Filmkritikák

Az Alien 1979-ben került a mozikba, ami nekem akkor reinkarnációs okok miatt kimaradt, csak jóval később nézhettem meg, VHS kazettán, majd DVD-n. Nemrég az egyik budapesti mozi rövid időre műsorra tűzte, és magától értetődően nem hagyhattam ki.

Számomra az Alien a top 10 kategória, amivel minden idők egyik legnagyobb rendezője amúgy emberesen lecsapta névjegyét az asztalra. Ridley Scott azt mondta egyszer, hogy utálja a filmjei tévés kiadásait, mert ott nincs igazi széles sáv, márpedig ő úgy komponálta meg a képet, hogy az széles sávban érvényes, és aki nem abban nézi, az nem azt látja, amit ő rendezett. A megszállottságot az egyik legkiválóbb emberi tulajdonságnak tartom, ezért kellően motiválva ültem be a moziba.

Az Alien moziban tényleg más, és én is változtam azóta, hogy utoljára láttam. Minden adatnak van hatóköre, időben, térben, témában, e hatókör tisztázása nélkül az adatokat nem lehet kiértékelni, az Alien esetében pedig fontos, hogy 1979-ben készült, és az akkori nyugati kultúra lenyomatát, az akkori filmes elvárásokat és koncepciókat hordozza magán, és ezek részben ma már nem érvényesek.

Az első pornófilmet 1972-ben mutatták be, 1979-ben a pornó még gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, csak egy nagyon szűk csoport nézte, olyan apró, külvárosi mozikban, amikbe kulturált ember nem tette be a lábát. Azután jött a VHS-korszak, majd az internet, és a pornó elárasztotta az egész világot. Az a kép, ami 1979-ben sokkolt, ma, a megváltozott kulturális közeg miatt, visszájára fordult.

Ash, a robot megkattan, rátámad Ripley-re, majd jó alaposan helyben hagyják. Ezután a fejét leteszik az asztalra, és bekapcsolják. Ezt láthatjátok a fenti képen. A moziban azért futott át többször is a kuncogás, mert ma a fehér robotvérrel teli arc olyan érzetet kelt, mintha a Nostromo tudományos tisztje egy melegpornó csúcsjelenetének áldozata lenne.

Alien. 1979-ben ebben az egyetlen szóban annyi félelem, annyi szorongás sűrűsödött bele, amit nehéz lenne felülmúlni. Ma már megszokottabb, elterjedtebb a szó, a vígjátékok miatt kicsit a hangulata is megváltozott. A nyolcadik utas a halál viszont égbekiáltóan béna cím. Soha nem tudtam kibékülni a magyar félrefordításokkal.

Az Alien 2122 áprilisában játszódik. A hibernáció rendben van, az űrhajózás, a szállított érc mennyisége is hihető. A „mesterséges gravitáció” fene tudja, mi lehet. A filmet feliratosan vetítették, talán ez is egy olyan félrefordítás, mint amikor Kane ereszkedik lefelé az idegen űrhajóban, és tesz egy megjegyzést az atmoszférára, a feliraton meg az olvasható, hogy „Párás a levegő”, holott nincs is levegő, az „atmospheric” szó pedig csak a halmazállapotra utal.

Az űrhajó géptermeiben olajos képű melósok húzkodnak csavarokat, gőzt engednek ki a csövekből, hogy megszabaduljanak a túlnyomástól, a mennyezetről láncok lógnak le és csepeg a víz. Az orvosi felszerelések és műveletek olyanok, mint ma, a számítástechnika ijesztően visszafejlődött a mai állapothoz képest. A Nostromo szuperszámítógépe, a fejlett mesterséges intelligenciával rendelkező Anya, amely bármilyen mondatszerkezetben megfogalmazott kérdésre tud értelmes választ adni, nem rendelkezik grafikus felülettel, és láthatóan DOS alapú rendszeren fut. Ash, a robot, amely képes emberként viselkedni még akkor is, amikor egyedül van, fejlettebb, mint az egész űrhajó. A két nő a 70-es évek nőideálját reprezentálja, a legénység tagjai dohányoznak, sőt még egy szőrős macska is került a fedélzetre, aminek felcsempészéséért biztosan börtön járna.

Az meglepett, hogy Ridley Scott képes volt hirtelen hanghatásokkal ijesztgetni a nézőket, ami a B kategória sajátja, és nem éppen elegáns megoldás.

Van egy jelenet, amiben a felelősségről beszélgetnek. Dallas, a Nostromo kapitánya utasítja Ash-t, a tudományos tisztet, hogy szedje le Kane arcáról a lényt. Ash ezzel nem ért egyet, Dallas meg azt mondja, hogy vállalja a felelősséget. De ez vajon mit jelent? Nyilván azt jelenti, hogy ha a döntés hibásnak bizonyul, az utólagos felelősségre vonási eljárás során Dallas bevallja majd, hogy ő döntött, és vállalja a következményeket. Ez a felelősség vállalása, de nem tudom, kinek a szempontjából. Kane szempontjából biztosan nem, hiszen ő attól nem támad fel, ha a kapitányt lecsukják.

Ami kifejezetten zavart, az a zene. Az rendben van, ha a főcím alatt megy a zene, mert segít alapozni a hangulatot. Az is rendben van, ha a végefőcím alatt hallhatunk valamilyen zenét, mert segít a film levezetésében. De a jelenetekre rákevert zene engem nagyon zavar, mert ott van valamilyen hang, aminek nincs forrása, hanem csak úgy ott van. A jelenetben a legkisebb árnyéknak is van forrása, a legminimálisabb mozgásnak is van forrása, minden nesznek, minden apró hangsúlynak van forrása – a zenének is van, ha szól egy rádió, vagy mp3 lejátszó valahol. Ha nincs ilyen, ha a zene csak rá van rakva a jelenetre, az nem tetszik. Az Alienben állandóan üvölt a zene. De honnan szól az a zene? A szereplők nem hallják? Ha nem hallják, akkor mi miért halljuk?

(Tíz éve játszom videojátékokkal, és minden új játékot azzal kezdek, hogy leveszem a zene hangerejét 0-ra, mert nem akarok olyan hangokat hallani, aminek nincs forrása, a környezeti neszek meg egyébként is fontosabbak és érdekesebbek.)

Az Alien mai szemmel is minőségi film, de fontos hozzátenni, hogy 1979-ben készült. Jó volt moziban látni, úgy, ahogyan Ridley Scott megálmodta, és végre megértettem, miért lett Sigourney Weaver szexszimbólum ettől a filmtől – ’79-ben, harminc évesen tényleg nagyon jól nézett ki. Szerintem ma már A kategóriában egyetlen rendező sem vállalna olyan merész kameraállást, mint a film végén, amikor Ripley bemászik a szkafanderbe…

A cím ne tévesszen meg titeket, ez a cikk nem annyira a filmet kritizálja, hanem sokkal inkább a róla született „kritikákat”.

Az este megnéztük A holnap határa című science-fictiont a Mammutban. A filmet Doug Liman rendezte, aki ritkán ül a rendezői székbe, inkább producerként dolgozik. Ő rendezte a Bourne rejtélyt és a Mr. & Mrs. Smith-t, producere volt a három Bourne-filmnek,  és számtalan más mozinak, valamint tévésorozatnak. A film főszereplője Tom Cruise és Emily Blunt. A holnap határa az IMDB-n 8,1-en áll.

A film cselekményébe nem fogok belemenni, aki meg akarja nézni, ne aggódjon, ebből a cikkből nem fog megtudni olyat, ami befolyásolná az élményét. Az alapokkal tele van az internet, a filmismertetők, a kiadott trailerek. Az nem titok, hogy a Cruise által alakított katona ugyanazt a napot éli át újra meg újra, valamilyen okból. Ennyit a cselekményről.

Nem szoktam kritikát írni, mert nem vagyok kritikus alkat. Kritikákat olvasni és nézni sem szoktam, mert azok 99 százaléka bicskanyitogatóan szubjektív. A youtube-on több magyar filmkritikai csatorna megy, és nagy népszerűségnek örvendenek. A kisemberek alighanem élvezetet találnak abban, ha a nagymenőkön élcelődhetnek, más magyarázatot nem tudok e csatornák sikerére.

Az egyik felkapott magyar filmkritika csatorna hírhedt kemény odamondogatásáról, filmek, rendezők, színészek, írók lehúzásáról. A csatorna tagjai egyszer csináltak egy videót, amin életük tíz legfontosabb filmjéről beszéltek. Megdöbbentő volt hallgatni! Amit elmondtak, az teljesen szubjektív volt, érzelmi alapú, tele szentimentális hivatkozásokkal: „Életem olyan időszakában láttam ezt a filmet…”. Elképesztő! Semmi objektív, megcáfolhatatlan tudományos bizonyíték! Helyette ugyanaz a szubjektív magánvélemény, mint minden embernél, aki filmeket néz. De ez esetben milyen alapon kritizálnak oly határozottan?

Egy úgynevezett átlagember elmegy a moziba, megnéz egy filmet, majd elmondja, hogy mi a benyomása, hogy tetszett-e neki, vagy sem. A kritikus elvileg filmes szakember, de attól senki nem lesz az, hogy a teljesen szubjektív magánvéleményéhez kerít egy ideológiát, esetleg random teleszórja a szövegét hivatkozásokkal és szakkifejezésekkel.

Mielőtt elmentem a moziba, megnéztem a legfelkapottabb magyar filmkritikai csatorna „kritikáját” A holnap határáról, mert kíváncsi voltam, hogy én mennyire látom másként. Ebben a videóban a következő hangzott el: A holnap határa az Idétlen időkig és a Warhammer keveréke, lapos, felszínes, unalmas, érdektelen gagyi.

Az Idétlen időkig (Groundhog Day) egy 1993-as vígjáték. Harold Ramis rendezte, Bill Muray és Andie MacDowell voltak a főszereplők. Muray bá tévés meteorológust alakít, aki valamilyen okból elkezdi újra és újra végigélni ugyanazt a napot, egészen addig, amíg nem változik meg a személyisége a kellő mértékben, és cinikus baromból nem lesz kedves, segítőkész, romantikus fickó.

A Warhammer egy univerzum, amelyre regények, táblás játékok, szerepjátékok, videojátékok és animációs filmek épülnek. Ez egy nagyon sötét univerzum, amely ötvözi a vallásosságot, a rendkívül fejlett genetikával és technikával.

Nem értek egyet a „kritikával”. Azt állítani, hogy a film az Idétlen időkig és a Warhammer keveréke, legalábbis furcsa. Ötletet nem lehet levédeni, csak koncepciót, ami nagyon örvendetes felfogás, mivel mostanra nagyjából semmiről sem lehetne filmet készíteni. Az irodalom évezredei, a némafilmes korszak és a hangosfilm első néhány éve után vajon miről lehetne még mesélni?

A holnap határának köze nincs az Idétlen időkighez, hiába van benne több olyan elem, ami megtalálható a nevezett vígjátékban is, például a napok újraélése, vagy az, hogy mindkettőben emberek vannak és beszélgetnek egymással.

Párhuzamot találni A holnap határa és a Warhammer között meg tisztán ostobaság. A Warhammer univerzum egyike a kedvenc univerzumaimnak, elég jól ismerem, ezért pontosan tudom, hogy a fentebb idézett „kritikusnak” gőze sincs róla.

Meg aztán az a film, amit én láttam a moziban, nem volt lapos, felszínes, unalmas, érdektelen, és gagyi sem. Az első pár perc nem tetszett, de azután beszippantott, végig kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz a következő pillanatban és mire fut ki az egész. Nem emelkedett fel az én Top 10 filmjeim közé, de kétszer is végig lehet nézni, gond nélkül. Sokkal jobb lett, mint Cruise bá előző filmje, a Feledés, aminek az első fél órája számomra 8-9 pontot is ért a 10-ből, de a végére 2 pontra süllyedt le.

A holnap határában egy lúzer a bukásokon keresztül felemelkedik a profizmus csúcsára. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy üzenetet, mondanivalót találjon egy filmben, akkor ez a film arról az útról szól, amit mindannyiunknak be kellene járni.

Filmkritika dömping van, látjátok? De nem lesz ebből rendszer, senki ne aggódjon, nem alakulunk át mozis oldallá.

Kritikákat olvasni és nézni sosem tartozott a kedvelt időtöltéseim közé. Szakmai alapú, objektív elemzéseket szívesen vennék, de az ilyen ritka. A legtöbb teljesen szubjektív, sőt bántóan szakmaiatlan. Az amatőrizmust gyakorta szakkifejezésekkel való dobálózással és műveltségi vetélkedőket idéző felsorolással próbálják elfedni, ám ettől még az, ami.

Az egyetlen kritikai sorozat, amit szerettem, a Rossz pc játékok-sorozat. Na, az tényleg király volt!

World War Z – Z világháború.

Az a bizonyos Z betű a címben a zombi szóra utal. A zombi szó meg arra utal, hogy gagyi, ócska, pocsék, szemét, B kategória, mert általában a zombi a silány filmek visszatérő hatáseleme. Sajnálom, hogy valószínűleg nagyon sokan éppen azért maradnak távol a filmtől, mert zombik vannak benne, és a zombi-filmes emlékeik nem épp azt sugallják nekik, hogy itt minőségi filmről van szó. Pedig de.

A Prometheus elvette a kedvemet a moziba járástól, a Z világháború visszahozta.

Egy filmtől azt várom el, hogy kikapcsoljon az életemből (akkor is, ha épp a legjobb minden), és elgondolkodtasson, hogy vajon én mit tennék abban a helyzetben.

A Z világháborúban a zombik őrült iramban futnak, csak enni akarnak, nem éreznek fájdalmat, nagyon nehéz leállítani őket, akit megharapnak, az 12 másodperc alatt átváltozik, és megy élőket enni. Hatalmas tömeg, megjelenik az utcán 1 zombi, megharap valakit, rohan tovább, elkap valaki mást, rohan tovább, közben az első áldozat már felkelt, rátámad az élőkre… Békés nagyváros, autók, járókelők, aztán mintha égő gyufát dobtak volna a kiszikkadt szalma közé.

Ha ott történik tőled 200 méterre vagy 2 kilométerre, köztetek utak, házak, erdő, akármi, ne hidd, hogy van időd bármire is. Lehet, hogy van még 1 perced, lehet, hogy 2, mire elér az első zombi, de mire elér az első, már ott vannak mindenhol, minden irányban, és bekerítettek téged.

Te mit tennél?

Én mit tennék?

Minek filmet nézni, ha nem élem bele magam annyira, hogy azt képzelem, az a valóság? Minek olvasni, játszani, ha nem élem bele magam, ha nem olvadok bele a történetbe, ha az illúzió ideiglenesen nem nő az érzékleteim fölé? Ha nem reagálok érzelmileg arra, ami a vásznon pereg, úgy, mintha az életem lenne, akkor minek ez az egész?

A Z világháború két órája körülbelül annyinak tűnik, mint az After Earth két perce. Mi? Már vége is? A francba!

A filmen első megtekintésre nehéz fogást találni, a hangulata, a látvány, a karakterek mind nagyon rendben vannak. A mondanivaló pozitív, a filozófiája pedig olyan, amin egy ideig el lehet gondolkodni.

Negatívumként az érzelmi szálat tudom megemlíteni. A főszereplő (Brad Pitt) visszavonult szakértő, a családjának él, az elszabaduló pokol miatt azonban kénytelen ismét – CSELEKEDNI.

Valahányszor bejött a filmben a családi jelenet, a szívszorítónak szánt búcsúzkodás, a könnyes, megható, romantikus, szeretetteljes, szerelmes gügyögés, kínszenvedéssé vált minden másodperc. Komolyan azt kívántam, bárcsak meghalna már a családja, hogy ne akadályozzák többé a főhőst a CSELEKVÉSBEN.

A moziban jöttem rá, hogy milyen hihetetlenül utálom az érzelmi szálakat a filmekben, de rájöttem arra is, hogy miért. A legtöbbször ezek az érzelmi szálak erőltetettek, akadályozzák a hőst, ballasztként jelennek meg, ráadásul sok értékes ember, jó karakter halálát is okozzák. Ahelyett, hogy motiválnák a hőst, akadályozzák. Ahelyett, hogy erőssé tennék a hőst, elgyengítik, aggódó, nyüszítő, szánalmas árnnyá teszik.

Utálom ezeket az érzelmi szálakat, mert nem részei a cselekménynek, nem építik a karaktereket, hanem csak azt a célt szolgálják, hogy a moziban ülő családos embernek megremegjen a szája, hogy jaj, de szörnyű. Én ezt olcsó hatásvadászatnak tartom, ezért utálom.

Amikor az érzelmi szálnak van értelme, mert motiválja, erősebbé teszi, cselekvésre készteti a hőst, akkor rendben van. Ez a ritkább.

A Z világháború Max Brooks azonos című könyve alapján készült. A könyv óriási bestseller, műfajilag igen nehéz besorolni. Hasonlít a levélregényre, mivel nincsenek benne igazán szereplők, jelenetek, párbeszédek: jelentések és interjúk sorozata, melyek alapján az olvasó rekonstruálhatja az eseményeket.

A könyvet nem lehetett egy az egyben átültetni filmre, magából a háttérvilágból, néhány megemlített eseményből kellett összerakni a film történetét, valódi cselekménnyel, valódi fontos szereplőkkel.

A World War Z nem horror, inkább thriller, de leginkább katasztrófafilm.

Cégünk javasolja megtekintésre.  8-)

Tudom, lefutott film már a Prometheus, mindenki megírta a maga kritikáját, lassan leveszik a vászonról. Igaz, de én most láttam, ezért csak most tudok róla írni. Soha nem voltam egy nagy kritika-író típus, kritizálni sem szeretek. Ha mégis megteszem, annak jó oka van.

Legalább egy éve hallottam a Prometheusról, Ridley Scott új sci-fijéről, amely a Nyolcadik utas a halál előzményeiről szól. Nagyon régen vártam filmet annyira, mint ezt. Néhány órával ezelőtt úgy mentem el moziba, hogy előre örültem annak a csodálatos élménynek, amiben részem lesz. Gondolatban mély főhajtással adóztam a Mesternek, aki olyan remekművekkel ajándékozta meg az emberiséget, mint például a Nyolcadik utas a halál, a Gladiátor, a Sólyom végveszélyben, az Amerikai gengszter, amik legnagyobb kedvenceim közé tartoznak.

Néhány órával ezelőtt helyet foglaltam a légkondicionált vetítőteremben, kialudtak a fények, és elkezdődött…

A továbbiakban szpojlerezni fogok, ami azt jelenti, hogy konkrétumokat fogok leírni a filmről. Tehát csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar.

A Prometheus azzal indul, hogy 16. Ez a korosztályi besorolás. 18 helyett 16. Ez volt az első sokk. Igaz, ha egy film 18 helyett csak 16-os karikát kap, akkor az több millió +nézőt jelenthet, de egyben azt is, hogy finomkodni fognak, nehogy az ítészek feljebb tolják a besorolást. Tehát a Prometheus az Alien-univerzumban játszódik, méghozzá úgy, hogy 16 éven aluliaknak nem ajánlják…

A film első jelenetében az úgynevezett „Tervezők” egyike öngyilkos lesz. Ez a film csúcsjelenete, mind hangulatában, mind kivitelezésében. Charlize Theron nem szokott tetszeni, de ebben a filmben szép, és az egyetlen olyan karakter, akinek valóban helye van a filmben. Ezek a pozitívumok.

Van egy irányzat, mely szerint olyan szereplők kellenek a filmbe, hogy minden néző megtalálhassa azt a figurát, akivel azonosulni tud, akit kedvel, vagy akit utál. Ezen irányzat szerint a film úgy készül, hogy először is kitalálják ezeket a személyiségeket, karaktereket, majd őket dolgozzák bele a cselekménybe. Ezért aztán a filmben bizonyos típusok jelennek meg, azzal a céllal, hogy minden néző megtalálja a neki tetsző dögös, aranyos, hűvös, butuska, kemény, bátor, félénk, intellektuális stb. szereplőt.

Személy szerint nem értek egyet ezzel az irányzattal. Én azt gondolom, hogy ha a sztoriban van egy orvos, akkor neki elsősorban nem ilyen vagy olyan típusnak kell lennie, hanem hiteles orvosnak. Ha van a filmben egy vadászpilóta, akkor lehessen elhinni, hogy ez az ember tényleg vadászpilóta, ha van benne egy hegymászó, akkor lehessen elhinni róla, hogy tényleg hegymászó. Ha hiteles az adott szerepben, akkor lehet kidolgozni az egyediségét, de semmiképpen sem úgy, hogy az üsse a hitelességet.

A Doom jó példa a karakter-típusos irányzatra: a kommandósok egyikéről el lehetett hinni, hogy tényleg kommandós, tényleg ért hozzá, tényleg ez a munkája, de a többiekről nem lehetett elhinni. A többiek ilyen meg olyan típusok voltak, akiket kommandósnak neveztek a filmben, és ettől voltak kommandósok.

A Ragadozó jó példa a másik irányzatra, amit én is szeretek: ott mindenki elsősorban kommandós volt, elsősorban hihetően katona, és csak másodsorban ilyen vagy olyan személyiség. Furcsa, de a Ragadozó összes szereplőjére emlékszem, míg a Doomból csak a főszereplő külsejére…

Az űrhajón 17 fő utazik. Vickers (Charlize Theron) hihető karakter, olyan valaki, aki kell egy ilyen expedícióba, akinek képzettsége és személyisége folytán helye van az expedícióban, akit felvennének egy expedíció tagjai közé, akinek dolga van az expedícióban, akinek megengednék, hogy felszálljon egy űrhajóra. A többiek nem ilyenek. Az összes többi szereplő valamiképpen nem normális, idegesítő, infantilis, és személyisége miatt soha nem kapna esélyt arra, hogy egy kutatóexpedíció tagja lehessen.

A Prometheusban Vickerst leszámítva senkiről nem lehetett elhinni, hogy ért valamihez. A geológus egy pancser volt, az orvos idegbeteg, a biológus egyenesen klinikai eset, aki vajon mit tett, midőn kiemelkedett színe előtt a zavaros folyadékból egy idegen létforma? Megpróbálta megsimogatni…

Két régész ásatásokon bizonyos jeleket talál, amik egy elképesztően homályos elmélet szerint megmutatják, melyik bolygóról származik az emberiség. A két régész mosolyogva mondogatja, hogy semmi bizonyítékuk nincs az elméletükre, de hisznek benne. Ezzel sikerül meggyőzniük a világ leggazdagabb emberét, aki cégei teljes technikai apparátusát, továbbá 1 billió (!!!) dollárt fordít arra, hogy összehozzák az emberiség történelmének legnagyobb expedíciós vállalkozását, melyben 1 szakértő és 16 csodabogár kap helyet, és útnak indulnak valamerre.

Leszállnak egy idegen bolygón, egy különös, egzotikus valami közvetlen közelében, néhányan rögvest behatolnak a barlangba meg az idegen űrhajóba, és órákon át kolbászolnak fel-alá. Előzetes megfigyelés, felderítés nincs. Óvintézkedések nincsenek. Egyik kedvenc jelenetem az, amikor a felderítetlen barlangban reked a geológus és a biológus, a kapitány az űrhajóról látja, hogy valami ismeretlen életforma van a barlangban, amiről tájékoztatja a két tudóst, majd halál komolyan azt javasolja, hogy ne foglalkozzanak vele, hanem aludjanak inkább…

Az egyetlen Vickerst leszámítva mindenki totálisan alkalmatlan, felelőtlen, együttműködésre képtelen, semmiségeken civakodó, érzelmi roncs, akinek egy közértben nincs helye, nemhogy az emberiség leghatalmasabb expedíciójában! A kapitány szivarozik, harmonikázik, igazi falu bikája típus, a geológus vonyító, ősmagyartudósidniánsámán, a főszereplő tudósnő a legváratlanabb pillanatban elkezd zokogni, mert neki nem lehet gyereke…

A fentiekért mindenkitől elnézést kérek. Életem egyik legjobban várt filmje életem egyik legkínosabb mozi-élménye lett, és ez megindított.

Mindezek ellenére Ridley Scott továbbra is a filmtörténelem egyik legnagyobb rendezője, életműve pedig lenyűgöző. Személy szerint nincs kifogásom az ellen, hogy a Prometheus keresztény propaganda, azt sem kifogásolom, hogy a Nyolcadik utas a halál előzményeit dolgozta fel. Ennek a filmnek ugyanúgy semmi köze a korábbiakhoz, mint a Terminator 3. részének az első kettőhöz. Az eredeti, védjeggyé vált hangulatnak nyoma sincs. Ez egy látványfilm, ami semmiben nem méltó az elődökhöz.

Bárkitől zavart volna egy ennyire logikátlan, ennyire átgondolatlan cselekmény, ennyi idegesítő, funkció nélküli karakter szerepeltetése egy filmben. Egy Ridley Scott kaliberű zsenitől viszont nem zavar, hanem fáj. A film végén csak döbbenet volt bennem. Mi történt? Mi ez egyáltalán?

Magától értetődik, hogy Scott ezúttal valami mást akart, valami olyat, amit még nem csinált. Nem tudom, mi volt ez a más, nem tudom, milyen cél vezérelte, csak azt, hogy nekem ez nagyon nem tetszett, és remélem, hogy soha többé nem próbál tinihorror meg transzformerszféle üres látványfilmes szörmedvényeket beletuszkolni az egyébként briliáns koncepcióiba.

Ha láttátok a filmet, várom a véleményeiteket. Ha nem értetek velem egyet, nyugodtan írjátok meg, ti hogyan gondoljátok.