Szinte mindenki, akit valaha is ismertem, eltévedt. Különös tapasztalat: minél régebbről ismerek valakit, annál valószínűbb, hogy eltévedt. Emlékszem a gyerekkori barátaimra, emlékszem az álmaikra, és látva a későbbi életüket, tudom, hogy eltévedtek. Semmi nem lett azokból a hajdani álmokból. És nem azért, mert azok a hajdani álmok ostobaságok voltak! Nem, dehogy, sőt! Merész, hatalmas, világmegváltó álmok voltak, amikért komolyan érdemes küzdeni.
Sokáig úgy magyaráztam ezt a jelenséget, hogy az emberek többsége eltompul, és nem érzi igazán a lelki fájdalmat. Letér az igazi útjáról, elveszíti, elárulja önmagát, megalázkodik holmi körülmények előtt, és nem fáj neki, vagy nem eléggé. Biztosan nem fáj eléggé, ha képes erre, és nem pusztul bele.
Ismertem egy fickót, aki nagyhatású filmrendező akart lenni, olyan filmekről álmodozott, amikhez képest a Csillagok háborúja említésre sem méltó. Könyvelő lett, még amatőr filmeket sem rendezett soha.
Ismertem egy másik fickót, aki régész akart lenni, az volt minden vágya, hogy megtalálja Atlantiszt. Ajándéktárgyakat árusító boltja lett, múzeumba sem jár.
Ismertem valakit, aki tizenkét évesen már nagy ívű politikai pályára készült, egyesíteni akarta a népeket, hogy ne háborúzzanak. Egy könyvesboltban dolgozik.
Ismertem egy lányt, aki világhírű színésznő akart lenni. Iskolai színdarabokban játszott, filmekből leste a gesztusokat, folyton az alakításairól ábrándozott. Háziasszony lett belőle.
A sor nagyon, sőt elkeserítően hosszú. Majdnem mindenki eltévedt, akit valaha is ismertem.
Sokadmagammal láttam egyszer egy filmet, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Két egyetemista, világmegváltó tervekkel, igazi emberjogi aktivisták. Az egyetem után elsodorta őket az élet, tíz évvel később találkoztak. A fickó ugyanaz maradt, a nő nem: megházasodott, született négy gyereke, eléldegélt szépen, csendben az ács férje mellett. A férfi elment meglátogatni. A nő egy kis lakásban lakott, ebédet készített éppen, a gyerekei körülötte játszottak, a nagyobbak segítettek. Udvariasan beszélgettek, mígnem a férfi elvesztette a fejét, és üvölteni kezdett: „Mi az isten lett belőled???”.
Akkoriban még nem értettem, hogyan megy ez, és mi adja a különbséget. Azóta már tudom.
Úgy tűnik, mintha az egész élet, a világ, a természet maga, az istenek, az összes ember arra esküdött volna fel, hogy eltérítsen. Felébredek, és tudom, hogy majdnem minden, ami azon a napon történni fog, megpróbál leszakítani az útról, amin járok. Tudom, hogy így lesz, és tudom, hogy ha sikerül, egy kicsit meghalok majd belül. Egy kicsit mindig meghaltam, amikor sikerült.
Itt ez a feladat, végig kell csinálni, tényleg fontos. Jaj, bejött valami kis apróság, előtte még azt! Jaj, most megint bejött valami, most még ezt! Jaj, már megint! Jaj! Mi is volt az eredeti feladat? Az a régi, egykori, hajdani tennivaló, ami tényleg ért valamit, és amit elhalasztottunk ezredrangú semmiségek miatt? Mi is volt az? Emlékszik még valaki?
Vannak nehézségek, problémák, teszünk ígéreteket, melyek teljesítését elvárják tőlünk és mi is magunktól. Belebonyolódunk az élet játszmáiba, kötelezettségeink lesznek, néha megsérülünk, néha elmegy a kedvünk az egésztől. Mi a kiút?
Azt mondják, nagy erő kell ahhoz, hogy az ember tegye, amit kell, még ha utálja is, lemondjon a gyerekes álmodozásról, és felnőjön végre.
Szerintem nem így van.
Ahhoz kell igazán erő, hogy tartsuk a célt, maradjunk a saját utunkon, dacoljunk mások rosszallásával, elviseljük a büntetést, melyet a környezetünk mér ránk, amiért maradtunk az úton, és minden erőfeszítés ellenére sem hagytuk azt el.
Hogyan tudjuk tartani a célt, hogyan tudunk megmaradni az igazi úton? Úgy, hogy jól választunk. Mert választani kell, méghozzá a FONTOS és a SÜRGŐS között. Szinte mindenki a sürgőst választja – önmaga helyett.
Az egész világ, az élet, a természet, az istenek, mindenki arra esküdött fel, hogy így vagy úgy, de megtanítson minket kesztyűbe dudálni, és rákényszerítsen, hogy a sok-sok-sok sürgős teendőt válasszuk a néhány fontos helyett. Ha ez sikerül, akkor végünk van. Maga az életünk válik ködös álommá.
Tudom, hogy ma, szinte minden, ami történni fog, arra ösztökél majd, hogy elhagyjam az utat, amin járok. Tudom, hogy nem fogom elhagyni. Tudom, hogy nem lesz nagyon könnyű, és valószínűleg néhányan kevésbé szeretnek majd. Mindennek van ára.
Választanod kell a fontos és a sürgős között. Választanod kell önmagad és az eltompultság között.
Mit választasz?
AZ ERŐ a választásból ered.
Nagyon jó írás!
És nagyon igaz. Nincs is mit hozzátenni.
Az írás jó és tetszik.
Viszont van benne egy dolog, ami maga módján egy kicsit élét veszi mondanivalónak:
Mikortól számonkérhetőek az ember álmai?
12 éves kortól esetleg 20 évestől? Netalán 30 vagy 60 éves az a kor mikortól azt mondhatjuk valakiről, hogy letért az útról, eltévedt?
Pont ahogy megszoktuk toled, ahogy szereted! Wake up call 3 :))) Koszonom!
Amugy szerintem teged mar semmilyen erovel sem lehetne elteriteni az utadrol!!!
Egyszer láttam egy képet a neten. Egy kislány volt rajta és alá valami ilyesmi volt írva: vajon büszke lenne a kisgyermek, aki voltál arra a felnőttre, aki lettél?
Fúj, de durva és kegyetlen szöveg! :(
Én gyerekként tele voltam célokkal és mindegyikkel remekül éreztem magam. Aztán egyszer valakiknek sikerült letéríteni erről az útról, megmásítottam a céljaimat. Azért, mert az a valami sürgős volt. Pontosabban ezt hittem, mert ezt mondták. Kb. 10 évembe telt, mire rájöttem, hogy az nem volt az én célom.
Ebből 3 év arra ment rá, hogy azon búslakodtam, hogy mennyi évet pazaroltam el emiatt… 8-)
Király! Nem baj!
Jó az a nézőpont, hogy azzal tekinteni a napomra és a körülöttem lévő dolgokra, hogy valójában azt akarják, hogy eltérítsenek az utamtól. (Persze csak akkor, ha valóban így van, nyilván, nem az üldözési mánia a cél.) Így egészen más lehet. Kipróbálom.
Üdv!
A könyvet, amit a cikk végén linkeltél, pont most olvasom. Érdekes… és ismerős…
Jó neked. Nekem néha az az érzésem, mintha ki lenne jelölve számomra egy út, amin nem akarok járni, de bármikor letérek róla, valami mindig visszalök rá. Nem tudok tőle szabadulni.
Aztán amikor épp járok rajta, mintha valami más meg próbálna róla letéríteni…
Ha teremtmények vagyunk, kell, hogy legyen értelme és célja az álmodozásnak, elvégre a nagy dolgok az álmok megvalósításából születnek, ez viszi előre az emberiséget, de mindenki nem álmodozhat, mert valakinek termelnie is kell.
Viszont könnyű vele visszaélni. Varázsolnak neked a képernyőre hamis álmokat és a legtöbb ember azokat az álmokat fogja kergetni, de nem fogják elérni. Kevés ember el fogja, de csak azért, hogy lássa a többség, ők is elérhetik. De nem fogják. Nem lehet mindenki színész (anno én is az akartam lenni).
A körülmények is befolyásolhatják, hogy ki az, aki el tudja érni az álmait, és ki az aki nem. Akinek családja van, gyereket nevel és a család eltartására kell gondolnia, nem kezdhet el kalandozni. Ellenben aki egyedül van, akinek nincs megkötve a keze és minden idejét álmai megvalósítására fordíthatja, ha kitartó, jó eséllyel meg is fogja.
http://www.youtube.com/watch?v=hHztuA9WH6w
Alex írta:
Praktikus kérdés. Szerintem ez nem feltétlenül korhoz kötött. Én valahogy úgy tudom elképzelni, amikor az ember nap mint nap olyan dolgokat tesz, ami sehogyan sem illeszthetők össze az álmaival. Sehogyan. Közvetetten sem. Mert ha valaki pl. jelenleg egy pékségben dolgozik, ami aztán totál nem az, amit ő akar, de közben tudja, hogy ez csak egy átmeneti időszak azért, hogy letehesse a jogsiját, ami meg ahhoz kell, hogy gyakorolhasson vezetni, az meg ahhoz, hogy a világ egyik legkeresettebb autós kaszkadőrje legyen… Akkor jó úton van.
A másik meg ennek a lelki vonatkozása lehet. Amikor megkérdezik az illetőtől, hogy mi a célja, álma, és nem tudja azonnal rávágni, hanem habozik és gondolkodik. Na, az már tutira az a pont, ahol el van tévedve. És ilyen ember aztán rengeteg van!
Alex írta:
Milyen út az, amit a legtöbb embernek a mozifilmek és a valóság-showk jelölnek ki?
A kisfiú akiből nem lett katona, mozdonyvezető, tűzoltó, biztos eltévedt? Egy édesanya, aki “csak” nagyon jó édesanya, az biztos, hogy elvesztette az álmait? Biztos, hogy muszáj minden áron magasra, élre törni? A középszerűség biztos, hogy elveszett álmokat jelent? Szerintem jelenthet nyugalmat is, elfogadást.
A semmi nem elég jó érzése, a legtöbb boldogtalanság forrása, persze az is igaz, hogy ez viszi előre, ez fejleszti az embert, a világot sok sok buktatón át.
Én hiszek a sorsszerűségben! József Attila soha nem akart híres költő lenni, mégis az lett. Ettől viszont nem lett elégedettebb, vagy boldogabb, tette a dolgát ahogy kell. Sorolhatnám tovább, számtalan példa van erre.
Az utat amin járnunk kell, egyszerűen felkínálja az élet. Kis kitérőkkel lehet, de mindannyian ugyan oda érkezünk a végén.
Mariska írta:
Csalódott lennék, ha végül ugyanoda érkeznék, ahová például egy pszichopata újságíró.
Biztos sokan hallottatok már arról a kísérletről, amelynek során megkérdezték gyerekektől, hogy mik szeretnének lenni, aztán 10 év múlva megint megkérdezték, 10 év múlva megint, míg végül újabb 10 év múlva már arra kérdeztek rá, hogy elérték-e ezeket a kitűzött célokat. Érdekes tanulsága volt a kísérletnek, hogy – amellett, hogy a többség “persze” nem érte el, amit szeretett volna -, jellemzően azoknak sikerült ez, akik konzisztensen, már lehetőleg gyermekkoruktól ugyanazt, vagy legalább nagyjából ugyanazt fogalmazták meg, és tudtak erre fókuszálni.
Amire figyelsz, az a te világod, csúszott ki épp tegnap a számon a dedikáláson a Soterben, és ez ide is igaz.
Ha azt mondja valaki, hogy fel kellett adnia az álmait, alkukat kellett kötnie, mert közben jött a házasság, meg a gyerek, meg a hitel, akkor azt mondom – a blog gazdájának számomra kedves és általam sokat használt szófordulatával élve -, hogy ki szorított hideg acélt a torkodhoz, azzal fenyegetőzve, hogy elvágja azt, ha nem házasodsz meg, nem nemzel gyerekeket, és nem veszel fel hitelt…? (persze nem mindezek ellen vagyok)
A lényeg a tudatosság, a fókuszáltság, na meg persze azért nem árt ismerni a tudatalattink természetét, és hatalmát sem.
Na meg a motiváltság.
Vajon hányan kezdenének az álmaik megvalósításába, ha estefelé a sikátorban, a mókuskerékből fásultan hazafelé ballagva valaki hátulról térdre kényszerítené őket egy 38-assal, azzal fenyegetőzve, hogy fél éven belül kivégzi őket, ha nem kezdik az álmaikat élni, mint ahogyan Tyler Durton tette azzal a szerencsétlen(?) flótással a Harcosok Klubjában…? 8-)
Én nagyjából tudom, mindig is tudtam, kisebb-nagyobb változtatásokkal, hogy mit akarok elérni az életemben. Már gyerekkoromtól kezdve elhatároztam négy dolgot: megnyerem a legnagyobb kincset, a saját magam megismerését, és a saját magam feletti hatalmat, anyagi biztonságban, sőt: jómódban fogok élni, segítő szakmában fogok dolgozni, és minőségi író leszek. 29 éves vagyok, és ami még nem valósult meg ebből, azt is látom a horizonton, és derűs, a célbaérkezés biztos tudatával végzett utazás hangulatával élem az életemet.
És nem érzem, hogy bármilyen külső hatalom összeszövetkezett volna ellenem, hogy letérítsen az utamról (mondjuk azt sem éreztem szinte soha, amit Coelho mond, hogy az egész világ az én sikeremért fogott volna össze… :laugh: ).
Ha letértem volna valamikor is az útról, netalán eltévedtem volna, annak mindig csupán egyetlen egy felelőse lett volna.
Én.
Minden normális gyermek és kamasz veleszületett kreativitásának kultikus társadalmi meggyilkolásáról szól a cikk, nemde?
Nos igen, ennek a kötelező elszürkülésnek automatikusan be kell következnie, mivel a társadalom mindent meg tesz ennek érdekében – sőt!
A mai ember alapvető tudatlansága a valós társadalmi folyamatokról MÉG MEG IS VÉDI, hogy annak a tudatában legyen, milyen infernóban él önnön lénye nap mint nap!
Ott, ahol a családok kétharmada széthullt család, nyilván egy gyereknek, hogy álmodozzon, sem sok ideje marad. De ha még, ennek ellenére is, szorult bele egy kis fantázia, akkor meg a kötelező iskolai oktatás fogja módszeresen kiölni belőle a maradék kreativitást – HISZEN EZ A LEGFŐBB BŰN, minden kizsákmányoló társadalomban!
Az ugyanis, ha az emberek KÉRDÉSEKET tesznek fel! – Mégpedig JÓ kérdéseket.
– Van egy régi bölcs megállapítás, mely azt mondja : “Ne olyan embereket keressünk, akiknek KÉSZ válaszaik vannak, hanem akiknek JÓ KÉRDÉSEIK!”
Ez ugyanis minden VALÓS fejlődés alapja!
@ Mariska:
Mindenki valaki akar lenni, de a legtöbben senkik lesznek. Eltévedtek. Milyen ember a senki? Olyan, aki kinyitja a csapot, és csak akkor jön belőle víz, ha mások, a valakik lehetővé teszik.
Néhány éve tartom magam az úton. Horribilis mennyiségű leszaromtablettát kell elfogyasztanom, hogy ne engedjek a körülöttem lévők zsarolásának és fenyegetésének.
Mariska írta:
Igen, szerintem ez is egy elég érdekes felvetés.
Mégis vajon miért van az, hogy a legtöbb kisgyerek úgymond magasra törő álmokat dédelget? Talán azért, mert még nem “jött rá”, hogy a dolgokat, álmokat nem lehet elérni, vagyis a társadalom még nem “tanította meg” arra, hogy maradjon nyugton.
De talán a legjobb mérce valóban az, hogy őszinte gyerekként mit akartunk és abból mit sikerült elérnünk és hogy akarnánk-e ismét gyerekek lenni. Mert én azt látom, hogy a gyerekek brutál őszinték, tele vannak álommal, lelkesedéssel szinte minden és mindenki felé. És ha valakiben ezek most is megvannak és nem akar újra gyerek lenni, mivel most sokkalta jobban érzi magát, akkor bizonyára jó úton van.
Jut eszembe, talán a nosztalgia is ilyen, ha valaki sokat nosztalgiázik. Minek emlékezne valaki mindig a múltra, amikor a jelen tök izgalmas és élvezetes a számára?
Meg aztán jó kérdés, hogy mit is jelent itt a “magasra” törés. Sok régi ismerősöm bérlakásban lakik és dolgozik naphosszat nem éppen jó fizetésért. Nekik már az is magasra törés, ha akar valaki egy saját (megvett) házat, nagy lakást, egy autót, szép ruhákat és havi 300 ezer Ft-os nettó bért. Megint mások világhírű írók akarnak lenni.
Jó példa erre az egyik családtagom. Jó régóta ismerem. :) Jelenleg egész jól keres, kocsival jár, márkás ruhákban, született egy kisgyereke… Látszólag teljes a boldogság. De tudom, hogy nem ezt vagy inkább nem így akarta. Eltévedt. Legalábbis részben mindenképpen. Önmagához képest. Meg a képességeihez képest.
intergold írta:
Ez a kísérlet szerintem egy jó nagy marhaság. Hogy egy álom megvalósul-e, attól is függ, hogy egyáltalán megvalósítható-e. Egészen más álmai vannak egy kisgyereknek, mint egy felnőttnek, mert időközben ugye benő az ember feje lágya.
Hogy nekem milyen álmaim voltak kisgyerekként? Hogy én leszek Michael Jordan, Rambo, Van Damme, Chuck Norris, Ninja stb. Aztán mi történt? Nem akartam eléggé? Letértem az útról? Vagy mi? Néhány év múlva, amikor idősebblettem, már csak mágus akartam lenni, David Copperfield meg ami szóba jöhet. Később focista stb.
Vajon mi lennék most, ha nem ezeket az álmokat kergettem volna?
És vajon mi lennél, ha nem “nő be a fejed lágya”…? :-D 8-) :-D
:cry:
Én örülök, hogy az enyém még lágy…
Sziasztok, jó ez a téma!
Én 36 évesen végre ráébredtem és beláttam és elismertem magamnak, hogy művész vagyok! Katartikus élmény volt!
Előtte már jó korán elhitette velem az “élet” valamint annak engem körülvevő szereplői (család, iskola, “barátok” stb), hogy szerencsétlen kis lény vagyok, semmi különlegesre nem jó, így aztán hosszú éveken át én is letévedtem az álmaim követésének útjáról.
Viszont néhány éve találtam egy olyan tevékenységet, amiben a képességeimet csodálatos módon felhasználva úgy tudtam embereknek segíteni, hogy az közben nekem is hatalmas örömet okozott és azt éreztem, hogy valamiért én eben baromi jó vagyok.
Többek között ez járult hozzá, hogy ráébredjek, valamint egy igazi barát, aki segített ránézni, hogy én igenis művész vagyok! És tényleg!
Most, hogy eldobtam magamtól mások korábbi “jóakaró” véleményét ezzel kapcsolatban, sokkal-sokkal szabadabb vagyok és sokkal inkább önmagam vagyok.
És tojok rá, hogy hány éves vagyok, meg ilyenek, mert biztos, hogy lehet találni olyan tevékenységet, vagy művészeti ágat, amelyben alkalmazhatom a képességeimet és boldoggá tehetem magamat és másokat is.
Szóval ez az, ami a legtöbb jót fogja okozni a legtöbb területnek az életemben.
És tudjátok, kb. 25 évnyi vágyakozás után végre fogtam magam és elmentem egy énektanfolyamra. Hát ne tudjátok meg, még így is mennyi időmbe került, mire végre tényleg, fizikailag elmentem az énektanárhoz és beiratkoztam hozzá.
Szóval igen, valóban a környezetem egy kicsit sem könnyítette meg a dolgot.
Viszont én voltam az, aki a környezetnek adta a jogot arra, hogy megmondja, én mit tegyek!
Amikor pedig teljes szándékkal azt mondtam, hogy “na, mostmár elég”, onnantól kezdve nem lett volna erő, ami megállít, hogy eljussak oda!
Egyedül én felelek azért, hogy mi van, és, hogy mi lesz, és sohasem késő azt mondani, hogy “na mostmár elég”, és, hogy “visszatérek az igazi utamra”!
Ja, és azoknak, akik eltévedtek és például háziasszonyként éldegélnek, azt üzenem, kérdezzék meg maguktól, valóban boldogok-e, teljes-e az életük, ezt akarták-e?
Mert ki tudja, lehet, hogy nekik ez volt az álmuk. Találkoztam már ilyennel.
Viszont, ha ez nem így van, akkor érdemes megnézni, hogy mi volt az eredeti álom, és hogy mit lehetne a jelen helyzetben tenni ennek a megvalósítására.
Lehet, hogy nem pont ugyanazt fogja tudni csinálni, mint amiről pár évesen álmodozott, de ha megnézi, hogy miben igazán ügyes, és hogy az eredeti álmával mit szeretett volna elérni, akkor igenis találhat olyan tevékenységet, amivel hű lehet a saját álmaihoz.
És ezzel persze elkerülhetetlenül másoknak is örömet fog okozni.
Pusszantás 8-)
Ezt az utóbbi hozzászólást nagyon jó volt olvasni.
Tartalmas ünnepet mindenkinek – azoknak az önjelölt prófétáknak is, akik talán kis, alig bevallható felsőbbrendűség-érzéssel nyugtázzák esetleg már sokadszor, hogy – a többi birkával ellentétben – őket bizony már nem veri át senki a fogyasztói karácsonnyal – akinek nem tükre, nem néz bele… :-P
Sziasztok!
10 napja körül egy hajnalban írtam egy kis gondolatmenetet. Nem sejtettem, hogy ez a téma lesz itt a következő.
Álmok
Paksi gyerek vagyok, itt is születtem. Nem azaz igazi tősgyökeres, meg dunai hajós család sarja, de azért az életemhez hozzátartozik ez a szép, méltóságteljes víz, ami hosszan kanyarog Európa térképén, sok ország, és ember életét formálva.
Ismertem egy öreg bácsit, már rég nem él. Arcára, nevére nem emlékszem, kedves szikár alkatának sziluettje ugyan kicsit dereng még. Ő egy igazi dunai hajós családból származott, az élete legszervesebb része volt a Duna. Mesélte, az első világháborúba a századát Olaszországban belegéppuskázták egy folyóba, mikor megpróbáltak azon átkelni. Vele együtt csak néhányan tudtak partra vergődni. Irtózatos emlék volt számára, ahogy lemészárolt barátai vérétől vörös vízben küzdött. Víziszonya lett ettől, élete végéig.
Egy ember, aki hajón tölti a gyerekkorát, egész életében a szobája ablakából látja a Dunát, abból élt az összes őse, imádja, rajong a nagy vízért, víziszonyban szenved. Rajongása nem szűnt meg, haláláig a Duna mellett maradt, majd’ minden nap lesétált a partra. Néha bokáig belelépett, de olyankor napokig rémálmok gyötörték.
Az én indíttatásom nem ennyire szoros kötelék, de van egy nagyon fontos emlékem. Úgy öt éves lehettem, mikor apámmal sétáltunk a parton, és egy hatalmas, méltóságos kirándulóhajóban gyönyörködtünk.
Mondtam, én akarok egy ilyet, ha nagy leszek. Apám válaszolt, majd egyszer elmegyünk a családdal egy hajókirándulásra. Javítottam ki, hogy nem, én egy sajátot akarok, ami csak a miénk, a családé, és akkor megyünk fel rá, mikor akarunk.
Apám mosolygott… – Tetszett neki az önbizalmam. – Azt nem lehet. Miért nem? Mi az akadálya? Az sok pénz, senki nem engedheti ezt meg magának.
Tökéletes kép volt előttem, ott úszott a vízen. Már megvolt, láttam. Minden úgy rajta, ahogy azt én akartam. Nővérem, öcsém, szüleim boldogan, teljes szabadságban a fedélzeten. A kedvenc játékaim, még a kertünkben lévő domb egy szelete is, amin imádtam rohangálni. – Ugyan, itt egy kicsit elbizonytalanodtam, mindig szerettem magam beleásni a műszaki aprólékosságba, a technikai kivitelezés teljes részletessége nem állt össze „csont nélkül” a fejembe, de félresöprögettem, mint később megoldásra váró apró részletet. A domb projektet később! Kell, lesz, kicsit később. – Felfelé úszunk a vízen, semmi más dolgunk nincs, mint boldogok legyünk egymással, és a szabadsággal, amit a Duna adhat.
Előfordul hogy egy vágy, egy álom, hirtelen megszilárdul, és készen ott terem az ember szeme előtt, pontosan úgy, ahogy meglett tervezve. Az a lány, akinek olyan elragadó a mosolya, váratlanul ott van azon a házibulin, ahol minden feltétel adott, és a szerelem lehengerelhet mindkettőnket. Azaz elérhetetlenül drága csodaszép autó, aminek annyira tud táncolni a napfény a meggyvörös színén, egyszer csak ott áll az udvaron. Utána sokáig törjük a fejünk: ez a csoda, mégis hogy eshetett meg? Hisz ez lehetetlen volt! Igenis, az álmok valóra válhatnak! Miért nem mindig? Miért csúszik hiba a gépezetbe?
Akkor öt évesen kellett először elgondolkodnom azon, hogy esetleg nem szilárdul meg minden álom azonnal a valóságban. Létezhet olyan, hogy akadály. Nem is annyira akadály, mert akadály az volt, hogy egy nagy dombot hogy teszünk fel egyben egy hajóra. Inkább a „leküzdhetetlen akadály”! Ezt a keserű definíciót kellett aznap megtanulnom. Nem gondoltam apámat buta embernek, nem láttam okát, hogy kétségbe vonjam bizonytalanságát az álmommal kapcsolatban. Akkor mégis mi az oka, hogy ez ne jöjjön létre?
De mégis mi? Csodába illő dolgok történhetnek velünk, csupán azért, mert megálmodtuk. Akkor miért nem mindig? Mert elfogadjuk, hogy ez esetleg mégsem történhet meg? Mi más lehet az akadály? Ő, az elérhetetlen lány, mégis egyszer csak ölébe hajthatom a fejem, az autó is ott terem a semmiből, de miért nem ez a normális? Jótékonyan, önhibánkon kívül megtanítjuk az új generációnak: „Ne álmodozz, mert belelóg a kezed a bilibe!”? Lehet, hogy a rendszer tehet róla, a kormány! Az azért nem. Ugyan tesz érte, hisz ha legnagyobb problémánk, mindennapra előteremteni a minimálisan szükségeset, akkor nagyon szorgosan kiverjük a fejünkből az álmokat. Azét teljesen mégsem mindenhatók. Mindig vannak rosszakarók köztünk? Akik „segíteni” akarnak nekünk? Sok bosszúságot tudnak okozni, de az álom ereje bármit képes elsöpörni.
Mikor öregen visszagondolunk az életre, már eszünkbe sem jutnak az ilyesmi csacska, komolytalan gyerekálmok. Elfelejtjük, elássuk nagyon mélyre őket, újakat már rég nem hozunk létre. Ott vannak mélyen, rég, nagy halom egyéb kacat van rájuk dobálva, hogy ne is zavarja lelkünk békéjét, mikor néha véletlen meglátjuk a sarkát, ahogy kikandikál egyéb lomok alól. Már csak a mérhetetlen fájdalom, ami felfedezhető lelkünkben, amiért elvesztettük őket.
Vesztes, vesztes! Ezt sem voltál képes megtartani. Igen, megtartani, nem létrehozni. A hajó nekem ott volt a vízen, készen, múlt időben. Nem létrehoznom nem sikerült, hanem megtartanom. Ezért nagy veszteség, mert olyat vesztünk el, ami már a miénk volt, élveztük létét, majd elvesztettük. Csak a tanulság marad, amit tovább adhatunk bölcsen az új nemzedéknek: „Ne álmodozz!”.
Egyszer egy kotróval négy órát dolgoztam teljesen üres üzemanyagtankkal. Reggel raktam a tankba 200 litert, 25 liter óránként, 8 órát kellett volna bírjon, a mutató mélyen a nulla alatt feküdt, mégis tizenkettő lett belőle.
Fontos volt, hogy kész legyek aznap, de nem állt volna meg a világ szekere, ha a munkából másnapra is marad valamennyi. Emiatt cseppet sem aggódtam, inkább játékot űztem belőle, hogy meglegyen. Az egyik gépkezelőm legendásan jó szaki, bizonyítani akartam. Versenyeztem vele, hogy kész leszek a melóval. Csoda volt-e? Persze akadt nagyeszű, aki megmagyarázta, de a kotrógépek terén én is megjöttem már onnét, ahol más még nem járt.
Csak lazán! Ez a lényeg. Nem kell foglalkozni a szigorú igazsággal, játékból megy minden simán. Persze a bölcsek elmondják a tényszerű adatokat, bizonyítékokat, amivel a materializmus szürke padlójára akarnak szögelni minket. Ezek úgy szállnak el, mint kócos ördögszekér a száguldó sivatagi szélben, ha egy sokkal nagyobb szintű életérzés, a játék boldog érzése lép a színre.
Még szerencse, hogy nem teljesül minden álom mert most tele lennénk rendőrrel, tűzoltóval meg postással. :snowman:
@ eleven:
:-)) :-))
Ez jó!
@ Noababa:
Korán érő típus vagy! 36 évesen nyakadba vetted saját sorsod? Nekem ez csak 40 évesen sikerült. De még ez is jobb, mint soha.
eleven írta:
Nem ugyanazt nevezzük álomnak. Én soha nem akartam rendőr, tűzoltó, postás, katona, masiniszta, és vadakat terelő juhász lenni.
Megérne egy körkérdést, hogy ki mi akart lenni gyerekként. Kezdem én.
Felfedező akartam lenni, régész meg űrhajós.
Megszületik egy kisgyermek, csodálatos örömteli pillanat. Az egész család boldogan várja. Idilli kép, sajnos nem mindig igaz. Már a születendő gyermek érkezése előtt gyakran megjelenik az elvárás. Kislány legyen, vagy kisfiú? Persze legyen tökéletes és gyönyörű. Első osztályú baba.
A gyermek nő és jön a következő elvárás, fordul, mászik vajon korának megfelelő tempóban, megteszi? Eszik, mennyit eszik? Ül, jár lehetőleg időben, vagy hamarabb mint a vele egykorú babák. Nagyon nagy büszkeség ez a szülő számára. Viszont ha lemarad az már nagyon nagy bajnak számít, elkezdődik az aggódás, a mércénk mindig viszonylagos, és teljesítmény elvű.
Nem vesszük észre a mögötte rejlő programot, évezredek alatt a társadalomba szerveződött emberek valamiért így alakították ki – kiemelkedni jó, lemaradni rossz.
Mire eljön a felnőttkor már a tudatunkba vésődik egy kép, csak az szerethető aki kiváló. Aztán ennek a képnek igyekszünk megfelelni egész életünkben.
Összpontosíts a célra – erre tanítanak a motivációs iskolák – így eléred azt amit akarsz. Nagy leszel, csodálatos.
Valóban aki képes arra, hogy egy pontra fókuszáljon az tüzet gyújthat. Mégis, én hiszem, hogy a szórt fényben is rengeteg felfedezhető szín és öröm van.
Örömök melyekre nem vártam, csak észre vettem őket céltalan bámészkodás közben.
Elfogadom olyannak amilyen, úgy ahogy van. Elfogadni számomra azt is jelenti, hogy esélyt kapni a látásra, ha előre eltervezem, hogy milyennek kell lenni annak amire vágyom, talán soha nem ismerhetem meg az utamba sodródó dolgok igaz valóságát. Lehet, hogy észre sem veszem őket. Az elvárás egyszerűen eltakarja a szemem mint egy fátyol, minden szűrve érkezik hozzám.
Az elvárások mindig a múltból érkeznek, mondhatnám úgy is, hogy a tapasztalatokból fakadnak. A tapasztalat pedig mindig egy szubjektív élményre épít. A fájó, szenvedést okozó élményekkel nem akarunk még egyszer találkozni, az örömöt át szeretnénk élni minél többször. Hogy kinek mi okoz örömöt, vagy fájdalmat az személyenként teljesen különböző, az egyik ember szenvedés története, máshol, másnak akár örömöt is okozhatna.
Ezzel párhuzamosan vágyaink tárgya, mindig a jövőben van. Elérhető vagy elérhetetlen távolságban, kinek-kinek bizalma, a múltból fakadó tapasztalata, így habitusa szerint.
A múlt és a jövő a gondolatok szintjén van, csak ott létezik. Cselekedni, bármit megtenni, megvalósítani viszont csak a jelenben az itt és a mostban lehet.
Ha elfelejted a múltat, ha nem gondolsz a jövőre, hihetetlenül szabaddá válhatsz. Hirtelen megszakad az állandó gondolati harc.
Ez olyan mint szerelmesnek lenni. Elmerülni egy ölelés végtelen időtlen pillanatában.
@ Great:
Én nem akartam semmi sem lenni. Mégis lettem valaki :clown:
Kedves Duncan / Amer :) !
Amennyiben elérkezne a “világvége” :) és indulni kéne -egy új élhető világba- s tegyük fel vihetnék magammal pár embert, TE KÖZTÜK LENNÉL.
Köszönöm azt a tudást, ami általad megnyilvánul, s köszönöm, hogy létezel, s a létezésedben osztozhatom.
Szeretettel: G. K. Ildikó
@ goldenconnie:
az előttem szólónak
Ha eljönne a világvége akkor én egy olyan csilingelős kis fagyis kocsit vinnék magammal és naphosszat körbe-körbe tekerve nyomnám a csengőt :party: :laugh: és egész nap csak a fagyit NYALNÁM :-D
Érdekesnek vélem, hogy a legtöbben az álmot egy korán létrejövő, magasan elhelyezett célként írják le. (legalábbis én így értelmeztem az írásokat) Én magamat az álmok emberének tartom. Mióta az eszemet tudom rengeteg célom van és most így egyről sem tudok amit fontosnak véltem volna valamikor, ennek ellenére lemondtam volna arról. Kicsit sarkosítva, de születésem pillanatától a katonai repülés vonz, erről a mai napig nem mondtam le, néhány kapu nyitva áll még vagy legalábbis fog (reményeim szerint) bár ezek nem valami nagy kapuk és nem is mindegy mikor, milyen állapotban indulok feléjük. De azt nem mondanám hogy ezen az úton járnék. Nincs rá lehetőség olyan körülmények között, ahogy én azt megálmodtam. Viszont már jó pár éve van egy másik álmom. (szerintem nem csak egy álmunk lehet, sőt) Aminek az eléréséért jelenleg is dolgozok és egyre közeledik. De mégsem azért hívom ezeket álmoknak, mert korán kialakultak és egy bizonyos szintet jelölnek. Inkább úgy definiálnám, hogy egy adott pillanatban elérhető információkból kialakított jövőbeni boldogság. Ha valakit boldoggá tesz az, hogy kukás, a szakmáját töviről-hegyire ismeri és maximálisan élvezi azt, akkor miért ne mondhatnánk, hogy ő az álmait éli? Vagy akkor mondhatjuk ha már 5-10-15 éves korában elhatározta, hogy ő bizony kukás lesz? Mert, ha jelentkezés előtt öt perccel döntött így akkor nem? Tehát ha minden pillanatban van valakinek legalább egy álma, akkor azt én az álmok emberének hívom.
Sajnos tapasztalataim szerint kevesen vannak így ezzel. Duncan már többször hangoztatta -ha emlékezetem nem csal-, hogy kiölik az emberekből a kreativitást. Szerintem ez a legnagyobb gond. Azt én nem tartom rossznak, hogy letér valaki “az” “útról”. Persze csak akkor, ha az a jövőbeni boldogság önmaga kreativitása és energiája által meghozott képéért történik.
De ahogy elnézem a körülöttem lévőket se kreativitásuk, se energiájuk. Az utóbbit pedig már annak a rovására írom, hogy ilyen liberális eszmékkel körülvéve nőnek fel a fiatalok. Itt pedig úgy gondolom, hogy az én véleményem Mariska írásának a teljes ellenkezője. :-) Az elvárások fejlesztik az embert és mindent magunk körül. Én (sajnos/nem sajnos… mindkettőt megkaptam már) hihetetlenül kritikus és maximalista vagyok. :-D Persze az elvárásoknak sem szabad elszállniuk, mindig a következő lépést kell előrevetíteniük, de úgy hogy közben értékeljük azt a lépést amit éppen elértünk. Nekem iszonyatosan feláll a szőr a hátamon ettől az oktatási és nevelési sémától, hogy a gyereknek mindent szabad és így kell elfogadni őket. Én ezt tartom legelső oknak arra, hogy miért nem fektetnek energiát abba az emberek, hogy álmokat keressenek maguknak. Miért akarna valaki bármit is elérni, ha a fejébe verték, hogy fogadja el ami van mert az szép és jó. Még mielőtt rászoknának, már leszoknak arról, hogy energiát fektessenek bármibe is. Pedig szépet lehet úgy is festeni, ha született festő vagy (azaz kreatív), de úgy is ha nem vagy tehetséges, de azt megfelelő mennyiségű szorgalommal pótolod. Magyarán, ha nem vagy elég kreatív ahhoz hogy 10 perc alatt találj magadnak egy álmot ami reális boldogsággal kecsegtet, akkor keresd 20 percig. Olyan meg nem létezik, hogy valakit semmi nem tesz boldoggá. Az talán elképzelhető, hogy nem elég kreatív (és nem keresett elég ideig), ahhoz hogy olyan dolgot találjon, amihez a kitartása elégséges. Én ezt így látom. :-)
@ Fisher:
“De ahogy elnézem a körülöttem lévőket se kreativitásuk, se energiájuk. Az utóbbit pedig már annak a rovására írom, hogy ilyen liberális eszmékkel körülvéve nőnek fel a fiatalok. Itt pedig úgy gondolom, hogy az én véleményem Mariska írásának a teljes ellenkezője.”
Nem ez semmiképpen nem az ellenkezője, sőt nagyon is egybe vág, csak egy kicsit kevered a dolgokat. :-)
Gondolj bele az elvárás az mindig kötöttséget jelent, a kreativitáshoz szabadság kell.
De ez a szabadság semmiképpen nem azonos a mostanában divatos liberális elvekkel.
Az emberi életnek törvényei vannak, ugyan úgy ahogy az egész világnak, minden élőnek és élettelennek. A liberalizmus figyelmen kívül hagyja ezeket. Csúcsra járat, maximalista, folyton növekedő lineáris mozgású egy körkörös pályán futó, folyton megújuló világban.
Igen elképzelhető, hogy keverem a dolgokat. Bevallom őszintén nem túl jó a memóriám ilyen dolgokban. :-D Pedig tanultam én konkrétan, hogy mi az a liberalizmus, persze a saját magam által kreált “parasztos” definíción kívül másra nem emlékszem. :chic:
@ Fisher:
“Pedig tanultam én konkrétan, hogy mi az a liberalizmus,”
Tulajdonképpen az is félre érthető amit írtam, mert ez a liberalizmus igazából nem is az, ez egy nagyon hazug ál liberalizmus. Sokkal inkább közönyös. Egyeseknek mindent szabad másoknak semmit. Rengeteg korláttal, szabállyal, hazugsággal bizonyos érdekeket szolgálva.
Innen nézve tovább igaz amit írtam. :-(
Boldog Karácsonyt Kedves Minannyiótoknak,
nem álltam meg, nem siklottam félre, bár elodáztam némely korábbi célomat.
Másrészt életem folyamán többször változott a világnézetem, + jöttek a kölkek is, és ezektől a korábbi fontossági sorrend is borult.
Talán nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak a gyerekkori céljaink megvalósításáról, hanem az, hogy mi érezzük úgy, hogy haladunk valamerre. Az új célok is lehetnek izgalmasak és érdekesek. Ha a gyerekkori céljaimat tekintjük és elértem volna, akkor most vagy kamionon ülnék vagy várnám, hogy mikor lesz fuvarom legközelebb. Talán nem szerénytelenség azt állítani, hogy jócskán túlszárnyaltam az akkori elképzeléseimet.
Igaz az öt tervezett kölökből, még csak négynél tartunk – noha gyerekkoromban nem terveztem öt kölket – még nem gondolom, hogy messze lennék a céljaimtól.
Sztori. Kövér, szemüveges lány nyolcvanas évek. Vad politizálás, …míg le nem fogy.
Bombázó lesz belőle. Csendes, visszafogott és máshogy hívja fel magára a figyelmet. A politizálás? Á. Másrészt ki várná el tőle, hogy még mindig a süteményboltot akarja vezetni.
Üdv,
A.
hochenz írta:
No igen, a család az sok mindent “felborít”.
Sokaknak viszont az sincs, pénzük sincs és semmijük sincs.
Nekik szerintem ez adhat erőt a “megvalósíthatlannak” tűnő álmok megvalósításához.
Mert nincs senkijük és semmijük, csak ebből fakadó elkeseredettségük, dühük, erejük és bizonyításvágyuk.
kisboros írta:
Az élethez tervezni kell. Ha a célok szempontjából hiba börtönbe kerülni, hiba a villamos alá esni, hiba megbetegedni, hiba hajléktalannak lenni, hiba gyereket vállalni, akkor ezeket el kell kerülni, vagy időzíteni kell.
@ Great:
Nem mindenki tud tervezni és nem mindenkinek sikerülnek a tervei.
Valaki addig a pontig sem jut el, hogy tervezzen, mert úgy gondolja, nincsenek tervei.
Pont az ilyenekről írtam lentebb, bennük lehet meg az a lelki erő, amivel meg tudnak valósítani olyat is, amit más nem.
Az egyik legnagyobb csapdának azt látom, amikor a szeretteid, a családod elképzelnek neked egy jövőt, a normális életet, te pedig egészen mást szeretnél, ami a “normalitásnak ellentmond”, és nem tudod, mit csinálj. Leblokkolsz.
http://www.youtube.com/watch?v=gbnoeg4z4P8&feature=related
Alex írta:
Igaz, mondhatjuk, hogy egy gyerek nem ismeri eléggé az életet, egy felnőttnek meg lehetnek olyan információi, amik alapján sokkal jobban tudja, hogy mi kell igazán a világba.
Én mégis azt tapasztalom, hogy a korral összemennek az emberek: nő a testük, ők meg egyre kisebbek. Ha azt látjuk, hogy a gyerek arról álmodozik, hogy bázist épít a Marson, aztán pár évvel később már csak egy büfékocsi az álma, akkor eléggé nyilvánvaló, hogy eltévedt. Valami elveszett belőle, ami nagyon fontos és értékes volt.
A marsi bázis milliárdszor nagyobb játszma, mint a lángos+szendvics árulása lakókocsiból.
Jaklin írta:
Ez gyilkos! :)
kisboros írta:
Egyről beszélünk. Nekem is ki voltak jelölve az utak, csak nem igen jártam rajtuk.
Lehet, hogy az egyik te vagy…
Magától értetődik, hogy az álmodozás után jön a cél, a terv, az ütemterv, a megvalósítás. Ezek nélkül álmodozni időpocsékolás.
Manipulálnak, persze. De leginkább azok, akik a közeledben vannak. Nálam legalábbis így volt.
Biztos ez? Valakinek a családban pár napja született a gyereke, és igencsak látja, hogy kalandoznia kell, elhagyni a biztosnak hitt munkát, vállalkozni, mert nincs más kiút.
Mariska írta:
Igen, kötelesség magasra törni.
Egy édesanya is ember, nem csak édesanya. Ha csak édesanya, akkor csak a családjának a része. De mi van a többivel? Mi van a közösséggel, mi van az emberiséggel?
intergold írta:
Én egy hasonlóra emlékszem, ahol 500 lányt követtek, 6 éves koruktól 16 éves korukig, minden évben megkérdezték a céljaikat, és azt tapasztalták, hogy azok fogynak és szürkülnek.
Ne is mond, az emberek nem találtak el oda…
Nebaz, ilyen kemény vagyok néha? :)
De ne vegyük a családot a mindent vevő igazolás-aduásznak, mert rengeteg nagyhatású embernek volt családja, és mégis elérte, amit akart. Egy család nem csak akadály és lánc lehet, hanem az erő forrása is.
Perfekt. 8-)
Great írta:
Kell egy képesség arra, hogy továbblépjünk, figyelmen kívül hagyjunk dolgokat, és ne ragadjunk bele abba, ami pitiáner.
Great írta:
Hibátlan. :-)
kisboros írta:
Mondj egy példát olyan álomra, amit nem lehet megvalósítani.
Egy álom megvalósításához sok minden kell. Stratégiai és taktikai terv, napi szintű munka, tanulmányok stb. Ha valakinek van egy nagy álma, amihez kell 20 millió dollár, de 20 forintja van, akkor megvalósítható az álom, vagy sem? Ha előbb a 20 millió dollár megszerzésére készít helytálló tervet, majd végigmegy a lépéseken, akkor igen.
Mit jelent az, hogy benő a feje lágya? Felfogta, hogy ő egy nulla?
Vajon az álmok hibája, hogy nem érted el őket? Embrek ezeknél sokkal nagyobb dolgokat vittek véghez, ténylegesen. Mai ésszel vissanézve gyerekkoromra, azt látom, hogy ostoba módon próbáltam elérni az álmaimat, úgy, ahogyan nem lehet.
intergold írta:
Nagyon sokan próbáltak lebeszélni arról, hogy írjak. Egészen hihetetlen, micsoda hadjárat folyt a célom ellen. A leszerelés ára az volt, hogy el kellett járnom egy pszichológushoz, aki mintegy másfél éven át próbált lebeszélni arról, hogy írjak…
Noababa írta:
Elhiszem. Nekünk, művészeknek vannak bizonyos előjogaink. Például hordhatunk este is napszemüveget, felvehetünk öltönyhöz tornacipőt, hogy a többiről ne is beszéljek. :)
Most értettem meg, hogy a dramaturgia az élet tudománya. Vagyis, inkább az élésé. Már kicsi gyerekkorban el kellene kezdeni az emberek dramaturgiai képzését. Akkor tudnák, hogy az életükben ők a főszereplők, és az olyan statiszták, mint például a tanárnéni, nem nagyon számítanak. :D
@ nagymedve:
“Te most az én jövőmet látod, vagy a saját múltadat?”
Kedves, ugye? :)
Néha érdemes feltenni azoknak, akik próbálnak óvni minket a csalódástól.
eleven írta:
És ezek közül melyik álom? :D
De képzeld el, hogy a művészet nem bárgyú és nem a hazugságokat terjeszti, hanem felemelő és igazat tanít, képzeld el, hogy megtalálják Atlantiszt, meghódítják a naprendszert, kezelnek minden betegséget, kapcsolatot létesítenek a földönlívüliekkel, az emberek tudnak varászolni, nem halnak meg, a bölcsesség általános, és a boldogság is.
Great írta:
Író, színész, archeológus, űrhajós, ufókutató.
Duncan Shelley írta:
Bázist építeni a Marson.
Úgy beszélsz, mintha ez olyan egyszerű volna.
A legtöbb embernek azért lesz 20 milliója, mert kellően gátlástalan pszichopata ahhoz, hogy a 20 millióért átgázoljon másokon. A többség (vagy már a kisebbség?) nem ilyen.
Rájön, hogy amit gyerekként a tévében látott, az nem a valóság, és nem lesz belőle halhatatlan varázsló.
Az adottság és a tehetség nem mindenkinél egyforma.
Nekem nincs ötletem, hogyan szerezzek 20 milliót, másnak biztos van.
Akkor mi a baj? Benne van valami, ami bennem nincs; ő tud valamit, amit én nem; ami neki természetes, arról nekem gőzöm sincs.
Mariska írta:
Mi másért akarnám jobbá tenni a világot, mint azért, mert féltem azokat, akiket szeretek? Ezért én nem lehetek senki, nem lehetek egy magának élő árnyék, nem lehetek báb indulatos tábornokok és megélhetési politikusok kezében. Ha bántódása esik valakinek, aki fontos nekem, nem vígasztal a közhely, hogy ilyen az élet, mert nem ilyen.
Fisher írta:
Sam, kellenek ezek a szentségek, amikhez mérjük magunkat, amik mutatják az irányt, ami felfelé van.
Nem értem, akkor hogyan lettél kém?
Duncan Shelley írta:
Az “űrhajós” és az ufókutató talán nem is olyan megvalósíthatatlan.
Amikor kóstolgattam az ezoterikát, belemásztam az asztrálutazás témába is.
Ha tudnék asztrálutazni, felfedezhetném a világegyetemet. Csakhát nem tudok asztrálutazni. Pedig próbáltam. Talán nem eleget.
@ goldenconnie:
Hé, és ha én nem akarok menni? :D
hochenz írta:
Amíg egyre nagyobb játszmákat játszol, addig minden rendben. Ha egyre kisebbeket, akkor gáz van.
kisboros írta:
Ez miért? Fejtsd ki.
Dehogy az. Rohadt nehéz. De mi mással tölteném az időmet? :)
Ez egy nagyon furcsa elképzelés, hogy ez kell a pénzhez. Nem ez kell. Ajánlottak 900.000 dollárt egy történetemért, ami több, mint 20 millió forint. Nem gázoltam át senkin. Ismerek három olyan embert, akik üzletemberként kerestek 20 millió dollárnál többet, és az ügyfeleik, társaik imádják őket. Ők sem gázoltak át senkin.
Ilyen hozzáállással biztosan nem. De kell valaki, aki kívülről totál őrültnek látszik, belülről meg csak önmaga, végigmegy az úton, az lesz, aztán elkezd tanítani másokat.
Ez életem tragédiája, amit itt írtál. Komolyan. Nagyon sok mindent utasítottam el, mert nem az volt, amire vágytam, mert kisebb volt, és nem tudtam, mi az, hogy lépések, fokozatok. Ha 20 Ft-od van és 20 milliót akarsz, akkor a következő lépés a 30 Ft, aztán a 40.
kisboros írta:
Talán nem igazságokkal találkoztál, hanem a szokásos maszlaggal, ezért nem megy.
Duncan Shelley írta:
Számomra ez egy megvalósíthatatlan álom. Egyszerűen azért, mert nem tudom, hogy csináljam. Lehet, hogy az amerikaiak járkálnak a Marsra, és talán már bázisuk is van ott, de az nem én vagyok, hanem az amerikaiak. Én hogy jussak el a Marsra hogy bázist építhessek?
Íróként te akár még be is futhatsz, ha nem tesznek neked keresztbe.
Bár úgy veszem észre, hogy manapság nem az számít, ki mit ír, hanem hogy mekkora a (szándékosan csapott) felhajtás az író vagy a könyve körül. Frei könyvét sem azért veszik, mert befutott író, hanem mert egy celeb, sokan ismerik a személyét és kíváncsiak rá.
Sokszor az a baj, hogy van egy csomó álom, egy csomó cél, aztán nem tudod, melyiket válaszd.
Megint csak leblokkolsz.
Pedig pontosan tudom, hogy ha valamit el akarok érni, csak azzal szabad foglalkoznom. Régen, amikor még kicsi voltam, sok mindent elértem így. Például sakkoztam. Sokszor, a kezdetekkor nem mertem sakk-körre járni, mert mindig kikaptam a többiektől. Aztán tanultam a sakkot, mert szerettem tanulni. Végül sorra nyertem az egyéni versenyeket, aláztam a felnötteket; volt, hogy fogadásokat kötöttek a partijaimra stb. Most is csinálnám szívesen, mert tudom, hogy a sikerhez a nap 24 órájában ezzel kellene foglalkoznom, csak ebből nem lehet megélni.
Az a poén, hogy nem is terveztem, hogy versenyeket fogok nyerni. Egyszerűen csak szerettem sakkozni, tanultam, aztán jöttek az eredmények. Elindultunk a többiekkel versenyeken, hogy gyakoroljunk egy kicsit, és megnyertem. Amikor meg úgy indultam, hogy most megnyerem, sose sikerült.
Duncan Shelley írta:
Vajon milyen lenne az a világ, ahol minden álom megvalósul? Hogy nézne ki, milyen lenne a táj, milyen lenne egy film a moziban?
kisboros írta:
Nem értek a sakkhoz, az MMA-hoz értek. Ott verseny előtt az ember átgondolja, hogy megtett-e mindent, amit tudott, ránéz a feleségére, a gyerekére, a barátaira, felidézi a holnapi terveket, és tudatosítja, hogy ez a harc nem az élete.
Jeff Monson, a legnagyobb. Koncentrált, de nem görcsös, semmi indulat, csak tudatosan csinálja a tervét: http://www.youtube.com/watch?v=Wm1nz9753TY
@ Great:
Olyan a sakk is, mint a többi sport.
Van edző, vannak edzések, van, aki magát képezi könyvekből, van, aki hobbiból játszik, és van, aki nyerni akar.
Csak a sakk nem közönségszórakoztató (vagyis itt nincs olyan, hogy oda mennek az emberek üvöltözni, székeket dobálni meg mutogatni, hogy így vezessék le a nyomorult életük okozta feszültséget, amit ők egyébként szurkolásnak gondolnak), így közönség sincs, ezáltal pénz sincs.
kisboros írta:
Azért a sakkból is sokan megélnek. Abban igazad van viszont, hogy hogy mondjuk a teniszhez képest csak a legjobb néhányszáz tud megélni belőle, míg a teniszben az első néhányezer.
A másik aspektusa viszont az, hogy a sakkra titokban sok pénz megy a művi intelligencia kutatása révén. A sakk ugyanis nagyon alkalmas arra, hogy gondolkodási sémákat vizsgáljunk.
@ Alex:
Amikor pénzért sakkozol, az már rég nem jó, mert kiöli a sakkból a szépséget.
Anno, amikor 14 éves voltam, egy verseny utolsó fordulójában az ellenfelem, egy fickó kihívott, és azt mondta, hogy nekem adja a nyereményének a felét, ha leadom neki a pontot. Fura volt, még sose találkoztam ilyennel, aztán egy kis hezitálás után belementem. Persze előre kértem a pénzt. Aztán a következő versenyen, az utolsó fordulóban azzal a faszival játszottam, aki akkor már megnyerte a versenyt. Oda jött hozzám és azt mondta: ő már megnyerte a versenyt, hajlandó játék nélkül döntetlenben kiegyezni velem. Ha elfogadom, biztos harmadik vagyok. És én mit válaszoltam?
– Mi lenne, ha ide adnád az egész pontot, én meg neked adnám a nyereményem felét? – 14 évesen. Ha belemegy második vagyok. Nem ment bele és én se a döntetlenbe. Kikaptam és hatodik lettem, de akár előrébb is végezhettem volna, csak a többi játékos is egyezkedett.
Régen szerettem sakkozni, sok időt töltöttem vele. Ma nincs ilyenre idő, mert pénzt kell szerezned, hogy meg tudj élni.
Nem olyan gépies a sakk, mint azt sokan gondolják. Valamilyen szinten ez is művészet, ahol lehet alkotni. Ebben is van tervezés, lebonyolítás, megérzés, pszichológia, balhé…
Álmaink kergetésének egyik legnagyobb akadálya, hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy a pénzt kergessük. Ezt várja el a családod is, hogy büszkék lehessenek rád.
kisboros írta:
De hát az összes nagy művész pénzért árulja a művészetét. Ebben nem látok semmi problémát. A probléma akkor van, ha ők látnak benne pronblémát.
kisboros írta:
Na várj, nekem úgy tűnik, hogy te teremtésről beszélsz, nem emberi életről. Az egy másik kategória. Nincs azzal semmi baj, ha nem tudod, hogyan csináld, ez mindig így van. Kezdetben. Aztán az ember elindul, és szedi össze a mozaikokat.
Mindig keresztbe tesz valaki, eddig is így volt. Meg kell tanulni kezelni. Sok mindent beszennyeznek az üres marketinggel, és ahogyan mondják, egyszer bármit el lehet adni. Egy hollywoodi producer beszélt a sztárokról, azt mondta, ismertséget könnyű szerezni, elismertséget nehéz.
Ezt szétszórtságnak hívják. Keres módszereket, amivel kezelheted.
kisboros írta:
Én nem pénzért írok, de pénzt kapok érte.
@ Alex:
Alex, ismered Dmitry Glukhovsky Metro 2034 című könyvét? Te meg én vagyunk a főszereplői. Komolyan.
Két fickó bolyong a Moszkva alatti metróban, Kolja és a brigadéros. Kolját Homérosznak becézik, a brigadérost meg Vadásznak.
Homérosz teljesen olyan, mint te, a legképtelenebb helyzetekben a legképtelenebb dolgokon kezd el gondolkodni, meg olyan kérdésekkel áll elő a sötét alagutakban, amik élő embernek nem jutnának eszébe ott és akkor. A Vadász meg olyan, mint én (bár persze én szebb vagyok…): előbb lő, és azután sem érdekli a válasz. :D
Olvasd el, kíváncsi vagyok, egyetértesz-e velem.
Duncan Shelley írta:
Fordult elő olyan, hogy a könyveid témája miatt tettek neked keresztbe?
Mert mondjuk kényes dolgokat feszegettél.
Hogyan működik ez a valóságban? Ki szó le kinek? Mik a módszerek?
Duncan Shelley írta:
Jaj, Duncan, én eddig semmi tiszteletdíjat nem kaptam ettől a Glukhovskytól. Neked már fizetett? Pedig micsoda szerep és micsoda alakítás a részemről. Na jó, Te sem voltál olyan rossz.
Duncan Shelley írta:
Hm… Maradjunk a csinosnál! :-)
Duncan Shelley írta:
Mert Homérosz biztos spekuláns, aki szemben megy a tömeggel. Mint én. De abban igazad van, hogy Homérosz nem igazán tud lőni, pocsék a lukérzéke (ezt a sötét alagút margójára mondom csak)
. Duncan Shelley írta:
Jaj, Duncan! Már megint ilyen feladatokkal bízól meg! Múltkor 250 km utaztam és átforgattam Pestet a Stalker miatt, most látom megint csak mehetek nyomozni. De hát mit nem tesz meg az ember érted?!!!
kisboros írta:
Nem.
Na, ezt most nem biztos, hogy értem. Fejtsd ki. Milyen módszerek?
Alex írta:
Nem, hogy a fene egye meg!
Hunternek nem egészen ép az arca, nekem meg igen. Tehát szebb vagyok, na.
Pár évvel ezelőtt még más témák is érdekeltek, nem csak a tőzsde. Homérosz olyan, mint akkor volt Alex.
Nos, ez a minimum. 8-)
Duncan Shelley írta:
A spekuláns az egy állapot. Jellemzője, hogy a legképtelenebb helyzetekben a legképtelenebb dolgokon kezd el gondolkodni. Most végkép semmiféle kontextusban nem gondolkodtam a tőzsdén.
A keresztapa III. jut eszemebe. A don több éve igyekezett legális üzletet csinálni és elhatárolódni az alvilági praktikáktól. Mikor Joey Zasa merényletet kisérel meg ellene és a többi nagy család keresztapái ellen. Akkor tör ki Michael Corleoneból:
Én megpróbáltam kiszállni, de ezek erővel visszahúznak!!!