Ti hogyan érzitek magatokat? Jól? Rosszul? A kettő között? Mitől függ az, hogy hogyan érezzük magunkat? A környezetünktől, elsősorban, ugye?

A környezetünk meghatározó szerepét nehéz lenne kétségbe vonni, a kérdés inkább az, hogy mit tekintünk „környezetnek”?

Hogyhogy mit? Hát ezt itt, nem? Fal, asztal, szék, monitor, hát nem? Könnyű lenne ezt rávágni, de a helyzet az, hogy ez nem a mi környezetünk, hanem a testünk környezete. A mi környezetünk azok a képek, amikkel körbevesszük magunkat.

Minden ember mozigépész, ezt kijelenthetjük. Egyfolytában képeket vetítünk magunknak, amikre reagálunk érzelmileg, és ez adja a közérzetünket. Ha sötét, számunkra ijesztő képeket vetítünk, rettegünk majd, visszahúzódunk az élettől. Ha gyönyörű, nyugodt, békés képeket vetítünk magunknak, akkor örömtelinek találjuk majd az életet, és ez a viselkedésünkön is meglátszik.

Némi gyakorlással, némi odafigyeléssel elérhetjük, hogy gyökeresen megváltoztassuk a magunknak vetített képeket, ijesztő és kellemes irányba egyaránt. Ha betegségek képeivel bombázzuk magunkat, és rettegünk a betegségektől, érzelmi roncsok leszünk, és ki tudja, talán ennek következtében tényleg megbetegszünk. Sőt az is lehet, hogy ha ezt megfordítjuk, az gyógyuláshoz vezet.

Ez így mind szép és jó. Filozófiát alkothatunk a tétel köré, kijelenthetjük, hogy mind mozigépészek vagyunk, kifejleszthetünk módszereket és egy utat, amely nyugalmat, örömöt, boldogságot, lazaságot, önbizalmat ad. Biztosan elérhetnénk eredményeket, sok esetben életmentő változásokat. Összetört emberek születnének újjá a szemünk láttára! Láthatnánk a tükörben, ahogyan átalakul az arcunk, a testtartásunk!

Meglehet, hogy a képek kicserélése, attitűdünk átalakítása olyan mértékű változást hoz az életünkbe, amit az út elején nem is tartanánk hihetőnek.

Nem kétséges, hogy közvetlen környezetünk, amely a saját magunknak vetített képekből áll, alapvetően befolyásolja az életkedvünket és a viselkedésünket.

De van ezzel egy kis baj. Apró szépséghiba.

Ez egy olyan út lenne, amin biztosan eredményeket tudnánk elérni. De ez az út biztosan a pokolba vezet. Ez az út biztosan a halálba visz mindenkit, aki jár rajta.

Igaz, vannak helyzetek, vannak állapotok, amelyek esetében fontos és hasznos lecserélni a vetített képeket, ám tudnunk kell, hogy mindez elsősegély, nem több, pillanatnyi megkönnyebbülés, de nem megoldása semminek.

A dolog szépséghibája az, hogy akár félelmetes, akár örömteli képeket vetítünk magunknak – eltakarjuk a valóságot.

A valóság, a közvetlen és a távoli fizikai környezetünk, és az ebben elfoglalt helyzetünk, olyan könnyedén hatol át a magunknak szőtt illúzión, mintha az nem is létezne. Lényegtelen, hogy milyen szép napfelkeltét vetítünk magunknak, miközben zuhanunk a szakadékba, be fogunk csapódni.

Mozigépészek vagyunk, és napi 24 órában vetítünk a vászonra. Viszonylag könnyű új szalagot tenni a gépbe, viszonylag könnyű a drámát lecserélni vígjátékra vagy kalandfilmre. Biztosan kellemesebb társaság leszünk, ha olyan filmeket vetítünk magunknak, ami felvidít. Az igazi megoldás azonban az lenne, ha kikapcsolnánk a gépet.

A gép kikapcsolása: ez az, amit megvilágosodásnak hívnak.

Share

Commentek