Duncan Shelley

Ez a cikk az előző (A civilizáció két titka) folytatása. Amikor az előzőt írtam, nem terveztem második részt, de az egyik komment elgondolkodtatott. Mielőtt belevágnék, röviden az előző cikk két elméletéről:

EGY: A civilizáció olyan mintát követ, amely törvényszerűen elvezet a pusztulásához.

KETTŐ: Néhány közösség tudatosan leszakadt a civilizáció történelmi nyomvonaláról.

Ebben a cikkben a kettesszámú elmélet egyik aspektusában fogok elmélyedni.

Lehetséges, hogy több titkostársaság él másik történelmi nyomvonalon, mint mi. Ezek némelyike hallgat, csendben éli a saját nagyon más életét, minket pedig érdektelenül figyel, vagy csupán nem vesz rólunk tudomást. Némelyik hatalmat gyakorolhat az életünk felett, irányító tényezőként fellépve a történelem folyamán. Az is előfordulhat, hogy néhány ilyen társaság háborút vív vagy vívott egymással.

A napi politika, a hosszú távú politika és a filmek által bennünk kialakuló cinizmus azonban egyre több kételyt hoz fel ezen elmélettel szemben, ahogyan elkezdünk egyre jobban belegondolni.

Volt egy régebbi cikkem, ezen az oldalon jelent meg, Politikai felelősség a címe. A cikk azóta önálló életet kezdett élni, pontosabban annak egyik gondolata: „A felelősséghez három tényező megléte szükséges: személyes érintettségből fakadó szándék, cél, és távolba látás. Ezzel szemben, a személyes érintettség hiánya, a cél hiánya (illetve önző szintre redukált volta) és a szűklátókörűség kizárja a felelősséget.

A fentebb felsorolt országok kormányainak felelősen kellene politizálniuk, hogy kijuttassák országaikat, népeiket a veszélyből. Ennek azonban nincs nyoma. Ez természetesen érthető, hiszen az egész ott kezdődik, hogy a kormányok tagjai személyesen nem érintettek a válságban vagy a gazdasági összeomlásban.

Lényegtelen, hogy mi történik ezekben az országokban, nem számít, hogy hány ember megy tönkre, milyen fokú szegénység köszönt be, hányan kerülnek az utcára, és a lakosság mekkora százaléka hal éhen. Bármi történjék is ezekben az országokban, kormányukat az nem érinti: vezetőik, akik a bajt okozták, a legteljesebb védettségben, biztonságban, luxus körülmények között élik meg a válságot vagy az összeomlást. Ebből következően, nekik mindegy.”

Ha felidézzük a világvége-filmes élményeinket, azokban is rendre felbukkan ez az elem: a vezetők átmentése. Jön a világvége, zuhan az aszteroida, az üstökös, repülnek a rakéták, terjed a gyógyíthatatlan járvány, két kilométer magas vízoszlop tart a szárazföld felé… és mi történik? Az uralkodók, az államfők, a miniszterek, a vezérkari főnökök a családjaikkal menekülnek, a létező legbiztonságosabb bunkerbe.

Ha veszünk egy államfőt, annak segédeit, szárnysegédeit, minisztereit, rendőri, katonai, hírszerzési vezetőit, akkor ez még egy kisebb állam esetében is legalább 30 fő. Ehhez jönnek a családjaik, amire számoljunk átlagban 2 főt. Ez már 90 ember. Ha őket mentik, akkor a működésükhöz további emberekre lesz szükség: titkárok, titkárnők, testőrök, szakácsok, hírszerzők, katonák, rendőrök… Hány ember is ez? Kétszáz? Háromszáz? Ötszáz? Vagy több? Mennyi?

Kínálja magát a kérdés: mekkora az a bunker, amiben elfér csak 1 olyan ember, aki tud valamit csinálni egy olyan összeomlott világban, amiben nincs politika, nincs gazdaság, nincs média, nincs kit elnyomni, megfélemlíteni, megverni, lecsukni vagy megölni?

Tételezzük fel, hogy eljön az a bizonyos nap, a civilizáció gránittömbje kártyavárnak bizonyul, és összeomlik. Ez a sok-sok kiváló ember elbújik, biztonságban, luxus körülmények között átvészelik az összeomlás rendkívül veszélyes időszakát, hónapjait, elmélyülten szunyókálnak, kihasználják a moziszoba nyújtotta előnyöket, pókeroznak, felelevenítik a régi szép időket, miegymás. Azután előjönnek. És mit fognak tenni? Hogyan tovább? Egyikük sem ért semmihez, ami értékes egy összeomlott világban.

Tételezzük fel, hogy van egy hercegünk, akinek közvetlen védelmét egy 50 fős elitosztag látja el. Éjjel-nappal. Ez az osztag valóban elit, minden tagja alkalmas posztja betöltésére, magasan képzett, kiválóan felszerelt, mentálisan és fizikailag csúcsformában lévő szakember. Védik, őrzik, szolgálják az uralkodót. Szolgálatukért cserébe igen szép fizetést kapnak, továbbá olyan kiváltságokat, melyek a törvények fölé emelik őket.

Felvirrad azonban az a nap, a civilizáció összeroskad. Mi lesz ebből? Nos, ez az elitosztag védi az uralkodót. Ám egyszer felébrednek. Ezt nevezhetjük morális válságnak is. Védik az uralkodót, egy olyan világban, amiben az uralkodónak semmilyen hatalma nincs, semmiféle befolyással nem bír az események felett. Más szavakkal: a szolgálatért nem tud adni semmit. A részleteket a fantáziátokra bízom, elég annyi, hogy az elitosztag nem fog tovább szolgálni egy koloncot.

Mindezen fejtegetések után azt gondolom, logikusan jelenthetem ki, hogy amennyiben a kettesszámú elmélet igaz, és vannak olyan közösségek, melyek felkészülten várták az összeomlást, és azt követően lecsatlakoztak a civilizáció történelmi nyomvonaláról, biztosan nem állami, politikai, gazdasági, rendőri, katonai, hírszerzési jellegű kezdeményezések.

Ezek a túlélő csoportok magánkezdeményezések. Olyan emberek egyedi, privát projektjei, akik célszerűségben, szükségszerűségben, megtérülésben gondolkodnak. Ezeket a csoportokat nem politikusok, bankárok, katonák, rendőrök, kémek, professzorok, elméleti szakértők alkotják.

Egy Kunoichi Klán fennmarad akkor is, ha a civilizáció összedől. Egy kormány biztosan nem.

Mi a véleményetek ezekről a felvetésekről?

Van egy elmélet a civilizációról, a civilizáció természetéről, melyhez kapcsolódik egy másik elmélet. Mindkettő meglehetősen nyugtalanító.

De kezdjük az elején.

Az ellenség egy olyan személy, akinek a célja ellentétes az én célommal, szándéka ellentétes az én szándékommal. Ez azt jelenti, hogy csupán egyikünk célja valósulhat meg, csupán egyikünk szándéka juthat érvényre.

A fegyver egy olyan eszköz, amellyel megtámadhatjuk és megsemmisíthetjük az ellenséget, illetve, amellyel védekezhetünk az ellenség támadása esetén.

Az ellenség és a fegyver kristálytiszta definícióit nézve, könnyedén meg tudjuk állapítani, hogy a történelem folyamán milyen fegyverek (bot, lándzsa, kés, kard, íj, számszeríj, katapult, görögtűz, tűzfegyver stb.) és harceljárások (falanx, íjász sorfal, nehézlovassági roham, lövészárokharc stb.) fejlődtek ki.

Egy ponton túl azonban valami történt, és a fegyver nem volt többé fegyver, az ellenség pedig nem volt többé ellenség. Ez az a pont, ahol megjelent a tömegpusztító fegyver. Bomba, rakéta, vegyi fegyver, biológiai fegyver, nukleáris fegyver (stb.). Egy bombával még ma sem lehet olyan pontosan célozni, hogy az kizárólag az ellenségben, vagyis a mi célunkkal ellentétes célú, a mi szándékunkkal ellentétes szándékú személyben vagy személyekben tegyen kárt.

A technika, a mérnöki tudomány és a természettudomány fejlődésével megjelent valami, ami addig nem létezett: az emberiség kezébe olyan eszközök kerültek, melyekkel elpusztíthatta a civilizációt.

A mérnöki tudományok eszeveszetten elhúztak, a természettudományok lemaradva kullognak, az orvostudomány gyerekcipőben jár, a humántudomány pedig egy vicc.

Ezt még lehetne ragozni. A mérnöki tudományok közül a haditechnika jár az élen; a természettudomány önmaga létjogosultságát adó alapkutatásokkal nem foglalkozik igazán, az orvostudomány gyakorlatilag a gyógyszerlobbi értékesítési felülete, a humántudomány pedig a súlyos dollár-milliárdok és a majdnem korlátlan jogosultságok ellenére sem tud számottevő eredményt elérni, és ugyancsak értékesítési felületként működik elsősorban.

Még ezt is lehetne ragozni, de tényleg felesleges. Már ennyiből is látható, hogy a magasan fejlett haditechnika és a lakosságot bódító humántudomány együttese enyhén szólva veszélyes elegyet képez. Aki azt mondja, hogy ennek a civilizációnak még van annyi év jövője, mint amennyi múltja, az vagy elvakult, vagy nem normális.

Nem tudom logikailag levezetni, hogy hogyan fog minden helyrejönni, és hogyan nem fog soha összeroskadni ez a civilizáció, amelyben élünk. Valamilyen csodára lenne szükség, mást hirtelenjében nem látok, mint reális esélyt.

Azt gondolom, hogy ez a mostani civilizáció egyszer összeomlik majd. Azt gondolom, hogy hosszútávon ez elkerülhetetlen. Azért elkerülhetetlen, mert a fentebb ismertetett elegy robbanásveszélyes, és egy napon megérkezik a szikra.

A civilizáció vége nem egyenlő az élet végével. Biztosan rengeteg ember halna meg, biztosan atomjaira hullana szét a társadalom, de az emberi faj mindettől még nem pusztulna ki.

Tehát mi történne? Lennének túlélők, erre-arra, magányosan, kisebb-nagyobb csoportokban, akik a romok átkutatásából, a természetből próbálnának életben maradni; vadásznának, halásznának, gyűjtögetnének… Ismerős ez valahonnan?

Mi történne mindezek után? A romok szépen elporladnak, a hajdani technikát és építészetet belepi a föld, a növényzet; néhány csoport fuzionálna, egyesítenék erőiket, más csoportok harcolnának egymással, a leigázott csoportok életben maradt tagjait rabszolgaként használnák, egyre nagyobb befolyás összpontosulna néhány ember kezében… Ismerős ez valahonnan?

Falvak és városok jönnének létre, idővel, országok, birodalmak, melyek kereskednének, melyek hódítanának és védekeznének, szükségük lenne termőföldre, hajókra, építészekre, katonákra…

De nem is folytatom. Úgy tűnik, van itt egy minta, ami működik. Őskor, ókor, középkor, újkor, legújabb kor, atomkor, BUMM. Őskor, ókor, középkor, újkor, legújabb kor, atomkor, BUMM. Őskor, ókor, középkor, újkor, legújabb kor, atomkor, BUMM. Őskor, ókor…

A technika megjelenése elindítja a visszaszámlálót, és a fejlesztések vége olyan eszközök, amikkel szét lehet verni mindent. Egy napon pedig valaki elkezdi. Azután elindul az újabb kör.

Lehetséges, hogy a civilizáció ciklikus, és törvényszerűen összeomlik egyszer, a korszakok pedig ismétlődnek. Mint egyfajta kollektív vagy faji szintű reinkarnáció. Ez volna az a nyugtalanító elmélet a civilizációról, amit az elején említettem.

És említettem egy másikat is, ami az elsőhöz kapcsolódik.

Jelenleg ismerek néhány embert, akik különféle megfontolásoktól vezérelve, készülnek a civilizáció összeomlására, a túlélésre, a folytatásra, és az újrakezdésre. Ha van néhány ember az ismerőseim között, nekem nem tűnik merész feltételezésnek, hogy világszerte (arányát tekintve ugyan nem, de létszámát tekintve) meglehetősen sok ember készül valamire. Ezek között lehetnek magányos farkasok és kisebb-nagyobb közösségek. Ezeknek az embereknek különféle lehetőségeik vannak. Talán akad olyan is, aki sokkal többet tud, mint én, mint mi, nagyon konkrét dolgokra készül, szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel.

Ha voltak már ezelőtt civilizációs összeomlások, előfordulhatott, hogy szintén volt néhány ember, akik komolyan készültek az összeomlásra, a túlélésre, a folytatásra és az újrakezdésre.

Ha volt ilyen, néhány közülük sikeres lehetett. Néhány csoport az átmentett, megőrzött fegyverzet, technika, felszerelés, képzési anyagok, szakembergárda, tudás révén a beomlást követő korszakokban mindvégig több lépéssel járt a világ előtt, ami a fejletséget és a tudást illeti.

E második elmélet szerint lehetnek olyan csoportok, közösségek, rendek, klánok, dinasztiák, melyek civilizációs ciklusokat éltek túl, vészeltek át sértetlenül, töretlen tudással, töretlen emlékezettel. Talán vannak olyan társaságok, melyek öt-tíz őskor óta folytatják kutatásaikat, visszaesés nélkül, és olyan szinten járnak, melyet nem tudnánk megkülönböztetni a földönkívüli technológiától vagy a mágiától.

Innen nézve, nekem személy szerint nem tűnik olyan nagyon lehetetlennek, hogy létezzen egy legfelsőbb kaszt a valóságban.

Nos, van itt két elmélet. Az egyik szerint a civilizáció ciklikus, törvényszerűen elpusztítja magát, majd kezdi újra az őskornál és végigmegy a korszakokon, mígnem újra elpusztítja önmagát. A másik szerint vannak túlélő csoportok, akik nem követik a civilizációs ciklikusságot, hanem töretlenül fejlődnek.

Mi a véleményetek ezekről az elméletekről?

Kiegészítés:

Kérdés, mennyi időt ölel fel egy civilizációs ciklus? Kiindulásként vegyük alapul a történelem által használt számokat. A kőkorszak kezdete körülbelül 2,4 millió évvel ezelőttre datálódik a nyugati világban elterjedt történelemfelfogás szerint. A neandervölgyi ember mintegy 200-250 ezer évvel ezelőtt jelent meg, és 28 ezer évvel ezelőtt tűnt el. A homo sapiens (más néven: a mai ember) megjelenését 90-30 ezer évvel ezelőttre teszik. Látható, hogy éles viták vannak az elméletek körül.

A civilizációs ciklus a történelmi adatok alapján minimum 30 ezer, maximum 2,4 millió éves.

Mi maradna a modern technikából, mi maradna az acélszerkezetből, az építészetből ennyi idő után? Geológiailag mennyit változás történhet egy-egy ciklus ideje alatt?

Nagyon sok a kérdés, természetesen. Ha feltételezzük, hogy a korábbi ciklusokban az ember ugyanolyan felépítésű volt, mint most, vajon honnan kerültek elő a neandervölgyi ember, a cro-magnoni ember, és a többi (vitatott) őskori embermaradványok? Ezek a maradványok hamisak? Félreértettek? Fertőzések, mutációk, elégtelen táplálkozás, a kihalás rémétől űzve kialakult vérfertőzés eredményei? Függően attól, hogy egy-egy ciklus mennyi időt ölel fel, lehetséges, hogy komoly éghajlati változások történtek, például egyik-másik civilizáció jégkorszakban fejlődött ki, vagy jégkorszakban élte ciklusa tetemes részét.

A technika nyomai mennyi ideig maradnak fenn? Mennyi ideig maradnak fenn egy olyan világban, amiben nincs hozzá energia, nincs hozzá szerviz-háttér, karbantartás, azaz nem képes ellátni eredeti funkcióját? Milyen formában maradhat fenn egy szárazdokkban ragadt vagy a partra sodródott teherhajó? Teherhajóként senki nem képes használni, tehát másra használják. Ha a körülmények lehetővé teszik, egy ideig talán laknak benne, de később jó eséllyel darabokra szedik, és felhasználják arra, amire lehet.

Ha a legrövidebb, 30 ezer éves ciklust vesszük alapul, vajon hol őrződne meg ezen idő alatt valami a múltból, érintetlenül? Anélkül, hogy szétszednék, széthordanák, beolvasztanák? Olyan formában, hogy azt ma felismerjük? Hol őrződne meg egy repülőgép, egy autó, egy processzor?

Rengeteg kérdés merül fel az elméletekkel kapcsolatban. A válaszkeresést nehezíti, hogy a történelem nem tudomány, hanem az irodalmi fikció vadhajtása. Vajon van rá mód, hogy bizonyosságot szerezzünk a múltunkról? Ha van, hogyan?