Lehet tréfálkozni azzal, hogy Stephen King pszichopata, elég csak ránézni, Clive Barker meg egyenesen klinikai eset (a Korbácsot olvasta valaki?). Azon is nevetgélhetünk egyet, hogy ha e két úrra elhasználtuk ezeket a jelzőket, mivel kellene illetnünk Lovecraftot?
De lehet ezt még fokozni. Ha Lovecraft őrült, akkor mi Solohov? És Hrabal? És Tolsztoj?
Közhely: a humoristák, bohócok szomorúak, míg a horror történetek írói, rendezői, színészei jó kedélyű emberek. Sok példát láttam erre. Érdekes. El lehet rajta gondolkodni.
Mennyiben jelenik meg az író maga, az író személyisége abban, amit ír? Ő a forrása? Teljes egészében? Vagy csupán közvetítő?
Lehetséges, hogy Barker vagy Hrabal épp azért nem kattantak meg a valóságban, mert olyan mélységében írtak ki magukból valamit, ami nem tudott bennük kárt tenni? Az írás szelepként működött, elszállt a belül lévő sok rossz. Ha ez igaz, egyikük személyisége sem ítélhető meg műveik alapján.
Vannak írók, költők, dalszövegírók, akik váltig hangoztatják, hogy amit leírnak, az valahonnan jön. Kapják. Hozzáférnek, belelátnak, érzik. Mondogatják: az érdem nem az övék, nem tettek semmit, csupán nem gördítettek akadályt a történet, vers, szöveg elé. Ha ez az igazság, akkor rengeteg ember járhat-kelhet a világban, tele sztorikkal, de valamiért nem döntenek úgy, hogy azokat megírják, azoknak utat engednek magukon keresztül.
A félelem íze volt az első könyvem, amiért megkaptam a „beteg” és az „őrült” jelzőt. Mi volt az indoklás? Az, hogy épelméjű embernek ilyen ötletek nem juthatnak eszébe.
Ha jól meggondolom, talán soha nem írtam olyan pozitív karaktert, aki normális lett volna. Mindegyikük deviáns. Egyikük sem tudott, akart beilleszkedni soha semmilyen társadalomba. Elszigetelten éltek, többségük végletekig erőszakos, értékrendjük legalábbis megütközést váltana ki az átlagemberből. Mindközül Amer a leginkább szélsőséges, aki az emberi létet is elhagyta, nemcsak a normákat.
Az írásban az átélést szeretem a legjobban. Önmagam elfelejtését, az életem elfelejtését. Átalakulni valaki mássá. Mindent átélek, amit leírok. Mivel egy-egy történettel hónapokat töltök el, olyan témákat, szereplőket és jeleneteket találok ki, amik lekötnek, és amiket élvezet átélni.
Belőlem jön mindez, vagy csupán átáramlik rajtam? Miután száz órán át jár az eszem azon, hogy az egyik szereplőnek milyen oldalfegyvere legyen, vagy hogyan mutassam be az egyik jellemvonását, meglehetősen hiteltelen számomra az a gondolat, hogy az író nem forrása, hanem csupán kapuja a sztorijának.
De vajon mennyire jellemez engem, amit írok? És miként jellemez?
A Ragyogás mit mond el Stephen Kingről? A korbács mit mond el Clive Barkerről? Valamit biztosan elmond, de vajon mit?
Mennyire van köze az írónak ahhoz, amit ír? Mennyiben felelőssége az írónak az, hogy mit ír? Felelős minden szóért? Az író maga a forrás? Vagy csupán kapu? Ti mit gondoltok?