Vannak köztük tanárok is, akik magukat sem tudták felkészíteni...

Iskolaéveim alatt ezerszer hallottam a szlogent: Nem az iskolának, hanem az életnek tanulsz! Újra és újra előadta valaki, kezdve az első napoktól egészen az utolsó napokig.

„Nem az iskolának tanulsz, nem a jó jegyekért, nem a bizonyítványért, nem a papírért! Az életért! Azért, hogy jobb életed legyen!”

Amikor általános iskola negyedik osztályában megkérdeztük az osztályfőnököt, hogy ebben az esetben miért vannak énekórák, azt felelte: előfordulhat, hogy egyszer majd egy kislányt az énekünkkel fogunk tudni meghódítani.

Ennek már tízévesen sem volt értelme. Ha valaki énekes akar lenni, annak az iskolai dalolászás nem lesz elég, a többiek meg abban reménykednek, hogy hátha kifognak egyszer egy gyenge hallású lánykát, akinek elkornyikálják az egyik magyar népdalt, és akkor szerelmes lesz…

Egyébként hatodik osztályban az egyik fiú kétségbeesésében megpróbálta, és nekiállt dalolni szíve választottjának. A hatásról annyit, hogy szerintem máig nem heverte ki teljesen. Talán a leány sem.

Nem emlékszem rá, hogy bármelyik osztálytársam szerette volna a kötelező olvasmányokat. Vajon hányan használtuk fel életünkben akár csak egyszer is a négy matematikai alapműveleten túli matekórás ismereteiket? Hányan emlékeznek a H2O-n kívül bármire kémiaórákról? Arra azért többen emlékszünk, hogy volt az a szegény Dugovics Tifusz, aki meghalt abban a szörnyű betegségben…

Rengeteg embert ismertem, aki csak azért járt egy iskolába, hogy papírt kapjon, mert az kell az álláshoz, de a tananyag nem érdekelte, esetleg annak egyes részeit érdekesnek találta, gyakorlati haszon nélkül.

Ismerek egy nőt, aki az egyik műintézet diplomájáért küzd, hogy pénzért csinálhassa azt a munkát, amit ingyen évek óta csinál. Már a célegyenesben van, minden nap egyre nehezebb, azon jár az esze több év lehúzása után, hogy inkább már nem fejezi be. Talán már a céljára sem emlékszik, amiért elkezdte.

Éveket töltünk el különféle iskolákban, hogy felkészüljünk az életre, felkészüljünk egy szakma művelésére, felkészüljünk magas pozíciók betöltésére. Vagy nem? Más a valódi cél?

A jól ismert Julius Andan, belátva a színfalak mögé, a következőket írta az oktatásról:

„A materializmus szerint csak egy élet van. Az emberek ennek az állítólagos egyetlenegy életüknek igen jelentős részét (10-15-20 évet) fordítják arra, hogy bizonyos információkkal találkozzanak, amelyeknek 80-85 százalékát egyszerűen elfelejtik, a fennmaradó hányad jelentős részét pedig semmire sem használják, legfeljebb beszélgetnek róla.

Az emberi élet negyedét-harmadát töltjük olyan teljesen értelmetlen tevékenységgel, amit hihetetlenül túlértékelnek. Mi ez, ha nem embertelenség? A hivatalos anyagokban az áll, hogy az oktatás célja az alapműveltség kialakítása. Először is: ezt nem tudják elérni. Másodszor pedig: ennek a célnak nincsen semmi értelme, és mérhetetlen mennyiségű dilettantizmust fed el.

Mire jó a műveltség? Mit kellene kapnunk az alapműveltségtől?

Ki és milyen tudományos tények alapján állapította meg, hogy mit kell alapműveltségnek tekintenünk?

És ami még brutálisabb kérdés: miért valamiféle műveltség kialakítása az oktatás célja, miért nem a felkészítés az ÉLETRE?

Az a kérdés, hogy mire megy ezzel az “alapműveltség” néven nevezett, önkényesesen összetákolt irdatlan információhalmazzal az ÉLETBEN, soha még csak fel sem merül!

Megtehetik, hogy “műveltség” címszó alatt összedobálnak mindenféle semmire sem jó információt egy “tananyag” nevű kosárba MINDÖSSZE azon az alapon, hogy “ártani nem árthat, ha a diák erről is hall, meg erről is, meg erről is, meg erről is, meg erről is”.

És ezt a mérhetetlen mennyiségű felesleges információt sulykolják az emberekbe hosszú-hosszú éveken keresztül, lekötve az idejüket, lekötve az energiájukat, és elrabolva tőlük az életük jelentős részét.”

Most ti jöttök!

Ha az oktatás célja valóban az lenne, hogy felkészítsen az életre, szerintetek hány éves korban kellene ezt elkezdeni, mennyi ideig tartana a képzés, és mit kellene tanulnunk hozzá?

Share

Commentek