Úgy cipeljük magunkkal a múltat, a bennünk időtlenné merevedő mintákat, mint egy hozzánk nőtt csomagot. Generációról generációra hagyományozódó közösségi minták, életeken át hurcolt hajdani körülmények, melyek valahol még mindig léteznek.
A korok egyre rövidebb ideig tartanak: az őskor millió éveket emésztett fel, az ókor ezer éveket, a középkor száz éveket, ma pedig évtizedek alatt változik a világ.
Az ókor és a középkor a kasztrendszerek kora volt. A kasztrendszer lényege az, hogy ahová születtünk, ott halunk meg. Több ezer éven át kasztosított társadalomban éltünk, és ha megpróbáltunk kitörni a kasztunkból, bedaráltak minket.
Több évezredes tapasztalatunk van arról, hogy nem szabad többet akarnunk, mint amennyit kaptunk, lehetőség a kiemelkedésre nincs, aki megpróbálja, arra fájdalom, bukás és halál vár.
Ma már a legtöbb országban nincs kasztrendszer, hivatalosan nincsenek kijelölt határok, megszabott mozgástér. De túl sok időt töltöttünk kasztrendszerben ahhoz, hogy csak úgy félre tudjuk tenni.
Ma azt látjuk, hogy az emberek nem a hagyományos értelemben vett kasztrendszerbe születnek, hanem társadalmi rétegekbe, melyek kasztrendszerként működnek. A legtöbb ember soha nem jut ki abból a társadalmi rétegből, amibe beleszületett, sőt meg sem próbál kijutni belőle.
Komfortzónának nevezik azt az életvitelt, életstílust, amiben valaki kényelmesen érzi magát. Ebből a szempontból nézve teljesen lényegtelen, hogy milyen nehéz megélni azt az életet, és milyen pokolinak tűnik kívülről – ha valaki azt ismeri, abban ismeri ki magát, akkor számára az a komfortzóna, neki az a kényelmes. Valakinek, aki egész életében egyik napról a másikra élt, a vagyon nem kényelmes, valakinek, aki élete nagy részében börtönben élt, belecsöppenni a nagy szabad életbe, igencsak kényelmetlen lehet.
Sokfelé tanítják, hogy a fejlődéshez folyamatosan tágítani kell a komfortzóna határait. Tanítják, hogyan lehet felismerni, hogy épp az aktuális határunknak feszülünk neki, hogyan lehet kitartani, elviselni a kényelmetlenségeket, adott esetben a fájdalmakat, és halálfélelmet.
Érthető, hogy a többség meg sem próbál előrelépni. Érthető, hogy azok közül sokan, akik megpróbálják, visszarettennek az érzéseiktől. Érthető, hogy néhanapján a poklok kínjait élik meg azok, akik magasra jutnak.
Évezredeket töltöttünk el kasztrendszerben, abban a tudatban, hogy ha megpróbálunk kilépni a nekünk rendelt keretekből, megölnek. Ez a világ elmúlt, de bennünk még mindig él. Amikor nekimegyünk a komfortzónánk határának, évezredek élménye elevenedik meg a tudatunk mélyén, és azt érezzük, hogy a halállal nézünk farkasszemet.
Pedig nem.
A múltunk őrzi a komfortzónánk határait, egy gonosz és aljas társadalmi berendezkedés lenyomatai – meg azok az emberek, akik soha nem mertek nekifeszülni a határaiknak, vagy megpróbálták, és elbuktak.
Azt nem tudom, hogy a háttér ez vagy nem ez, nekem hihető. Azt viszont tudom, hogy kilépni a kereteken túlra, kevesen képesek. Ismerek ún. fenegyerekeket, és egyik sem tud kilépni, mindegyik ugyanolyan és ugyanazt csinálja ugyanúgy egész életében. Én is visszarettentem a kiköltözéstől eddig.
Az életem a kilépéseim után lett jobb, ezekre emlékszem, kívülről nem mindig látszott, hogy belül mennyire nehéz volt.
A komfortzóna egy fegyver? A Rendszer által, a fogyasztói társadalmi berendezkedés eszközeivel generált önkéntes motiváción alapuló kasztrendszer? Ahol az önkéntességen keresztül tudattalanul örökítik a generációk egymás után a béklyókat jelentő mintákat?
Akkor ha át is lépsz magadtól az egyik kasztból a másikba, valójában nem értél el semmit? Hiszen az igazi eredmény csak akkor dolgozható ki, ha először függetleníted magad a Rendszertől, majd ott létrehozol valami különbözőt és megtalálod a módját, hogy a Rendszerbe zárt emberekhez eljuttathassad azt az újat? S annak valami olyat kell tartalmaznia, ami az embereket nem kényszer alá helyezve standard módon motiválja őket a komfortzóna elhagyására?
Akkor ez lenne a recept a Rendszer megdöntéséhez?
:)
Szerinted?
Azér’ csak vessünk egy pillantást azokra, akik a komfortzónájukban vannak és elfogadják a határait és aszerint viselkednek jól. És élvezik ezt a játékot.
Aztán nézzünk azokra, akiknek igazából nincs komfortzónájuk és ezért nem is érzik jól magukat sehol. És nem élvezik a játékot.
Aztán azokra, akik tudják mi a bajuk, hogy hova akarnak eljutni és célon vannak. A komfortzónájuk máshol van, csak törekszenek felé, de már ezt a játékot is élvezik. És lesznek, akik elbuknak és lesznek, akik tesznek az egészre és jól el lesznek. A világ nem egy tragédia, és az egyén látásmódja meghatározza, minek képes örülni. A múlt események sorozata, ha kiválaszthatjuk belőle a követendő mintákat, tanulunk belőle, nem ártalmas. Ha csak nyomasztanak a múltbeli események, mert nincsenek eképzeléseink hogyan kéne szemlélni a múltat, és nem tudjuk eldönteni mit használjunk belőle és mit kerüljünk el, akkor nyomasztó lehet. Szerintem mégsem szabályoz önmagában. Ez a kitalálmány, amit ma komfortzónának hívunk nem sok mindent old meg. Ha inkább a célok, akadályok, szabadságfok irányából nézzük több eredményre juthatunk.
Ravaszságosan.
hochenz írta:
Nem érted a komfortzónát. Mindenkinek van, annak is, aki sz@rul érzi magát, ő szereti magát sz@rul érezni.
Nem érted a komfortzónát.
@ Bendegoose:
Felfelé minden kasztban nagyobb a mozgástered.
hochenz írta:
Minden a komfortzónán kívül van, ami nem megszokott, amit egy kicsit is kellemetlen érzés megtenni, éppen ezért nincs olyan ember, akinek nincs komfortzónája.
@ Great:
Igen, ezek izgalmas részei az életnek:) Egyiket se bántam meg.
Első alkalommal, amikor ki kellett rúgnom valakit, fizikailag nagyon rosszul voltam. Kb. 5 éve volt, ma már semmi bajom nincs a kirúgással. Amikor először beszéltem mikrofonba, először énekeltem színpadon, először léptettek elő olyan munkakörbe, amiben embereket kellett vezetnem, megviselt, testileg, idegileg, ma már ezekkel sincs gondom.
Egyszer két fiú főnöke lettem, majd kaptam egy lányt is, már majdnem belejöttem ebbe, amikor előléptettek és ott találtam magam 20 csaj élén. Az egyetlen alkalom, amikor megfordult a fejemben, hogy elmenekülök. Természetesen nem tettem meg, gyorsan belejöttem, megszerettem.
Kileptem a zonambol, ami komfortosnak volt nevezhetö, kb. masfel evvel ezelött.
Azota csak kapkodom a levegöt, meg a fejemet, es szanaszetzuhant önmagamat keresem.
Lehet, hogy nem jo helyen, vagy nem jo iranyba indultam a keresgelessel…. Befele kellene, nem kifele? ……..
Két órával ezelőtt az utolsó lánc is lehullott az életemről. Végre!
@ Duncan Shelley:
Ez nagyon jól hangzik :-))
….és akkor most mi lesz??
Duncan Shelley írta:
Mi történt?
Már csecsemőkorban látszik, hogy ki mennyire kockázatvállaló típus, ki mer-e törni a komfortzónájából, vagy ahova leteszik, ott elücsörög…sajnos mindezért az önkorlátozó gondolkodás a felelős, aki képes ebből kitörni, az eljuthat a sikerzónába, viszont lehet, hogy nagy árat fizet érte, akár bele is rokkanhat…, én eddigi életem során sosem riadtam vissza a kihívásoktól, extrém területekre keveredtem, ahol hatalmas stresszhatások értek, amelyeknek következtében parkolópályára tettem magam, jelenleg komfortzónámban mozgok, nyugalmasabb munkát vállaltam, nem vezető beosztásban dolgozom, igaz kevesebb a jövedelmem, de ez a “nyugalom ára”……….később elképzelhető, hogy vissza kell mennem zavaros vizekre, háborgó tengerekre…ilyen az élet….. :-) A saját félelmeinkkel farkasszemet nézni a legnagyobb kihívások egyike az életben.
Duncan Shelley írta:
Meselj!!!!!
Majd megírom részletesen, nagyon tanulságos lesz. Csak örömködtem. :)
Most már lehet haladni előre.
@ Duncan Shelley:
Hidd el, irtora birjuk mi is, ha te örülsz! :)
Duncan Shelley írta:
Akkor most kilépek a kasztomból és kinevezem magam Legfőbb Titkárrá. :-))
Elrendelem, hogy Duncan MOST mesélje el, mi történt!