

A történelem kezdetétől része a világunknak a kiválasztottság mítosza, ahogyan az is része, hogy ezek az önnön fiktív nagyságuktól megrészegült figurák folyton bajt okoztak, leginkább mérhetetlen mennyiségű halált és fájdalmat. Elvétve volt ugyan kivétel, nagyon ritkán rövid időre tehetséges, rátermett emberek birtokolhattak nekik való pozíciót, de a matematikai nullát alig felülmúló előfordulási gyakoriság betudható a véletlennek, és e tény a legkisebb mértékben sem vonja kétségbe, hogy a rendszer kizárólag pozíciók megtartására jött létre.

A mi valóságunkban ezek az úgynevezett kiválasztottak gyakran a leghitványabb alakok, akiket valaha hátán hordott a föld. A mítosz szerepe legitimmé tenni a pozíciót, megindokolni, hogy miért is van hatalom ezeknek a kezében, és miért kell mindenkinek engedelmeskednie nekik.

Soha semmilyen hasznot nem hajtott a számunkra az engedelmesség, a mesékben való hit, vagy a fajelmélet. Nagyon itt van már az ideje túllépni ezen, és tényleg felnőni.

Ha nem a pozíciót, a nevet, a pedigrét tartanánk a kiválasztottság alapjának, hanem a személyes érdemet, azt, hogy valaki kitűz egy hatalmas célt, komolyan felelősséget vállal érte, és letesz valami olyat az asztalra, ami előtt az egész világ tátott szájjal áll, az teljesen rendben van. Ha a mesék helyett áttérnénk erre, az tényleg előrevinné a világot. És ez egy olyan kiválasztottság lenne, ami bárki számára nyitva áll.

A Trónok harca üzenete hazug és káros. A vérségi kötelék nem jelent rátermettséget, az oktatás elzárása a tömegektől csak egy buta és halálra ítélt világot eredményez, amelyben félkegyelmű alakok a bölcs képében tetszelegnek, kevesebb valós tudással, mint amennyivel a mi világunkban egy 6 éves gyerek rendelkezik a formális oktatás eredményeként (amit szintén lehetne bőven kritikával illetni).

Share

Ki ez az Amer?

kép: Kieran Slate

Éppen 10 éves voltam, amikor először tettem fel azt a zavarba ejtő kérdést, hogy mi értelme élni. Amit láttam magam körül, abban nem volt válasz, ami azt illeti, mások a kérdést sem fogalmazták meg, ez csak úgy belülről jött.

Tizenéves koromtól nagyjából a felnőttkor küszöbéig különféle vallások és okkultista irányzatok követése, kutatása és gyakorlása töltötte ki az életemet. 1994-ben végre sikerült kijutnom ebből a sötét posványból a félhomályba.

A figura ’94 elején jutott eszembe, először Onxhnak hívták, de sokan meg sem próbálták kiejteni, ezért megváltoztattam a nevét egy sokkal egyszerűbbre. Az „Amer” szó úgy született, hogy lerövidítettem az olasz Amerigo-t.

Amerrel szerettem volna elmesélni okkultista tapasztalataimat, filmes klisék és egyszerűsítések nélkül, romantizálás nélkül, eltekintve a mesés-mitikus mellébeszéléstől. Nyersen bemutatva azok mindennapjait, akik Aleister Crowley, Eliphas Lévi, John Dee, Fulcanelli és mások útját járják, rejtélyes praktikákkal próbálkoznak, naponta órákon át gyakorolnak, és olyan szókinccsel rendelkeznek, hogy szótár nélkül olvassák Lovecraft történeteit.

Az Amer tánca, mint novella, 1995-ben jelent meg, a Holdtölte magazin 33. számában. Néhány évre rá a novellát tovább gondoltam, és egy körülbelül tízszer hosszabb történetet írtam belőle, majd elfelejtettem. 2006-ban jelent meg könyv formájában, Amer tánca címen.

Amer végül valami egészen más lett, mint aminek eredetileg kitaláltam. Sokkal modernebb, élettel telibb, erőteljesebb, könnyedebb. Nem a megszállott okkultista mintaképe, hanem olyan valaki, aki kiszabadult a halandóság és az emberi játszmák börtönéből, aki folyamatosan látja az igazságot, aki előtt ott térdelnek a körülmények, aki ott áll „önmagától ihletetten, a fény előtte, a sötét mögötte”. Azért volt szükségem a figura továbbfejlesztésére, hogy általa leírhassam azt is, amit ’94 óta tanultam.

Amer ezer éves, nem fogja az idő, döntésének olyan ereje van, hogy az kimozdítaná pályájáról a Holdat. A 20. század elejétől festőművésznek álcázza kilétét, a század második felétől a fiát játssza annak az embernek, aki szintén ő maga. A 21. század elején szintén festő, azután diplomata. Rövid időszakokra tanítványokat fogad, gyerekeknek, nőknek, férfiaknak segít megérteni az élet egy-egy leckéjét, mindig rangrejtve, sohasem mesterként, hanem csak barátként, jó szándékú idegenként fellépve.

Az Amer mostanra könyvsorozattá bővült, amelynek 9 része jelent már meg. Mindegyik franciaboríték méretű, 80 oldal körüli terjedelemben. Néhány kötetet tankönyvként is használnak ezoterikus, vallási és üzleti iskolákban.

A 10. kötet megjelenés előtt áll. Címe: Amer és a játszmák. Ez a hatodik könyv, amit szerzőtársammal, menedzseremmel és legjobb barátommal, Kate Brooksszal közösen írtunk. Ebben a történetben a varázsló tanítványa egy 8 éves fiú, aki lezuhant a magasból, eltörte a gerincét, lebénult, és orvosai szerint soha nem fog járni. Persze, tudjuk, hogy a végére úgy is fog, a kérdés az, mit kell megtanulnia az életről ahhoz, hogy talpra álljon.

Share

Duncan Shelley: Önpusztítók

Eredetileg 2016. augusztus 1-je volt ennek a történetnek a leadási határideje, és 2017 decemberében lett kész. Nem szoktam csúszni, és főleg nem ennyit. Az eltelt időben rengeteg mással is foglalkoztam, de az ok nem ez.

Egész egyszerűen sikerült csőbe húznom magam. Támadt egy ötletem, amit meg akartam írni, és csak menet közben jöttem rá, hogy nem lehet.

Share

Belemerülve a politikába

Lassan két évtizede írok arról, hogy a világ nem olyan, amilyennek mutatják, az emberiség gyakorlatilag egy rabszolgafaj, ám a benne rejlő potenciál mindezek ellenére lenyűgöző. Írok erről, meg beszélek róla. Mintha arra várnék, hogy csak úgy magától megvalósul, hogy majd jönnek valakik, és megcsinálják. Helyettem. Helyettünk. Pedig, ha belegondolok, elképzelhetetlennek tartom, hogy ez bekövetkezzen. Nem marad tehát más, mint túllépni a téma boncolgatásán, és tenni valamit.

Share

2016: halott sztárok éve

Ebben az évben meglehetős gyakorisággal érkeztek hírek sztárokról, akik váratlanul meghaltak, gyakran túlságosan is fiatalon. Az esetekről beszámoló cikkek alján rendre feltűntek a döbbent hozzászólások, értetlenkedve, hogy mi a fene történik ebben az évben.

Legutóbb Carrie Fisher távozott az élők sorából, mindössze hatvan évesen, színészi karrierje másodvirágzásának elején.

Share

Te emlékszel még magadra?

Mottó: A rendszer elfeledkezett rólunk, de mi még emlékszünk magunkra.

Megszoktuk már, hogy a politikus közügyeket hangoztat, majd azok fedezetében magánügyeit intézi. Megszoktuk már, hogy az aktuális nagyvezér falkának nézi az emberi társadalmat, önmagát meg falkavezérnek. Megszoktuk már, hogy a bársonyszékben ülőnek az egyetlen terve elherdálni az ország erőforrásait az ötletei megvalósítására, és ennél nincs magasztosabb célja.

Share

1 / 29 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén