Úgy cipeljük magunkkal a múltat, a bennünk időtlenné merevedő mintákat, mint egy hozzánk nőtt csomagot. Generációról generációra hagyományozódó közösségi minták, életeken át hurcolt hajdani körülmények, melyek valahol még mindig léteznek.

A korok egyre rövidebb ideig tartanak: az őskor millió éveket emésztett fel, az ókor ezer éveket, a középkor száz éveket, ma pedig évtizedek alatt változik a világ.

Az ókor és a középkor a kasztrendszerek kora volt. A kasztrendszer lényege az, hogy ahová születtünk, ott halunk meg. Több ezer éven át kasztosított társadalomban éltünk, és ha megpróbáltunk kitörni a kasztunkból, bedaráltak minket.

Több évezredes tapasztalatunk van arról, hogy nem szabad többet akarnunk, mint amennyit kaptunk, lehetőség a kiemelkedésre nincs, aki megpróbálja, arra fájdalom, bukás és halál vár.

Ma már a legtöbb országban nincs kasztrendszer, hivatalosan nincsenek kijelölt határok, megszabott mozgástér. De túl sok időt töltöttünk kasztrendszerben ahhoz, hogy csak úgy félre tudjuk tenni.

Ma azt látjuk, hogy az emberek nem a hagyományos értelemben vett kasztrendszerbe születnek, hanem társadalmi rétegekbe, melyek kasztrendszerként működnek. A legtöbb ember soha nem jut ki abból a társadalmi rétegből, amibe beleszületett, sőt meg sem próbál kijutni belőle.

Komfortzónának nevezik azt az életvitelt, életstílust, amiben valaki kényelmesen érzi magát. Ebből a szempontból nézve teljesen lényegtelen, hogy milyen nehéz megélni azt az életet, és milyen pokolinak tűnik kívülről – ha valaki azt ismeri, abban ismeri ki magát, akkor számára az a komfortzóna, neki az a kényelmes. Valakinek, aki egész életében egyik napról a másikra élt, a vagyon nem kényelmes, valakinek, aki élete nagy részében börtönben élt, belecsöppenni a nagy szabad életbe, igencsak kényelmetlen lehet.

Sokfelé tanítják, hogy a fejlődéshez folyamatosan tágítani kell a komfortzóna határait. Tanítják, hogyan lehet felismerni, hogy épp az aktuális határunknak feszülünk neki, hogyan lehet kitartani, elviselni a kényelmetlenségeket, adott esetben a fájdalmakat, és halálfélelmet.

Érthető, hogy a többség meg sem próbál előrelépni. Érthető, hogy azok közül sokan, akik megpróbálják, visszarettennek az érzéseiktől. Érthető, hogy néhanapján a poklok kínjait élik meg azok, akik magasra jutnak.

Évezredeket töltöttünk el kasztrendszerben, abban a tudatban, hogy ha megpróbálunk kilépni a nekünk rendelt keretekből, megölnek. Ez a világ elmúlt, de bennünk még mindig él. Amikor nekimegyünk a komfortzónánk határának, évezredek élménye elevenedik meg a tudatunk mélyén, és azt érezzük, hogy a halállal nézünk farkasszemet.

Pedig nem.

A múltunk őrzi a komfortzónánk határait, egy gonosz és aljas társadalmi berendezkedés lenyomatai – meg azok az emberek, akik soha nem mertek nekifeszülni a határaiknak, vagy megpróbálták, és elbuktak.

Share

Commentek