Duncan Shelley

A fellengzős cím nagyon egyszerű igazságot takar. Az élet egyik titkát. Nem nagy titok, mindenki tudja. De nem mindenki használja.

Azt gondolom, hogy aki nem teljesen őrült, az szeret vagy szeretne élni. Még az öngyilkos is, aki épp meghúzza a ravaszt, miközben elkeseredetten halántékához nyomja a csövet, szeretne élni, de úgy érzi, a felhalmozott (vagy látszólag felhalmozott) problématömeg nem hagyja.

Hősies erőfeszítéseket teszünk különféle célokért, és ez rendben is van. Ám ezt is, ahogyan szinte mindent, túlzásba lehet vinni. Élhetünk olyan mértékben a jövőnek, hogy a jelen alig kap figyelmet. Ezzel az a baj, hogy az élet a jelenben zajlik, a jövő pedig a jelen pillanataiból áll össze.

Vannak emberek, akik óriási álmokat kergetnek, és olyan elszántan dolgoznak a megvalósításon, hogy a jelen életük, környezetük sínyli meg ezt az elkötelezettséget. A tekintetüket kizárólag a távolba vetik, elfeledvén azt, ami közel van.

Vannak emberek, akiket beszippantott egy rejtély, egy probléma megfejtésének izgalma; csak annak élnek, a jelent egyre inkább elfelejtik. Jó példa erre Andrew Wiles, aki élete jelentős részét a 350 éve megoldatlan Fermat-sejtés bizonyításának szentelte. Többen is írták róla, hogy miután megoldotta a problémát, összeroppant, mert nem létezett több hasonlóan érdekes talány a számára.

Vannak emberek, akik azért harcolnak, hogy leküzdjenek egy nehézséget, melyről azt tartják, hogy amíg létezik, nem tudnak élni. Betegség, egzisztenciális fenyegetettség, kényszerű kapcsolat valakivel, aki Sztálin reinkarnációjának hiszi magát, és ehhez hasonló problémák tartoznak ebbe a kategóriába.

A fenti példákból látható, hogy vannak módszerek a jelen lebecsülésére, a jelen figyelmen kívül hagyása. A legkevésbé sem filozófiai értelemben gondolok most a jelenre. Inkább úgy, mint „szürke hétköznapokra”. Azokra a napokra, amiken „csak” élünk, de nem valósul meg semmilyen komoly cél, nem aratunk semmiben emlékezetes diadalt, nem találkozunk életünk szerelmével, nem vesszük át a tízmillió dollárunkat, nem kapjuk meg az Oscar-díjat… Csak élünk, csak életünk egy napja.

Egyetlen vízcsepp semmit nem tehet a sziklával. Nagyon sok vízcsepp lerombolja a sziklát. Egy unalmas, szürke, semmilyen vagy kellemetlen nap nem árt nekünk. Nagyon sok ilyen nap felőröl minket.

Most azt kellene mondanom, hogy az élet egyik titka a szeretet. De ez a szó nem elég jó, túlságosan elcsépelték, és olyan jelentéstartalmak kapcsolódtak hozzá, amik most félrevezetnének. Az affinitás jobb. Az öröm is jobb. Nevezzük bárhogy, az élet egyik titka az, hogy szükségünk van mágnesre, ami odatapaszt az élethez. A mágnes az, ami jó.

Mit szeretsz? Mi okoz örömet? Mi az az öt-tíz-harminc-száz dolog, ami miatt kellemes megélned ezt a mai napot?

Ennek az egésznek nincs köze semmilyen kutyakötelességhez, semmilyen muszájhoz, semmilyen életösztönhöz, fajfenntartáshoz, önfeláldozáshoz, emberneklennihez, vagy bármiféle magasztos, szent, felemelő, ünnepélyes, negédes, pátoszos akármihez. Ez most csak arról szól, hogy mi az, ami jó érzéssel tölt el.

Mi okoz örömet? Ma megnézel egy meccset? Megnézel egy filmet? Olvasol egy könyvet? Játszol egy játékkal? Találkozol valakivel? Eszel egy fantasztikus ebédet? Megmászod azt a hegyet? Lefényképezed a fákat? Úszkálsz a tengerben? Kifekszel a napra? Átrepülsz egy másik földrészre? Megiszol egy pohár bort? Mindegy, mi a válasz, csak legyen válasz.

Lehetünk kemények és élhetünk aszkétai életet. Feláldozhatunk szinte mindent, valami távoli, remélt nagy jóért. De kell mágnes, kell valami, ami miatt van okunk élni ezen a mai napon, az álomképeken kívül.

Mi az a tíz dolog, ami miatt akartok, szerettek ma élni? Mi az a tíz dolog, ami kellemes, ami jól esik, ami élvezetet okoz? Mi az a tíz dolog, ami csak és kizárólag nektek kell, ami csak a pillanatról szól, aminek csak a jelenhez van köze?

Ha nincs válaszotok, akkor tudnotok kell, hogy nincs mágnesetek, ami összetapasztana az élettel. Tudnotok kell, hogy közel van a halál, mert aki nem szeret élni, aki csak kötelességből él, annak egyszer elfogy az életkedve, és meglehet, két lépésre egy hőn áhított céltól, befejezi az utat.

(Csak zárójelben. Ez a cikk nem arról szól, hogy a pillanat fontosabb az örökkévalóságnál, a jelen a jövőnél. Nem fontosabb. Sőt. Ez a cikk csak arról szól, hogy az életkedv jelentős tényező az életben, és figyelni kell rá.)

Korábban soha nem foglalkoztam a láthatatlansággal, mert nem érdekelt. Számomra annyit jelentett, hogy Predator meg Crysis, és nem többet. Fel sem merült, hogy valami lehet a háttérben, érdektelenségemet lezártam azzal, hogy ez az egész téma science-fiction, és nem érdemes komolyan venni.

A félelem íze kapcsán azonban beleástam magam a témába. Legnagyobb meglepetésemre, a láthatatlanság háttere a legkevésbé sem tűnik légből kapottnak, sőt konkrét eredmények is vannak.

A láthatatlanság első tudományosnak mondható elmélete 1967-ből származik. Victor Veselago, orosz fizikus ekkor alkotta meg a metaanyag-elméletet. Az elmélet leír egy feltételezett anyagot, amely eltéríti az elektromágneses hullámokat. A metaanyag egyik sajátos jellemzője a negatív törésmutató: a fény, érintkezve az anyaggal nem hatol be abba, hanem megkerüli azt – ugyanúgy, ahogyan a víz körbefolyik egy sima felületű kő körül, és nem hatol be annak anyagába.

A metaanyag a természetben nem lelhető fel. Elektromos és mágneses áteresztőképessége negatív, az elektromágneses jelenségek e tulajdonságok miatt másképpen zajlanak le jelenlétében.

A hidegháború a felderítés és a kémkedés tesztközege volt, ellentétben a „forróháborúval”, amiben a fegyverek kapták a főszerepet. A hidegháború alatt komoly kutatások folytak a láthatatlanság témájában minden oldalon. Konkrétumokat ebből az időszakból nem találtam.

A metaanyag bizonyos hullámhosszúságú fényt térít el, nem valamennyi hullámhosszt. Tehát az, ami számunkra látható, más létformák számára lehet láthatatlan, és fordítva. Lehetséges, hogy azok a régi legendák, melyek szerint a macskák a valóság olyan aspektusait is látják, amit az ember nem, igazak.

2006-ban amerikai tudósok metaanyag segítségével eltűntettek egy rézgyűrűt, adott hullámhosszúságú fény elől. 2008-ban olyan metaanyagot hoztak létre, amely az ember számára látható fénytartományban is működött. Ezek nyilvános bejelentések. Mi lehet még? (Meg kell jegyezni, hogy mindezen kutatások és kísérleti eredmények még nagyon távol állnak a gyakorlatban felhasználható láthatatlanságtól, a bármilyen színű, bármilyen formájú, bármilyen összetételű anyag eltüntetésétől.)

Lehet fantáziálni arról, hogy hol tart ma a kutatás, és hogy mi minden lehet jelen életünkben, amit nem látunk, pedig ott van. Emberek, kamerák, járművek, falak, épületek… nem emberek.

Egyébként nemcsak katonai és titkosszolgálati felhasználási területe van a metaanyagnak. Optikai rendszerekben is megjelenhetnek, jelentősen növelve azok hatékonyságát.

Hivatalosan metaanyag-kutatással foglalkozik számos neves intézet és egyetem, az Egyesült Államokban, Oroszországban és Kínában. 2004 óta egyre gyakrabban cikkeznek a témáról, ideértve az úgynevezett mértékadó tudományos kiadványokat is.

Mit gondoltok, a metaanyag létezik vagy létezhet? Vannak már olyan öltözetek, amik teljes láthatatlanságot nyújtanak? Figyelemmel kísérhetik életünket metaanyag-kamerák és különféle detektorok? Vajon miért kap egyre nagyobb nyilvánosságot a téma?

Várom a véleményeiteket!

Ismét azonnal a közepébe, lássuk az új kérdést:

Mi a bűn?

A kérdés sokkal komolyabb annál, mint amilyennek elsőre tűnik, ugyanis nem jogi, nem tradicionális, nem filozófiai, nem vallási, nem erkölcsi vagy etikai értelemben merül fel a kérdés, hanem objektíven.

Tudjuk, vagy sejtjük, mit nevez bűnnek a jog, és van elképzelésünk arról is, hogy ezek egy része mennyire visszás, hamis és manipulatív. Az erkölcs koronként, korszakonként, érákként változik, mintha rágógumiból lenne. A hagyományokra pedig, a korabeli feljegyzések is néha másképpen emlékeznek…

Tekintsünk el az érzéseinktől, a felháborodástól, az indulatoktól, tekintsünk el a veszteségtől, a kártól, a rémülettől. Ez most mind nem számít. Ássunk mélyebbre. Nem az a kérdés, hogy mit tekintünk, vagy mit érzünk bűnnek, hanem az, hogy mi a bűn?

Létezik bűn az emberi közösségeken kívül? Létezik bűn a természetben? Létezik bűn, ami nem azért bűn, mert néhány ember megállapodott abban, hogy az? Létezik olyan bűn, ami sokkal mélyebben van a homo sapiens véleményénél?

Csak embernek lehet bűne? Állatnak nem? Egy emberfeletti lénynek? Egy istennek?

Van olyan bűn, ami hasonlóképpen működik, mint egy természeti törvény? Ha ugrom, lefelé zuhanok, mert ott a gravitáció – ha bűnt követek el (olyan bűnt), akkor ugyanilyen következetesen, ugyanilyen automatikusan történik valami, azért, mert bűnt követtem el, és ezáltal megszegtem egy természeti törvényt?

Budapest, az Astoria közelében, 1990 nyár. Arra ébredtem, hogy valami történt a világgal. Reggel 8 óra körül keltem, bekapcsoltam a tévét, és műsor helyett csak sistergés fogadott. Végigpörgettem a csatornákat: mindenhol ugyanaz. Bekapcsoltam a rádiót: sistergés. Az összes elérhető hullámhosszon végigfuttattam az egész sávot, de csak sistergés jött, magyar adók, csehszlovák, angol, orosz stb. Fogtam a telefont, hogy felhívjam a szomszédban lakó barátomat, de a telefon süket volt.

Próbáltam józanul gondolkodni. Mi lehet a baj? Mi történhetett? Áram? Van. Antenna? Amennyire megállapíthattam, rendben. Vártam egy órát, de nem történt változás. Elmentem a körülbelül nyolcvan méterre lévő élelmiszerboltba vásárolni, ahol két fickó arról beszélt, hogy nincs tévé, nincs rádió, nincs telefon.

Vásárolás után meglátogattam a barátomat, aki ugyanazt tapasztalta, amit én. Elhatároztuk, hogy kiderítjük: mekkora területet érint ez a rejtélyes jelenség. Az Astoriától elmentünk az Orczy-térre, ahol egy közös ismerősünk lakott (az út 3,4 kilométer, légvonalban talán 3 km). Semmi változás, ugyanaz: nincs tévéadás, nincs rádióadás, nincs telefon.

Ott ültünk a félig elsötétített szobában, és rádöbbentünk, hogy kitört az atomháború.

Hová menjünk? Hol van óvóhely? A metró! Hát persze! Táskákba, zsákokba, szatyrokba dobáltuk a ruhákat, a hűtőszekrény és a kamra tartalmát, összeszedtünk minden gyógyszert, pénzt és fegyvert (kések, nunchaku, dobócsillag, üvegcse gombaméreg…), aztán rohantunk, ahogy bírtunk.

Koradélután minden visszatért a normál kerékvágásba. Hirtelen lett tévéadás, rádióadás, telefon. Napokon át éjjel-nappal a hírműsorokat néztük és hallgattuk, újságokat vásároltunk, és döbbenten tapasztaltuk, hogy senki nem beszél arról, ami történt. Máig sem tudom, mi lehetett azon a napon.

Elgondolkodtatok már azon valaha is, hogy ha egyszer tényleg megváltozik a világ, akkor az hogyan történne?

Változás alatt gondoljunk olyan pozitív vagy negatív irányú változásra, ami globális, és nagyon rövid időn belül következik be, napok, hetek, maximum egy hónap alatt.

Nézzünk néhány lehetséges negatív forgatókönyvet: napkitörés, kozmikus ütközés (üstökös, aszteroida stb.), vízözön, kéregrepesztő földrengés, megatsunamik, invázió, tömegpusztító fegyverekkel vívott világháború, járvány, idegenek rákapnak az emberhúsra…

Nézzünk néhány lehetséges pozitív forgatókönyvet: dimenzióváltás, a megváltozó kozmikus sugárzás megvilágosodás-szerű állapotba juttatja az emberiséget, barátságos idegenek érkeznek a bolygónkra, eljő a messiás, Andan kerül Darla helyére, felüti fejét egy etikus vírus, ami csak a rossz embereket nyírja ki…

De most nem is az a lényeg, hogy mi történne, hanem az, hogy mi magunk hogyan élnék ezt meg. Felébredünk egy nagyon rossz vagy egy nagyon szép napra, és… És? Mégis, mi lenne? Bemondaná a tévé, hogy a Földet támadás érte? Vagy, hogy Dallasban a Queen Áruházban 1233 ember tűnt el nyomtalanul? Esetleg az lenne a hír, hogy nincs hír, mert elszálltak a műholdak és a közvetítőantennák?

Arra ébrednék egyik szerdán, hogy ott a hír az origón: földönkívüli űrhajó szállt le, több államfővel beszéltek, hogy fejlett technológiát adjanak át az emberiségnek? (Államfőkkel… Ezen a ponton tudnám, hogy az egész vagy kamu, vagy az összes idegen hülye, vagy bármi is az, amit átadtak, rövidesen fegyver lesz belőle.)

Nyugodt napra virradna, mintha élénkebbek lennének a színek, a galambok csak a kijelölt helyen végeznék a dolgukat, a boltban az árak összemennének, az újságok nem hazudnának, a tévéhíradó nem említené a világ legfontosabb eseményei között, hogy egy csepeli néninek kificamodott a bokája, de azt igen, hogy a halálos betegek maguktól meggyógyultak az éjjel…

Kinyitnám a szemem, repkednének a hírek: a Földközi-tenger felől ezerötszáz méter magas vízoszlop tart Európa belseje felé, mindenki meneküljön, minél északabbra, minél magasabbra… Azután kimennék az utcára, üvöltöző, rémült emberek rohangálnának, kocsik rohadnának a végeláthatatlan dugóban, fosztogatnának, a rendőrök a szemem láttára lőnének agyon két tizenévest, akik machetét emeltek ki a vadászbolt kirakatából…

Így történne?

Ti mit gondoltok? Hogyan történne? Hogyan változna meg a világ?