Duncan Shelley

A kérdés elsőre furcsán hangzik. Egyszerűen rá lehetne vágni egy választ. A pontos válasszal azonban sokaknak gyűlt meg a bajuk. A homályos értelmezések és az emocionálisan túlfűtött válaszok kellőképpen összezavarták a témát. Ez a kérdés most aktuálisabb, mint bármikor korábban. A világon többfelé tűntetések zajlanak az A.C.T.A. bevezetése miatt, a tömeg néhány országban már meghátrálásra kényszerítette a politikai akaratot. Ha nem tudnátok, mi is ez a rejtélyes A.C.T.A., akkor ITT OLVASHATTOK róla.

A szellemi tulajdon lopása alatt ezúttal semmiképpen se értsetek ipari kémkedést, vagy bármi ehhez hasonlót. Az internetes szleng warez néven ismeri a jelenséget (ITT OLVASHATTOK róla), és rendkívül elterjedt. A warez az interneten keresztül ingyenesen (az alkotók felé ingyenesen) elérhetővé, azaz letölthetővé, ebben az esetben ellophatóvá tesz zenéket, filmeket, videojátékokat, és szoftvereket.

A warez méretéről és az általa okozott kárról ellentmondásos adatok láttak napvilágot. A jelenség természete miatt, nagyon valószínű, hogy pontos információkkal senki nem rendelkezik. A legbrutálisabb hír, amit olvastam erről, azt magyarázta, hogy az egyik videojátékot 400.000 példányban vásárolták meg, és 9.000.000 példányban lopták el, vagyis töltötték le ingyen az internetről.

Vállalatok mentek csődbe a warez miatt, míg más cégek a profiljukat változtatták meg, hogy bevételhez tudjanak jutni.

Én magam is igen érzékenyen szoktam reagálni arra, ha valaki ellopja a könyvemet, és ennek egyszer-kétszer már tanúi lehettetek. Volt idő, amikor szinte naponta jöttek a linkek hozzánk, olyan weboldalakról, melyekről egyik-másik könyvemet lehetett lelopni.

A magam részéről rendkívül pitiáner és visszataszító embernek tartom azokat, akik csinálják vagy használják a warezt. Kívánom nekik, hogy tudják meg, milyen az, amikor fél évig, egy évig, vagy még hosszabb időn át dolgoznak valamin, ezer órákat beletéve, és azután egy beintésen kívül nem kapnak semmit.

Vannak azonban olyan kérdések a szellemi tulajdonnal kapcsolatban, amikre nem egyszerű válaszolni, az A.C.T.A. révén pedig a szellemi tulajdon védelmének zászlaja alatt gyakorlatilag egy terrorszervezet születik meg a szemünk előtt.

A környezetvédelem fontos, de egyben fegyver is, mellyel tényleges ok nélkül lehet zsarolni, fenyegetni, vagy csődbe vinni cégeket vagy országokat. A terrorizmus elleni harc is ilyen, és sok helyütt gyakorlatilag maga is terrorrá vált, mellyel ártatlanokat zaklatnak, tesznek tönkre vagy ölnek meg. A szellemi tulajdon védelme roppant fontos, de ez is egy fegyver, amellyel bárkit ki lehet fosztani, le lehet tartóztatni, és az egész internetet meg lehet bénítani.

Nem világos, hogy a terrorizmus elleni háború nem nagyobb terrorizmus-e, mint maga a terrorizmus, amely ellen fel kellene lépnie? Ugyanígy adódik a kérdés, hogy vajon a warez elleni harc nem okoz-e nagyobb kárt, mint maga a warez?

Az A.C.T.A. lehetővé teszi az egész internet megbénítását, és az internet lényegének felszámolását. Lehetővé teszi, hogy legálisan felszámolják bárki intimszféráját, betörjenek a számítógépére, olvassák a leveleit, átnézzék a digitálisan őrzött anyagait, gyanú alapján lefoglalják a gépét, sőt szélsőséges esetben (még mindig csak gyanúnál járunk) őrizetbe vegyék.

Az A.C.T.A. lehetővé teszi a kormányok számára, hogy a szellemi tulajdon védelmének nevében, minden létező szellemi tulajdont ellopjanak, azt ellenőrizetlenül felhasználják, tetszőleges tartalmakat csempészhessenek kijelölt célpontok (valamilyen okból zavarónak tartott emberek) számítógépére, majd koncepciós perekben elintézhessék őket.

Hogy ne csak én dolgozzak, íme, néhány kérdés, melyekre tőletek várom a választ:

Mi a szellemi tulajdon? Mit jelent a szellemi tulajdon ellopása? Hogyan lehet küzdeni ellene? Mit gondoltok a warez jelenségéről?

(A téma folytatódik a Túlélők Klubjában.)

Jelen civilizációnkban az általános igazgatási rendszer azon az elven alapul, hogy dolgoznunk kell a megélhetésért. Másképpen megfogalmazva: oda kell adnunk az időnket azért, hogy fenntarthassuk a testünket.

Az időnkkel kell fizetnünk a testünk fenntartásáért. Végig gondoltátok ezt már valaha is? Az életünkkel fizetünk az életünkért?

Az őskori mese nagyon érdekes ebből a szempontból. Felkelt az ősférfi, elkezdett járni, járkálni, sétálgatni naphosszat, mígnem meglátott valamit, amit aztán nagy hevesen valamiképpen levadászott, és akkor ehetett egy jót. Aztán kezdte újra. A mese a nőkről sem feledkezik meg: felkelt az ősasszony, elkezdett járni, járkálni, sétálgatni naphosszat, mígnem meglátott valamit, amit aztán nagy hevesen jól összegyűjtött, és akkor ehetett egy jót. Aztán kezdte újra.

Azt próbálják nekünk beadni, hogy az a természet rendje, hogy az időnket odaadjuk a testünk fenntartásáért.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lenne most, milyen világban élnénk jelenleg, ha a rendszer nem erre a tételre épül. Milyen lenne az élet taposómalom nélkül? Mi lenne abból a szerencsétlen, nyomorult nőből, aki néhány sarokra innen egy boltban robotol évek óta? Mi lett volna belőle, ha nem kötik gúzsba őt magát, az igazi önmagát, az étel, a fedél, a számlák szögesdrótjával? Mire vitte volna, mit tett volna bele a világba, ha nem fizet az életével az életéért?

Nem vagyok egy nagy Star Trek néző, nem ismerem a sorozatot, nem ismerem ezt az univerzumot, de előfordult, hogy leültem egy-egy epizód vagy film elé. Az egyik film azzal kezdődött, hogy a narrátor elmondta, milyen világ is az, amelyben az emberiség él. Kapaszkodjatok!

Az embereknek nem kell a megélhetésért dolgozniuk, nincs munka, nincs munkaidő, nincsenek számlák, nincsenek hitelek, mindenki megkap mindent, ami az életéhez kell. Senki nem dolgozik pénzért, senki nem dolgozik azért, mert muszáj. Az embereknek egyetlen kötelességük van – előrevinni a világot.

Egy embernek ebben az univerzumban az a feladata, hogy tanuljon, megértsen, gondolkodjon, kifejlesszen dolgokat, kreatív legyen, valamiképpen hozzájáruljon a civilizációja fejlődéséhez. Hozzájárulni pedig csak élő emberek tudnak, élettelen fogaskerekek nem.

Micsoda világ lehet!

Képzeljétek el! Nem kell többé dolgozni, nem kell többé a pénzért, a számlákért, az ételért, a fedélért aggódni, nem kell többé spórolni, nem a pénztől függ, hogy mit tanultok, hol éltek, mivel foglalkoztok, és mire mennyi időt szántok. Elképzeltétek? Szép? Szerintem nagyon.

Az emberek, akiket ismerek (néhány kivételtől eltekintve), életük nagyobbik részét feláldozzák azért, hogy megszerezzék, amit a Star Trek univerzumban mindenki eleve megkap. Gürcölnek, hogy legyen víz a csapban, áram az égőben, fedél a fejük felett, étel a hasukban. Se idejük, se energiájuk nem marad arra, hogy azzá váljanak, amivé válhatnának.

A rendszer arra az alapelve épül, hogy az embereknek, nekünk, az életünket kell odaadnunk azért, hogy élhessünk. Az időnket azért, hogy fenntarthassuk a testünket. Mutatnak nekünk állatokat, előadják az őskori mesét, és azt állítják, hogy ez nem is lehet másként, mert ez a természet rendje.

Csupán egyvalamit hagytak ki a képből.

Azok, akik előrevitték a világot, nem így éltek.

Azok az emberek, akik maradandót alkottak, akik felfedeztek, akik feltaláltak, akik hőstetteket vittek véghez, akik forgatták a történelem kerekét, nem adták az idejüket a testük fenntartásáért, nem adták oda az életüket az életükért. Nem ezt a sémát követve éltek.

Mit gondoltok, hogyan tudnátok kilépni ebből a sémából? Hogyan tudnátok jó közönségesen beinteni ennek az egész undorító rendszernek? Hogyan tudnátok kiszabadulni a taposómalomból, és kizárólag azzal foglalkozni naphosszat, hogy előrevigyétek a világot, amelyben éltek? Van szökési tervetek?

Ha valami értékes, akkor sokba kerül. Ha nagyon értékes, nagyon sokba. Van, ami olyan sokat ér, hogy pénzért nem lehet megszerezni. Ezekért a kincsekért tenni kell.

Sokféle páncélt fejlesztettek ki az emberiség történelmében. Mindegyik a testet védte. A lelket egyik sem.

Vajon milyen lenne egy páncél, ami a lelket védi? Mit várnák el tőle? Nyújtson védelmet a stressztől, félelemtől, gyűlölettől, haragtól, indulattól, veszteségtől, önvádtól, bűntudattól, a feladás gondolatától, a féltékenységtől, és így tovább.

Nos, létezik ilyen vért. Mindannyian használtuk már, csak éppen nem vettük észre. A lélek páncélját évezredes propaganda-hadjárat próbálja értéktelennek, jelentéktelennek, semmiségnek beállítani. Mily meglepő, ugye?

A lélek vértezete valójában egyfajta hozzáállás.

Amikor tizenöt éves voltam, otthon kaptam egy pofont. Egy perccel később már nem látszott és nem fájt. Hónapok múlva is ideges voltam miatta, és évekig nem bocsátottam meg.

A pofon időszakában a Honvédban bokszoltam. Egy nappal az említett pofon után edzésre mentem, és soha előtte és utána nem vertek meg annyira, mint ott és akkor. Úgy mentem haza a trolival, hogy az orromból két vatta lógott ki. A verés nyomai körülbelül két hétig látszottak. Napokon át voltak fájdalmaim. Egy másodpercig sem voltam ideges miatta, és még évek múltán is mosolyt csalt az arcomra, ha eszembe jutott.

Mi volt a különbség? Én. Pontosabban, az én hozzáállásom adta a különbséget.

Mélyen meg voltam győződve arról, hogy a családi életnek nem lehet része a pofon, és ugyanilyen mélyen meg voltam győződve arról, hogy a boksznak része az ütés, a fájdalom, a vér, a szédülés, és a vízszintes testtartás. Emiatt a hozzáállásom miatt otthon kárt tudtak tenni bennem egy pofonnal, a ringben viszont nem tudott bennem kárt tenni senki.

A lélek védőpáncélja a játék. Pontosabban az a képessége, hogy játéknak tekintse, amivel foglalkozik. Ha játékról beszélünk, örömről beszélünk, könnyed, élvezetes tevékenységről, olyan tevékenységről, amiben nincs görcs, nincs komorság és nincs komolyság.

Furcsán hangzik? Lehet. De csak adott kontextusban hangzik furcsán, melyet a propaganda szőtt a játék köré.

Az iskola fontos, a játék nem. A tanulás fontos, a játék nem. A munka fontos, a játék nem. Az egészség fontos, a játék nem. Az élet fontos, a játék nem. Hallottuk elégszer. A propaganda egyik fogása, hogy átértelmezi a szavakat, összemossa a jelentéseket.

Az élet valójában a lélek játéka. A fizikai univerzum játszótér. Az egész élet leírható játékként, hiszen a játék összes alkotóeleme megtalálható benne. Sokan mondták már ezt, közhely is lett belőle, és ez a legnagyobb igazságok egyike, amit nem szoktunk a maga súlyában megérteni.

Nem állítom, hogy könnyű az életet játékként tekinteni, és azt sem állítom, hogy én eljutottam már erre a szintre. Csupán annyit mondok, hogy az élet játék, a lélek páncélja az a képessége, hogy játéknak tekintse, ami előtte áll, és játsszon. Igen, lehet játék a pofon, lehet játék a törött orr, lehet játék a veszély és a halál.

Hogy is mondta Apone? „Újabb dicsőséges nap a Flottában. Minden nap olyan, mint egy üdülés. Minden ebéd bankett, minden zsold egy vagyon, minden sorakozó parádé.” Ez a hozzáállás teszi érdekessé és színessé azt, ami másoknak csak fekete vagy szürke. Ez a hozzáállás teszi izgalmassá és vonzóvá azt, ami másoknak veszélyes vagy nyomasztó.

Bolond az, aki játékként fogja fel az atomháborút? Nézőpont kérdése. Az azonban egészen biztos, hogy az atomháború csak abban nem tesz kárt, aki játékot lát benne.

Innen nézve, a pokol sem több, mint játszótér.

Ez a téma igazából Andan tollára való, de én húztam a rövidebbet, ezért én írok róla. :)

Ha netalán nem lennétek képben, épp háború készül kirobbanni Irán és az Európai Unió között. A csetepatéba jó eséllyel az Egyesült Államok is beszáll, természetesen az EU oldalán. A cikk ITT OLVASHATÓ.

Gyerekkorom óta hallom ezt a szót: embargó. Akkoriban még nem értettem. Ma pedig már nem értem. Az EU olajembargóval sújtja Iránt, amiért az nem hagy fel atomprogramjával, és ebből kerekedik a háborús konfliktus.

Tételezzük fel, hogy én élek vígan egy országban, ami olyan, amilyen, ám én minden dolog ellenére igyekszem jól érezni magam, dolgozom, családom van, barátaim vannak. Egyszer csak valaki a kormányból, a fejem felett hoz egy döntést, amiről azt sem tudom, micsoda. Erre egy másik ország embargóval sújtja azt az országot, ahol lakom. A gazdaság megroggyan, vagy darabjaira hullik. Kevesebb lesz a pénzem, vagy nem is lesz. A boltokban kevesebb lesz az áru, vagy üresen fognak kongani. Éltem vígan az életem, majd hirtelen az ég a fejemre szakadt, valami miatt, amiről azt sem tudom, micsoda.

Valaki, aki nem én vagyok, hozott egy döntést, amiért valaki más, akit nem ismerek, megbüntet engem. Próbálom megérteni, de nem megy. Hogyan van nekem ehhez közöm? Miért csinálják ezt? Miért nem azt büntetik meg, aki a döntést hozta? Talán őt nem merik? Vagy ez egy ilyen játék, amiben soha nem az elkövetőket kapják el, hanem mindenki mást?

Nem mondom, hogy jó, ha Irán olyan arzenált halmoz fel, amivel komoly károkat lehet okozni ezen a bolygón. Nem mondom azt sem, hogy nem kell fellépni ez ellen. De az átlag iráninak biztosan nincs köze az atomprogramhoz, mégis kizárólag őt büntetik meg.

Az embargó miatt Irán katonai erővel lezárja az egyik legfőbb tengeri szorost, és ezzel megbénítja a hajóforgalmat, amely globális olajválságot okoz. Ezzel kit büntet? Az EU külügyminisztereinek tanácsát? A külügyminiszterek kevesebbet fognak autózni, vagy villamosra szállnak? Biztosan nem. Őket tehát ezzel a lépéssel nem büntetik. Engem igen. Téged is. Persze, semmi közünk hozzá, de úgy tűnik, ez egy ilyen játszma.

Valakik játszanak, és ez háborúhoz meg energiaválsághoz vezethet. Őket egyik sem fogja érinteni. Minket mindkettő.

Van ötleted?

NEKEM VAN.

Szinte mindenki, akit valaha is ismertem, eltévedt. Különös tapasztalat: minél régebbről ismerek valakit, annál valószínűbb, hogy eltévedt. Emlékszem a gyerekkori barátaimra, emlékszem az álmaikra, és látva a későbbi életüket, tudom, hogy eltévedtek. Semmi nem lett azokból a hajdani álmokból. És nem azért, mert azok a hajdani álmok ostobaságok voltak! Nem, dehogy, sőt! Merész, hatalmas, világmegváltó álmok voltak, amikért komolyan érdemes küzdeni.

Sokáig úgy magyaráztam ezt a jelenséget, hogy az emberek többsége eltompul, és nem érzi igazán a lelki fájdalmat. Letér az igazi útjáról, elveszíti, elárulja önmagát, megalázkodik holmi körülmények előtt, és nem fáj neki, vagy nem eléggé. Biztosan nem fáj eléggé, ha képes erre, és nem pusztul bele.

Ismertem egy fickót, aki nagyhatású filmrendező akart lenni, olyan filmekről álmodozott, amikhez képest a Csillagok háborúja említésre sem méltó. Könyvelő lett, még amatőr filmeket sem rendezett soha.

Ismertem egy másik fickót, aki régész akart lenni, az volt minden vágya, hogy megtalálja Atlantiszt. Ajándéktárgyakat árusító boltja lett, múzeumba sem jár.

Ismertem valakit, aki tizenkét évesen már nagy ívű politikai pályára készült, egyesíteni akarta a népeket, hogy ne háborúzzanak. Egy könyvesboltban dolgozik.

Ismertem egy lányt, aki világhírű színésznő akart lenni. Iskolai színdarabokban játszott, filmekből leste a gesztusokat, folyton az alakításairól ábrándozott. Háziasszony lett belőle.

A sor nagyon, sőt elkeserítően hosszú. Majdnem mindenki eltévedt, akit valaha is ismertem.

Sokadmagammal láttam egyszer egy filmet, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Két egyetemista, világmegváltó tervekkel, igazi emberjogi aktivisták. Az egyetem után elsodorta őket az élet, tíz évvel később találkoztak. A fickó ugyanaz maradt, a nő nem: megházasodott, született négy gyereke, eléldegélt szépen, csendben az ács férje mellett. A férfi elment meglátogatni. A nő egy kis lakásban lakott, ebédet készített éppen, a gyerekei körülötte játszottak, a nagyobbak segítettek. Udvariasan beszélgettek, mígnem a férfi elvesztette a fejét, és üvölteni kezdett: „Mi az isten lett belőled???”.

Akkoriban még nem értettem, hogyan megy ez, és mi adja a különbséget. Azóta már tudom.

Úgy tűnik, mintha az egész élet, a világ, a természet maga, az istenek, az összes ember arra esküdött volna fel, hogy eltérítsen. Felébredek, és tudom, hogy majdnem minden, ami azon a napon történni fog, megpróbál leszakítani az útról, amin járok. Tudom, hogy így lesz, és tudom, hogy ha sikerül, egy kicsit meghalok majd belül. Egy kicsit mindig meghaltam, amikor sikerült.

Itt ez a feladat, végig kell csinálni, tényleg fontos. Jaj, bejött valami kis apróság, előtte még azt! Jaj, most megint bejött valami, most még ezt! Jaj, már megint! Jaj! Mi is volt az eredeti feladat? Az a régi, egykori, hajdani tennivaló, ami tényleg ért valamit, és amit elhalasztottunk ezredrangú semmiségek miatt? Mi is volt az? Emlékszik még valaki?

Vannak nehézségek, problémák, teszünk ígéreteket, melyek teljesítését elvárják tőlünk és mi is magunktól. Belebonyolódunk az élet játszmáiba, kötelezettségeink lesznek, néha megsérülünk, néha elmegy a kedvünk az egésztől. Mi a kiút?

Azt mondják, nagy erő kell ahhoz, hogy az ember tegye, amit kell, még ha utálja is, lemondjon a gyerekes álmodozásról, és felnőjön végre.

Szerintem nem így van.

Ahhoz kell igazán erő, hogy tartsuk a célt, maradjunk a saját utunkon, dacoljunk mások rosszallásával, elviseljük a büntetést, melyet a környezetünk mér ránk, amiért maradtunk az úton, és minden erőfeszítés ellenére sem hagytuk azt el.

Hogyan tudjuk tartani a célt, hogyan tudunk megmaradni az igazi úton? Úgy, hogy jól választunk. Mert választani kell, méghozzá a FONTOS és a SÜRGŐS között. Szinte mindenki a sürgőst választja – önmaga helyett.

Az egész világ, az élet, a természet, az istenek, mindenki arra esküdött fel, hogy így vagy úgy, de megtanítson minket kesztyűbe dudálni, és rákényszerítsen, hogy a sok-sok-sok sürgős teendőt válasszuk a néhány fontos helyett. Ha ez sikerül, akkor végünk van. Maga az életünk válik ködös álommá.

Tudom, hogy ma, szinte minden, ami történni fog, arra ösztökél majd, hogy elhagyjam az utat, amin járok. Tudom, hogy nem fogom elhagyni. Tudom, hogy nem lesz nagyon könnyű, és valószínűleg néhányan kevésbé szeretnek majd. Mindennek van ára.

Választanod kell a fontos és a sürgős között. Választanod kell önmagad és az eltompultság között.

Mit választasz?

AZ ERŐ a választásból ered.

Magyarországon a második világháború végétől 2004 novemberéig volt kötelező sorkatonai szolgálat. Eltörlését komoly társadalmi vívmánynak állították be, és bizony nem is alaptalanul. A kényszersorozás elképesztő károkat okozott az embereknek, a családoknak, a vállalatoknak és az egész országnak.

A behívónak nem igen örült senki. Aki betöltötte a 18. életévét, az retteghetett: vajon mikor döntenek úgy a feje felett, hogy kiállítják az élet nevű játékból és leültetik a kispadra, azért, mert csak? A postás félelmetes figurává vált, akinek táskájában nyersen megfogalmazott, szűkszavú levél (levél… parancs!) lapulhatott, mely véget vethetett a magánéletnek, a párkapcsolatoknak, a családoknak, az álmoknak, céloknak, derékba törhetett karriereket, és megpecsételhette vállalkozások sorsát.

Különös dolog történt a napokban. Egész pontosan 2011. december 5-én a kormány újabb döntést hozott: elindult a folyamat a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítására.

Valami készül.
Julius Andan ÍGY ÍR az esetről.

Mit gondoltok?