Duncan Shelley

Az elején kellene kezdenem. Az eleje pedig régen volt. Nagyon régen. Inkább kezdjük az érzéssel, a mentalitással.

Képzeljetek el egy ringet. Két boxoló áll benne egymással szemben. Közönség nincs. A ringet fegyveresek veszik körül, csőre töltött automata fegyverrel felszerelve, melyet célra tartanak. A parancsnok ismerteti a szabályokat:

„A mérkőzés 3 percig tart. Aki a mérkőzés végén a földön fekszik, azt helyben agyon fogjuk lőni. Aki állva marad, az szabadon elsétálhat. Ha a mérkőzés végén mindketten álltok, mindketten meghaltok.”

Ezután megszólal a gong, és elkezdődik a három perces mérkőzés az életért.

Emeljük a tétet. Mondjuk, hogy nem három perc áll rendelkezésre, hanem csak egy perc. Sőt: fél perc. Nem, jobbat tudok: tíz másodperc. Ah, ez még mindig nem elég életszerű: legyen csak öt másodperc.

Nem, inkább három.

Egy.

Tehát van nekünk egy mérkőzésünk, ahol két bunyós áll egymással szemben, és 1 másodpercük van arra, hogy kiüssék a másikat, mert ha nem teszik, meghalnak.

1 másodperc.

De, ez még mindig nem eléggé életszerű.

Nincs ring. Nincs kesztyű. Nincsenek szabályok. Egy másodpercnyi idő van, aki veszít, meghal, ha döntetlen, mindketten meghalnak.

Próbáljátok elképzelni azt az embert, aki erre az 1 másodpercre van felkészülve. Próbáljátok meg elképzelni, hogyan néz egy másik emberre, mit lát rajta, mit keres.

1 másodperc, 1-3 mozdulat. És azután élet vagy halál.

Mit gondoltok, mennyi taktikai lehetőség fér bele 1 másodpercbe? Mit gondoltok, annak a harcosnak, aki az 1 másodperces összecsapások világában él, milyen fizikumra és milyen tudásra van szüksége? Milyen anatómiai ismeretekkel kell rendelkeznie?

Legalább az érzés szintjén képesek vagytok megragadni azt a férfit vagy nőt, aki erre van felkészülve, mentálisan, idegileg, fizikailag, szellemileg, technikailag?

Ez az élethalálharc világa. Ez a csataterek világa. Ez nem sport, nem steril megmérettetés, nincs orvos, nincs rohammentő, nincs elsősegély és nincs műtő. Nincs segítség. Te vagy – meg az a másik ott előtted. Meg az idő: 1 másodperc.

Milyen harmóniáról van itt szó? Milyen belső békéről? Milyen emberségről? Milyen vallásról? Milyen filozófiáról? Milyen meditációról? Milyen köldöknézésről?

Nincs itt semmi hasonló. Itt csupán tökéletes jelenlét van, koncentráció, gyorsaság, tudatosság, kegyetlen, könyörtelen, nyers erőszak. Élet.

Az élethez néha gyorsaság kell, néha gátlástalanság, néha erőszak. Amikor egyetlen másodperc alatt kell öntudatlanná tenni egy másik embert, akkor ott nem lehet mérlegelni és finomkodni.

Az idő nem mindig hoz fejlődést. A változás nem mindig fejlődés. A változás visszafejlődés is lehet, vagy funkcióváltás.

A japán szóhasználatban a jutsu a do előtt jelenik meg történelmileg. A jutsu módszert jelent, a do utat. Ma judo van, korábban jujutsu volt. Ma aikido van, régebben aikijutsu volt. Ma kendo van, annakidején kenjutsu volt. Ez ugyan történelmileg igaz, a mindennapokban nem válik el ilyen élesen a kettő, és például az, amit ma jujutsu néven oktatnak, nem azonos azzal, amit hajdanán a szamurájoknak tanítottak. A ninjutsu sem ninjutsu, hanem inkább nindo, aminek a célja az önbizalom, az edzettség, az egészmegőrzés, az ügyesség fejlesztése, és nem titkos bevetések végrehajtása. Ez nem lebecsülendő cél, csak más.

A kendo nem a kenjutsuból fejlődött ki. A kendo sport, út, életvitel, míg a kenjutsu harctéri mészárlás. A kettő közötti különbséget a betöltött funkció adja.

Az, amit ma harcművészetnek neveznek, nem azonos azzal, amit hajdanán élethalálharcokban használtak az emberek. A modern kor legnagyobb mesterei azt mondják, hogy késsel szemben a pusztakezes harcos óriási hátrányban van, és még a tapasztalt mesterek is a futást javasolják, ha megoldható, mert a veszélyt olyan mértékűnek ítélik. Az egykori okinawai karatés, aki fegyvertelenül küzdött a valaha volt legagresszívabb vívókkal, egy kést valószínűleg megmosolyogna.

A mai harcművészeti felkészítés, a tömegsport-jelleg, a rengeteg elveszett (vagy félreértett) technika, a megváltozott fontosságok, a megváltozott hangsúlyok, valami olyat eredményeztek, ami roppant távol került az őstől, az eredeti módszertől, az eredeti funkciótól.

Ismertem egy magyar országos karate-bajnokot, akit az utcán nála sokkal kisebb fickó vert össze. A gyakorlatban semmi nem működött abból, ami az edzőteremben és a versenyen remekül bejött. A verés nem csak fizikailag, de lelkileg is fájt, mert a fekete öves bajnok sírt, amiért nem tudta megvédeni a barátnőjét.

Ismertem olyan fekete öves aikidost, akit egy részeg ütött le a bárban. A technikák ott sem működtek.

Mindezzel eszem ágában sincs azt állítani, hogy a ma harcművészetei nem jók, azt sem akarom mondani, hogy mindenkinél és minden esetben a fenti két példa valósult volna meg. Nem így van, hiszen nekem is vannak ellentétes tapasztalataim. Azt sem állítom, hogy az utcai kötekedők jobbak, mint a tapasztalt és meglehetősen edzett boxolók, thaiboxolók, karatésok, kung-fusok, tae-kwon-dosok stb.

Amit mondani szeretnék ezzel a cikkel, az csupán annyi, hogy az eredeti cél, az eredeti funkció, az eredeti felkészítés, az eredeti mentalitás olyan fokú valós hatékonyságot eredményezett, amivel ma egyetlen sportoló, egyetlen harcművész, egyetlen utcai keményfickó sem tudna kezdeni semmit.

Valamikor régen a harc a hatékonyságról szólt. A hibát, a tévedést halállal büntették.

Nos, nézzünk egy kis tesztet a cikk végére!

Egy filmben az egyik fotós úgy mérte az időt óra nélkül, hogy számolt: „egy mississippi”. Ha normál sebességgel kimondta azt, hogy „egy mississippi”, az éppen egy másodperc volt.

Na, akkor tegyünk egy próbát.

Felkészültél?

Rajta, mond ki:

Egy mississippi.

Élsz még?

Ha nem lennének külső kényszerek, vajon milyen életet élnék? Bizonyos fejlemények következtében időszerű elgondolkodom ezen a kérdésen. Nem olyan jelentéktelen a kérdés, és a válasz sem olyan egyszerű.

Amióta az eszemet tudom (ez nálam olyan 6 éves koromra datálódik), olyan élet megvalósításáért küzdök, amiben a fantáziám a meghatározó tényező – külső hatások nem kapnak szerepet. A fantáziám alapján döntöm el, hol élek, hogyan, milyen életstílust követek, milyen autóm vagy autóim lesznek, hogyan öltözködöm, milyen házban lakom vagy milyen hajón, e bolygó vizeinek mely pontján, és így tovább. Azt is egyedül a fantáziám alapján döntöm el, hogy mivel foglalkozom, mit tanulok, hol, kitől, mit sportolok, milyen szinten, és így tovább.

Nagyon kevés ember ért el olyan életet, amiben a külső körülmények nem bírnak meghatározó erővel. Az egyik kiváló és közismert példa az ilyen életre, James Cameron. Filmeket készít, arról, amiről akar, olyat, amilyet akar, azzal dolgozik, akivel akar, az óceánt kutatja, lemerül a Mariana-árokba, és így tovább. Az emberek többsége képzelni sem tud magának ilyen életet.

Természetesen mindenki más, így mindenkinek mást jelent a teljes, független, szabad élet. Az enyém vajon milyen lenne? Igaz, régen eldöntöttem már, hogy olyanná alakítom az életemet, amiben nincsenek kényszerek, gyakran álmodoztam az ilyen élet egyik-másik momentumáról, de úgy komolyan ezelőtt még nem gondolkodtam el azon, hogy vajon hogyan fogok viselkedni, milyen ember leszek, mivé tesz majd engem ez a fajta szabadság. De, eljött az ideje.

Van egy elméletem a sztorikkal kapcsolatban. Mi, emberek, írók, olvasók és nézők, a kitalált sztorikban nosztalgiázunk egy hajdani valóságról, amikor még jobb állapotban voltunk. Ebben a megközelítésben a fikció mégsem fikció egészen. Mivel író vagyok, nosztalgiázom, és saját hőseim elemzésével könnyedén ki tudom találni, hogy miféle élet is az, amit élnék, ha csak a fantáziám határozna meg.

A főhőseim, fontos szereplőim mindegyike erős egyéniség, rendkívül magasan képzett profi a saját szakterületén. A hőseim irányítanak, de sohasem ösztönből irányítanak, nem azon az alapon, hogy „én döntök, mert én döntök”. Nem uralkodnak. Amer sem uralkodik, bár megtehetné. Masada sem uralkodik, pedig ő is megtehetné.

Én nem akarok uralkodni. Nem uralkodnék soha. Hozni egy szabályt, ami ezrek vagy milliók életét határozza meg, és betartatni ezt a szabályt, akár erőszakkal, akár az engedetlenek meggyilkolásával, ehhez olyan fokú bölcsesség, olyan kiterjedt, átfogó és alapos megelőző vizsgálat kellene, ami garantálja, hogy az a szabály hosszútávon mindenki számára, de legalább a többség számára maximálisan előnyös lesz. Hallott bárki valaha ilyen vizsgálatról? Mert én nem.

Ha valamiképpen király lennék, nem uralkodó lennék, hanem inkább tudós, kutató, filozófus, művész, aki keres, nézz, kommunikál, és nem parancsolgat. Nem tudnék olyan befordult és önhit lenni, hogy azt higgyem, kútfőből kitalálhatok valamit, ami tényleg hasznos.

Ahogyan saját hőseimet elemzem, arra jövök rá, hogy van egy nagyon sajátos közös vonásuk. Az összes hősöm azt akarja, hogy mindenki hagyja őt békén. Pontosan ez az, amit én magam is akarok a valóságban.

Az alfahím az a személy, aki egy közösségben meghatározza a szabályokat. Ő diktál. Én nem vagyok alfahím, és nem akarok az lenni. Nincs bajom azzal, ha valaki diktál, ha valaki meghatározza a szabályokat, amíg azok a szabályok tetszenek. Én csupán annyit akarok, hogy mindenki hagyjon békén, hagyja, hogy tegyem, amit akarok, és ígérem, hogy az eredmény mindenki, vagy a többség számára jó lesz. Ez a vágyam. Nem akarok alfahím lenni.

Mi van akkor, ha nem hagyják, hogy azt tegyem, amit akarok? Mi van akkor, ha elnyomnak, ellehetetlenítenek, az utamba állnak? Nos… Nézzük, mit is csinálnak az én kedvenc hőseim ilyen esetben!

Darla alfahím volt. A Földön nem élt hozzá fogható alfahím. Gorkie nem volt az (most tekintsünk el a hím szó biológiai jelentésétől). Gorkie szakember volt. Amikor a szakember összeütközésbe került az alfahímmel, az eredmény egy üszkösödő hulla lett, és a szakember sétált el sértetlenül.

Emlékeztek az Amer táncára? Amer találkozására az inkvizítorral? Juan de Thorquthera igazi alfahím volt, ő hozta a döntéseket, ő volt élet és halál ura egyszemélyben. Mi történt akkor, amikor összeütközésbe keveredett a varázslóval? A belőle maradt hamut elhordta a szél.

Franky… Emlékezik valaki? A Leszboszi Cápa nagymenője, aki azt tesz, amit akar, ha megerőszakol egy lányt, az sem baj, a törvény keze nem csapja nyakon. Franky uralkodott, ő hozta a szabályokat. Sonia Drake ezzel szemben szakember volt, nem alfahím (nőstény). Amikor ők ketten összekülönböztek, annak az lett a vége, hogy Franky öngyilkos lett.

A félelem íze, a Szellem… A Szellem szakember, feladatokat hajt végre, nem hozza a szabályokat, nem uralkodik mások felett. Az összes alfahím, aki az útjába állt, rátalált a rövid élet titkára.

Ha végiggondolom, kikről írtam eddig életemben, minden szereplőm közül Aeshma-Daeva a leghatalmasabb. Csillagok sorsáról tud dönteni erőfeszítés nélkül. Egy döntésére kihűl a Nap, egy döntésére megváltozik a Föld pályája. És nem uralkodik senkin. Nem hoz szabályokat. Nem hoz törvényeket. Nem bántja azokat, akik nem tartják be, amit kitalált. De belegondolni is vicces, hogy mi történne, ha valaki az útjába állna…

Nos, azt hiszem, az elemzés végére jutottam. Az annyira áhított szabad életben, a nekem legjobban tetsző életben, én nem leszek alfahím. Szakember leszek, aki szabadon teszi, amit jónak lát, szabadon él, és rendre szállítja az eredményeket. Az alfahímek nem érdekelnek. Én nem akarom megmondani nekik, hogy mit tegyenek. De azt igen, hogy mit ne.

Kíváncsi lennék rá, hogy ti milyen életet élnétek, ha kizárólag a képzeletetek alapján hoznátok a döntéseket, és a kényszer nem kapna szerepet. Természetesen emberi életről van szó, elérhető életről, nem varázslásról.

Jó cím, ugye? Remélem, tetszik. Minden bizonnyal többen is felháborodnak majd közületek a témafelvetésen, de szeretnélek arra kérni titeket, hogy adjatok egy esélyt ennek a cikknek. Olvassátok el, gondolkodjatok el rajta, és csak azután alkossatok véleményt. Nem akkora őrültség, mint amilyennek elsőre tűnhet.

Azt állítom, hogy az erőszak pszichoszomatikus betegségeket, pszichoszomatikus eredetű fájdalmakat és különféle mentális problémákat (depresszió, pszichózis stb.) gyógyíthat.

Maga a gondolat személyes élményen alapszik. Régen történt, akkor és ott fel sem fogtam igazán, hogy miről van szó, de még azt sem, hogy ami történt velem, az jó. Napok óta borzalmas fájdalom kínzott, melyet semmi nem tudott enyhíteni. Az utcán vánszorogtam félig önkívületi állapotban, elkínzott, szenvedő arckifejezéssel, az őrület határán. Jött velem szemben egy idősebb férfi, pórázon vezette a kutyáját. Néhány lépésről a kutya rám mordult, megugatott. Ennyi történt.

Körülbelül egy perccel később még mindig szentségeltem magamban, amikor rádöbbentem, hogy jól vagyok. Elmúlt a fájdalom. Az arcvonásaim kisimultak. A fájdalom legalább egy évig nem tért vissza. Legalább egy évig!

Azóta rengeteg hasonló tapasztalatom lett: nekem ugrott egy kutya, rám dudált egy autó, belém kötött valaki az utcán. Olyan szituációk, melyek akkor és ott más megítélés alá estek részemről, mint kicsivel később, amikor rá kellett jönnöm, hogy volt bennük jó.

A külvilágból érkező támadás, vagy annak látszó inger jótékonyan hathat fizikai és mentális állapotunkra. Nem az adrenalin miatt. A jelen pillanata miatt. Ezek az ingerek egyszerűen észrevetetik velünk a külvilágot, rábírnak, hogy foglalkozzunk vele, reagáljunk rá, valamit csináljunk „ott kint”.

Tudatos, vagy teljesen öntudatlan belső rágódásaink, lehangoltságaink, lelki folyamatokból keletkező fizikai fájdalmaink és megbetegedéseink egyetlen szempillantás alatt elmúlhatnak mindössze attól, hogy a külvilág felhívja magára a figyelmünket.

Ismertem néhány embert, akik veszélyes életet éltek. Meséltek arról, hogy a bevetés csodálatos dolog, ami egy idő után hiányzik. Ismertem extrém sportolókat, akik ejtőernyőztek vagy sziklát másztak – hasonlóképpen nyilatkoztak.

Ezt a jelenséget adrenalin-éhségnek, adrenalin-függőségnek szokás nevezni, de én azt gondolom, hogy ez tévedés. A jelenlét az, amiről szó van. A jelenlétnek olyan foka, ami kikapcsolja a gondolkodási folyamatokat, az emlékezet asszociációs mechanizmusait. A jelenlétnek az a foka, amikor a külvilág, a környezet sokkal érdekesebb és fontosabb, mint az elme működése.

Az erőszaknak van terápiás haszna. Az erőszak a jelenbe hozhat. Ebben rejlik haszna a test, az elme és a lélek számára.

Természetesen a gyógyító erőszak mértéke mindenkinél más. Ez az a mennyiségű és formájú erőszak, ami kihúzza az illetőt az elméjéből a jelen környezetbe. Ez alatt semmi nem történik. E felett inkább mélyebbre nyomja az elme sötét régióiba.