Duncan Shelley

Minden rosszban van valami jó. Pontosan ez a baj a rosszal: hogy van benne valami jó.

Általában úgy értelmezzük a rosszban lévő jót, hogy az valamilyen érték, ha más nem, tapasztalat, ami bölcsebbé vagy erősebbé tesz.

Valójában sokkal súlyosabb a helyzet. A rosszat azért fogadjuk el, azért tartjuk meg, azért ragaszkodunk hozzá, mert van benne valami jó. A rossz ezért telepszik ránk, ezért nyomorít meg, ezért öl meg.

Ha valaki eltöri a lábát, az rossz. Milyen jó lehet egy lábtörésben? Valamit meg tudunk úszni általa. Például nem kell elmennünk dolgozni, nem kell találkoznunk valakivel, nem kell részt vennünk valamiben, mert van egy felmentő kártyánk: eltört a lábunk. Ez a jó a törésben.

Ha valaki eladósodott, az rossz. Milyen jó lehet benne? Mit tudunk megúszni általa? Miből tudjuk kivonni magunkat miatta? Például nem kell kölcsönadnunk senkinek, nem kell belevágnunk valami kockázatosba, új vállalkozásba, új életbe, nem kell foglalkoznunk egy sokkal nagyobb problémával, mert van egy felmentőkártyánk: el vagyunk adósodva. Ez a jó a tartozásban.

Bármilyen rosszat vizsgálunk is, találni fogunk benne valami jót, olyan értelemben, hogy valamiből ki tudunk maradni miatta, meg tudunk úszni valamit, el tudunk kerülni valamit.

A penge élén táncolunk, amikor a rosszat valami jóra használjuk. Néha nehéz felfedezni, hogy abban a rosszban, amiben nyakig benne vagyunk, mi az a jó, amiért ragaszkodunk hozzá, de az ott van, még akkor is, ha ez kezdetben elképzelhetetlen.

Ahhoz, hogy a rossztól megszabaduljunk, tudnunk kell, mi a jó benne, amiért ragaszkodunk hozzá.

Erről szól az Amer és a játszmák. A könyv épp megjött a nyomdából.

Utálom a művészfilmeket, utálom az operát, utálom a focit. Mi következik mindebből? Az, hogy a véleményem a művészfilmekről, az operáról és a fociról lényegtelen.

Szilárd meggyőződésem, hogy a művészfilm címke egy felmentő kártya azok számára, akik nem tudták elsajátítani a filmnyelvet, és nem akarnak adni a közönségnek semmit, sőt inkább szívesen elvennék a nézők maradék életkedvét is. Számomra minden idők legkiválóbb művészfilmje és legrosszabb művészfilmje között nincs lényegi különbség. Ebből adódóan bármilyen vélemény, kritika, amit kialakítok magamban egy adott művészfilmről, érvénytelen.

Számomra az opera idegesítő zaj, amitől egy másodperc után megfájdul a fejem, és tíz másodperc után feladnám magam az FBI-nak. Ha egymás után kellene végighallgatnom a történelem legcsodálatosabb operáját és a történelem legsilányabb operáját, egy időre szanatóriumba kellene vonulnom, de az biztos, hogy a kettő között nem észlelnénk semmiféle eltérést. Következésképpen a véleményem az operáról irreleváns, mivel az egész műfajt utasítom el, vagyis nincs ítélőképességem a témában.

Gyerekként szerettem a focit, magam is gyakoroltam, drukkoltam az argentin csapatnak, azután ez valahogy elmúlt. Már nagyon régóta nekem a foci abszolút érdektelen. Ha felvételről vagy helyszínen meg kellene néznem a valaha lejátszott legjobb mérkőzést és a valaha lejátszott legócskább mérkőzést, én nem találnám jobbnak a jobbat, mert a foci maga nem érdekel. Tehát a véleményem egy tetszőleges meccsről teljesen lényegtelen.

Soha nem fordulhat elő, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy megnézzek egy művészfilmet, meghallgassak egy operát, vagy kimenjek/leüljek egy mérkőzés elé. Nem én vagyok a célcsoport, nem én vagyok a közönség. Akkor tehát milyen jogon nyilvánítanék véleményt, milyen jogon írnék vagy mondanék kritikát? Nincs ítélőképességem, nem tudok mérlegelni, ezek nélkül meg hogyan?

A kritikus azzal kezdi a kritikáját az akkor legfrissebb Marvel-filmről, hogy gyűlöli ezt az egész képregényfilmes akármit, majd negyed órán át anyázza a filmet, és mindenkit, aki részt vett benne. Milyen alapon? Az volt a kiindulópontja, hogy nem neki készült a film, soha nem ülne be önszántából egy ilyen filmre, akkor tehát milyen értelemben számítana bárkinek a véleménye? Aki úgy gondolkodik, mint ő, az nem fog elmenni egyébként sem, aki meg másképp, annak más számít, mást keres a filmekben.

A kritikus azzal kezdi, hogy gyűlöli az adott színésznőt, mert szerinte tehetségtelen, és a csípője is túlságosan széles, majd fél órán át fitymálja a filmet. Ha én nem bírok elviselni valakit, miért nézném meg a filmjét? Nem történhetne meg.

Egy vélemény, vagy kritika csak akkor lehet jogos, ha olyan embertől jön, aki egyébként szereti a műfajt, szereti a stílust, szereti a sportágat, szereti vagy minimum közömbös számára az adott színésznő vagy színész. Ezek hiányában neki nem lehet ítélőképessége, nem ő a célközönség, következésképpen nincs joga véleményt alkotni, mert a nézetei lényegtelenek.

Kedvelem, de…

Elolvastam minden könyvet, megnéztem mindegyik évad összes részét, tűkön ülve várom az új kötetet, az új évadot, az új epizódot, irigylem az író, George R. R. Martin sikereit, azt mondhatom magamról, hogy szeretem a Trónok harcát, most mégis kritizálni fogom.

Olvastam, néztem számtalan kritikát, követtem több „rajongói fórumot”, és sokszor nem értettem egyet a felhozott negatívumokkal. Gyakran említették, hogy az adott epizód nem szólt semmiről, holott volt benne egy (vagy több) olyan párbeszéd, amit imádtam, és ami nekem a nagy csatákkal vetekedett.

Ebben a kritikában nem arról fogok írni, amit mások már megírtak, elmondtak előttem, felemlegetve, hogy erősen hullámzik a minőség, hogy vannak szereplők, akik mind a regényekben, mind a tévésorozatban a nekik szentelt játékidő vagy oldalak jelentős részében csak tereptárgyként léteznek, és semmi olyat nem tesznek, ami miatt érdemes lenne figyelni rájuk.

Nem fogok arról sem írni, hogy szerintem jó vagy rossz Martinnak az a fogása, hogy a teljes történetfolyam főhőseit elrejti, az időszakosan fókusszal kiemelt, látszólagos főhősöket pedig elvérezteti, ezzel sokkot okozva az olvasók/nézők jelentős részének.

Én az üzenetet fogom kritizálni. Azért azt, mert van miért, és mert tudtommal senki más nem tette meg.

A hatalom a királyi vérben van

A Trónok harca üzenete, világának alapvetése ez.

Ha kiemeljük a Trónok harca cselekményének lényegét, akkor azt találjuk, hogy van néhány kiválasztott, akiknek a sorsa összefonódott a világ és az emberi faj sorsával, és ezek a kiválasztottak mind nemesi családok sarjai.

Az ókor és a középkor uralkodó dinasztiái, nemesi címei vérből születtek, a makulátlan hírnév és megkérdőjelezhetetlen becsület mögött tűz, acél, sikolyok, árulás, és halál rejlik. Lehetséges, hogy a sokadik leszármazott már kifinomultabb eszközökkel tartja magát játékban, még az is lehetséges, hogy némelyik egészen kiváló ember, de a nemesi származás akkor sem több, mint generációról generációra öröklött kiváltságok, melyeket egykor valaki úgy szerzett meg, hogy enyhén szólva nem válogatott az eszközökben.

Tömeggyilkosok, árulók, csalók, szerencsevadászok által pozícióba helyezett dinasztiák leszármazottjai hajszálra ugyanolyan emberek, mint akárki más. Kisajátították egy adott térség erőforrásait, elérhetetlenné tették a többség számára az oktatást, kirekesztő törvényeket hoztak, majd azt mondták, hogy ők a kiválasztottak. De ez nem kiválasztottság, hanem szimpla erőszak.

A Trónok harca világában a nagy nemesi házak (Stark, Lannister, Targaryen stb.) tűzzel és vassal szereztek maguknak pozíciót, melyet erőszakkal, manipulációval és pénzzel tartottak fenn.

A Trónok harca lényegében arról szól, hogy néhány kiválasztott, nemesi családból származó nő és férfi sorsa valamiféle mitikus módon összefonódott az egész világgal és az emberi fajjal. Ez az eszme értelmetlen. Nem misztikus kiválasztottságról van szó, hanem pozícióról, melyet ocsmány eszközökkel és módszerekkel értek el.

Ezzel szemben a valóságban

A történelem kezdetétől része a világunknak a kiválasztottság mítosza, ahogyan az is része, hogy ezek az önnön fiktív nagyságuktól megrészegült figurák folyton bajt okoztak, leginkább mérhetetlen mennyiségű halált és fájdalmat. Elvétve volt ugyan kivétel, nagyon ritkán rövid időre tehetséges, rátermett emberek birtokolhattak nekik való pozíciót, de a matematikai nullát alig felülmúló előfordulási gyakoriság betudható a véletlennek, és e tény a legkisebb mértékben sem vonja kétségbe, hogy a rendszer kizárólag pozíciók megtartására jött létre.

A mi valóságunkban ezek az úgynevezett kiválasztottak gyakran a leghitványabb alakok, akiket valaha hátán hordott a föld. A mítosz szerepe legitimmé tenni a pozíciót, megindokolni, hogy miért is van hatalom ezeknek a kezében, és miért kell mindenkinek engedelmeskednie nekik.

Soha semmilyen hasznot nem hajtott a számunkra az engedelmesség, a mesékben való hit, vagy a fajelmélet. Nagyon itt van már az ideje túllépni ezen, és tényleg felnőni.

Ha nem a pozíciót, a nevet, a pedigrét tartanánk a kiválasztottság alapjának, hanem a személyes érdemet, azt, hogy valaki kitűz egy hatalmas célt, komolyan felelősséget vállal érte, és letesz valami olyat az asztalra, ami előtt az egész világ tátott szájjal áll, az teljesen rendben van. Ha a mesék helyett áttérnénk erre, az tényleg előrevinné a világot. És ez egy olyan kiválasztottság lenne, ami bárki számára nyitva áll.

A Trónok harca üzenete hazug és káros. A vérségi kötelék nem jelent rátermettséget, az oktatás elzárása a tömegektől csak egy buta és halálra ítélt világot eredményez, amelyben félkegyelmű alakok a bölcs képében tetszelegnek, kevesebb valós tudással, mint amennyivel a mi világunkban egy 6 éves gyerek rendelkezik a formális oktatás eredményeként (amit szintén lehetne bőven kritikával illetni).