Lélek

Lélek, szellem, tudat, elme, értelem, vagy bárhogyan is nevezzétek azt a valamit, amit úgy tudtok azonosítani, mint az öntudat központját, mint éntudatotok központját – ebben a cikksorozatban azt vizsgáljuk meg, hogy ez a valami hogyan hat a testre.

Első rész

Amikor előzetesen átgondoltam, hogy miről is kellene írnom ilyen sorozatcím alatt, három nagy területet találtam: a lélek KÖZVETETT hatásai a testre, a lélek KÖZVETLEN hatásai a testre, és az ezekből levont következtetések, és felvetések.

Logikusan a KÖZVETETT hatásokat kell elsőként kitárgyalnunk, mert azt könnyebb elfogadni, megfigyelni, megvizsgálni, és bár talán nem annyira érdekes, mint a többi, a jelentősége valószínűleg ugyanakkora, mint a többinek.

Az első cikk a lélek KÖZVETETT testre gyakorolt befolyásolásával foglalkozik. Bizonyára ez érdekel titeket a legkevésbé, és éppen ezért a legjobb szűrőként fog funkcionálni. A téma olyan óriási, hogy ebben az egész cikkben csak a negatív hatásokról fogok írni, a pozitívokat nem említem.

A második cikk foglalkozik a lélek KÖZVETLEN testre gyakorolt hatásaival. A harmadik cikk az első két cikk alapján levont következtetésekkel, és az azokból kiindulva alkotott feltevésekkel foglalkozik. Így tehát minden cikk egyre izgalmasabb témát jár körbe.

Valahol, még nem tudom, hogy hol, de valahol kitérek majd a pozitív hatásokra is, és ha a kommentekben felmerülnek olyan gondolatok, illetve kérdések, amikre érdemes reagálni itt fent egy cikk keretében, akkor ezekre is sor fog kerülni.

A téma

Írtam már zárt cikksorozatot a Rendszerről, a testi halhatatlanságról, a lélekről és a szexről. Egyik sem apró téma, de egyik sem olyan hatalmas, mint ez a mostani.

Ez elsőre ellentmondásosnak tűnhet, de mégsem az, ha belegondolunk, hogy a lélekkel olyan megközelítésben foglalkozunk, ami a test viszonylatában tárgyalja azt – így tehát azonnal kiesik a rostán a vallás és a filozófia közel teljes területe. Olyan ez, mintha bemennénk egy hitvitára valahová, ahol kétszáz felszentelt pap és végzett teológus folytat elmélyült disputát elvont elméleti kérdésekről, mi pedig azzal állnánk elő, hogy mielőtt tovább mennénk az elmélkedésben Istenről, tudományos igényű bizonyítékot kérünk a létezésére. A hirtelen előálló mágikus csendben harminc méterről tisztán hallanánk, ahogyan a szónok halántékán dobog az ér.

Nehéz és átkozott egy téma a lélek testre gyakorolt hatása. Nehéz, mert évezredekre nyúlik vissza az irodalma, a tényeket javarészt érzelmek, indulatok és fixa ideák helyettesítik; és átkozott is, mert a lélek testre gyakorolt hatásának túlbecsülése tömegeket ölt meg, alulbecsülése pedig úgyszintén.

Közvetetten

Ha arról gondolkodunk, hogy a lélek milyen KÖZVETETT módokon tud hatással lenni a testre, eszünkbe juthat az önpusztító életmód, a felesleges kockázatvállalás, az öngyilkosság, és azonnal elnyomunk egy ásítást. Unalmas, közhelyes, lapos, érdektelen témák, hiszen mindenki erről papol, erről mondanak beszédet a politikusok, kit érdekel?

Van igazság ebben, de csak addig tűnik érdektelennek a szobája magányában pisztolyt a halántékához szorító, elkeseredett fickó témája, amíg nem kezdünk el a végső válasz után ásni egyre mélyebbre és mélyebbre.

A nagy igazság nem ott lesz, hogy az illető elkeseredett, kirúgták a munkahelyéről, magányos, vesztesnek érzi magát, nem lát megoldást a helyzetére, menekülni akar, gyáva – hanem sokkal inkább ott, hogy hogyan keletkezik az a gondolat, hogy „Nem bírom tovább?”, honnan van az a viselkedésminta, ami a lelket saját teste hóhérjává teszi, és miért hiszi, hogy ez megoldás valamire? Hogyan kerül bele a lehetséges választások paklijába a test megölése? Na, ezek az igazán érdekes kérdések, mert ha választ találunk rájuk, új időszámítás kezdődik.

Bumm, a fejembe

Ha elég időt szánnék az életem átpásztázására, lehetséges, hogy találnék valakit, akit ismertem valamikor, és aki öngyilkos lett, de hirtelen senki nem jut eszembe. Persze, sokféle öngyilkosság van, itt most kifejezetten a leglátványosabb változatára gondolok: egy tettre, ami gyors lefolyású, brutális, és hullát hagy maga után.

Egy második világháborúról írt elemzésben olvastam, hogy a japán szamuráj-hagyományok nagyban hozzájárultak a japánok legyőzéséhez, mert a legkiválóbb tisztjeik és szakértőik követtek el rituális öngyilkosságot egy-egy hiba után. A saját erkölcsi kódexük gondoskodott arról, hogy veszítsenek. Hibázni emberi dolog, abból tanulni, felállni, korrigálni, újracsinálni sokkal produktívabb, mint a düh és a szégyen.

Életem egy részében megszállottja voltam a középkori japán kultúrának, és olyan mélyen magamévá tettem ezt a mentalitást, hogy a legapróbb hibák is égtelen haragra gerjesztettek saját magammal szemben. Rengetegszer éreztem úgy, hogy egy hajszál választ el attól, hogy torkon szúrjam ezt a testet, ami van nekem.

„A világnak csak győztesekre van szüksége, a veszteseknek nincs joguk élni” – ez a dühös, fröcsögő, minden ízében tökéletesen ésszerűtlen, elmebeteg eszme majdnem az életembe került. Pedig, ha kicsit belegondolunk ebbe, azt találjuk, hogy a kijelentés nem életszerű, nem tud építeni, csak rombolni, és alighanem egy pszichopata találta ki azzal a céllal, hogy legyen indoka másokat megölni.

Hagyományok, kultúra, vallási előírások. Ez csak a felszín.

Szóval, ott áll valaki a szobában, csőre tölti, kibiztosítja a pisztolyt, a halántékához nyomja, meghúzza a ravaszt, a test holtan rogy össze. Vannak variációk: felvágja az ereit, vonat elé ugrik, ház tetejéről veti le magát, áramot használ, tűzet, mérget, altatót, a lehetőségek száma nagy, nem ez az érdekes.

Hanem az, hogy honnan ered ez a viselkedésminta, miért jut a lélek oda, hogy úgy dönt, megöli a testét? Mi az, hogy túl sok? Mi az, hogy elég? Mi az, hogy nem bírja tovább? Mit? És miért?

A szer, ami kábít

Másodkezi infók alapján írom, tehát így kezeljétek: drogot eredetileg vallási célzattal kezdtek el használni, a magasabb megismerés reményében; később kitartást, teherbírást, félelemnélküliséget, harci kedvet vártak tőle; még később pedig a menekülés eszközévé vált.

Ma, amikor drogfogyasztásról, függőségről beszélünk, drogos sztárokra, ködös tekintetű bulizó tinédzserekre (stb.) gondolunk, a tudat határainak tágítása, a kitartás, a teherbírás növelése, a félelemnélküliség elérése, a harci kedv felizzítása már fel sem merül. Csak a menekülés.

De mi menekül?

A test? Nem. A lélek menekül. És mi elől? Konkrétan mi elől?

Miért gondolja valaki azt, hogy ha nem veszi figyelembe a problémáját, akkor azzal valami történik?

Hogyan dönti el valaki, hogy drogot használ? Milyen okból? És mire számít? Nincsenek jó példák. Tehát mire számít? Arra, hogy nála mégsem lesznek káros hatások? Arra, hogy majd időben leáll? Hogyan állna le, ha ami miatt elkezdte, azzal semmi nem történik?

Ismertem egy kisportolt, életvidám, a nőknél sikeres, jól élő fickót, aki két év alatt olyan szinten leamortizálódott fizikailag a drogtól, hogy nem ismertük meg. Vajon ő, akit általánosan irigyelt mindenki, miért döntött a drog mellett? Mire számított? Mit keresett valójában?

A szer, ami nyomorba dönt

Az alkohol egyfajta idegméreg, ami csökkenti vagy teljesen felfüggeszti a racionális gondolkodást, a mozgáskoordinációt, a reflexeket. A régi mondás, mely szerint az „alkohol segít a vágyban, cserbenhagy a megvalósításban” sem alaptalan.

Az alkohol, funkcióját tekintve, a drogok közé sorolható. Hajdan tudattágítás céljával ittak, azután kitartást, teherbírást, féleleműzést, harci kedvet vártak tőle, majd a menekülés egyik elterjedt eszköze lett.

Egy valamikori külügyminiszter egykori popsztár fia néhány éve halt meg alkoholmérgezésben, 47 évesen. Az évtizedeken át tartó napi szintű ivászat következményeként vajon mit várt, milyen eredményt, ha nem ezt?

Apám nagyjából egész életében alkoholista volt, öcsém húszas évei elején volt az. A rokonságban rengeteg az alkoholista. Osztálytársaim közül többen lettek alkoholisták, régi, messzire sodródó barátaim között is akad nem kevés. Mint egy népbetegség, vagy járvány.

Honnan ez a viselkedésminta? Miért jött létre?

Füstfelhőbe burkolva

Olyan emberi közösségbe születtem, melyben majdnem mindenki láncdohányos volt: anyám, apám, nagyapám, a rokonság tekintélyes része, a család barátainak nagyobbik része.

Azok, akikhez gyakran jártunk vendégségbe, vagy akik hozzánk jöttek, a szomszédok, a telekszomszédok kb. 90 százaléka állandóan dohányzott.

Füstbe születtem bele, és amíg ki nem röppentem a családi fészekből, megtanultam vágni a füstöt, és jó sokáig visszatartani a lélegzetemet.

Egy-két drogost ismertem, néhány tucat alkoholistát, és több száz dohányfüggőt. Rengeteg embert láttam idegeskedni, hisztériázni, dühöngeni, sírni, remegni, zihálni, tudatilag annyira beszűkülni, hogy a beszédet nem értette, mert elvonási tüneteket okozott nála a dohányzás nélkül eltöltött néhány perc vagy óra.

Többeket ismertem, akik csak azért nem jártak moziba, mert nem voltak képesek elviselni dohányzás nélkül a film másfél-két óráját.

Közvetlen megfigyelésem nincs arról, hogy a dohányzás hogyan építi le a testet, nem látok bele a tüdőbe, a hörgőket sem látom, a külső jegyeket más is okozhatja. Amit látok, az a dohányzással kapcsolatos irracionálisan erős függőség.

Hogyan lesz a lélek függő? Hogyan válik függővé egy érzéstől, egy élménytől? Miért van rá szüksége? Miért ENNYIRE?

Ízes palacsinta

A táplálkozás súlyosan egyoldalúvá, egészen szélsőségessé válhat részben az élet nehézségei előli menekülés miatt, részben az ízek miatt, melyek tagadhatatlanul függőséget válthatnak ki. Innen nézve az ízek drogok.

A táplálkozás célja a test táplálása. Bármilyen egyéb cél másodlagos, és szabadon választott, ha az első maximálisan teljesült, és ha nem okoz nehézséget a testnek.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mesterségesen felerősített és mesterségesen kikevert ízek eleve olyan alapanyagokat, alkotóelemeket tartalmaznak, melyek önmagukban alkalmasak a függőség kiváltására. Ma már alig találni olyan élelmiszert, ami ne lenne „ízfokozva”. Ha alaposak vagyunk, egészen megdöbbentő példákat találunk erre.

Az élelmiszeripar néhány évtizede a vegyipari termékek legfőbb felvásárlójává vált. Annak érdekében, hogy az élelmiszerek gyorsabban és gazdaságosabban készüljenek el, szebb színűek, kezelhetőbb állagúak, erőteljesebb illatúak, erőteljesebb ízűek legyenek, tovább elálljanak (vagyis elszállíthassák őket a világ másik végéig, ahol még eltölthetnek néhány napot, hetet vagy hónapot a boltok polcain), vegyipari termékek garmadáját adják hozzájuk, melyek egyikére sem lenne szükség.

Gyakran a legerőteljesebb ízű fűszereket is ízfokozzák, sok esetben pedig már fűszer sincs, csak az íz, az úgynevezett „aroma”.

Bennem nagyon sokféle függőség alakult ki bizonyos ízek felé, és még jelen pillanatban is vannak ilyen függőségeim, amiktől szenvedek. Voltam függő palacsintától, lekvártól, kakaótól, csokoládétól, makarónitól, pizzától és még sok mástól is. A függőség arra sarkallt, hogy amilyen gyakran csak lehet, egyek, igyak az ízt hordozó élelmiszerből. Ez vezetett ahhoz, hogy tizenévesen kb. 2 éven át napi minimum 1 liter kakaót ittam, heteken át ettem minden nap tésztát és így tovább.

Mi baja eshet a testnek, ha félévente beletesznek 20 deka csokoládét? Nyilvánvalóan semmi. De ha naponta tesznek bele ennyit, vagy félnaponta, vagy óránként, a függőség mértékével arányosan, akkor vajon ez mit okoz a testben?

A táplálkozás biológiai célja a test táplálása, vagyis az evés az emésztésért történik. Az ízfüggőséggel ez átalakul, az evés célja a függőség kielégítése lesz, a cél a száj élménye, nem az emésztés.

De vajon mi az, ami függővé válik az ízektől? A test? Még akkor is, ha le tudjuk ezt vezetni biológiai, kémiai reakciókig, a kérdés az, hogy miért fontos ez, miért van rá igény? És másnak miért nincs? Az egyik ember miért veszik meg a paradicsomos káposzta ízétől, a másik miért hányja el magát a szagától?

Az élmény

A 70-es években az volt az elterjedt nézett a pszichológiában, hogy az autóversenyzők elmebetegek, akiket az életveszély éltet. Egy akkortájt felkapott író-pszichológus házaspár interjúkat készített Carroll Shelby-vel, akivel együtt töltöttek néhány napot: többször találkoztak, bekapcsolták a vállra vehető, mikrofonos szalagos magnót, és beszélgettek. Egyik délután Shelby sportkocsijával mentek valahová, az út során előállt egy olyan helyzet, amitől a házaspár percekre elnémult, mert azt hitték, hogy itt a vég; eközben Shelby hosszasan, tréfálkozva válaszolt a korábban feltett kérdésre, új kazettát keresett a kosárban, bedugta a magnóba, tekerte, hogy megtalálja a kedvenc zenéjét, közben egy kézzel vezetett, és könnyedén elkerülte a balesetet.

A házaspár becsületére legyen mondva, hogy képesek voltak felismerni a tényt, mely szerint az autóversenyzők nem úgy vezetnek, nem úgy érzékelik a kocsit, nem úgy látják át a vezetési szituációt, mint mások.

A tényt el kell ismerni: a veszélyes tevékenységekben, az extrém sportokban is van nagy adag szakértelem, tehetség, rátermettség. Ettől azonban még mindig ott hordozzák magukban a halál lehetőségét, minden pillanatban.

Abban az időben, amikor bejött Magyarországra a bungee-jumping, néhányan próbáltak rávenni, hogy menjek el velük ugrani. Nem mentem. Döntésemből azt a következtetést vonták le, hogy gyáva vagyok. Úgy találtam, hogy a kötélugrásnak vannak veszélyei, történtek balesetek, emberek lettek nyomorékok vagy haltak meg, én meg úgy gondoltam, hogy az életem a céljaim miatt értékesebb annál, minthogy a semmiért kockára tegyem.

Adrenalin-függőségnek nevezik azt, amikor valaki az izgalom miatt keresi az életveszélyt.

Miért teszi kockára a lélek a teste épségét, a teste életét egy néhány másodpercig, percig vagy óráig tartó élmény kedvéért?

Egy régi filmben az inkvizítor egy nő levágott hajából fonatot készített, a fonat egyik végét egy nehéz, hegyes kard markolatára hurkolta, a másik végét a mennyezeten lévő kampóra akasztotta, és úgy aludt, hogy a kard hegye a nyakára irányuljon. Azt mondta, ha Isten helytelennek tarja, amit tesz, akkor nagyon könnyen megállíthatja…

Elég volt?

Január 2. óta edzek újra, bő tíz év kihagyás után. Jelenleg ott tartok, hogy minden második nap edzek, kevés gyakorlatot végzek, és majdnem mindegyiket bukásig csinálom.

A bukás azt jelenti, hogy nincs előírt ismétlésszám, annyit csinálok, amennyit bírok. Például 3-szor amennyi megy.

Ennek köszönhetően minden másnap tapasztalom a különbséget: mikor elég valami a testnek, és mikor elég a léleknek.

Nekiállok fekvőtámaszokat nyomni, eljutok ötvenig, azt gondolom, hogy na, ez már nem kevés, elég is volt. De ez nem bukás, csak fáradság. Na, jó, akkor legyen még öt. És még öt. Ok, már hatvan. Még egy kicsit. Na, most már nagyon kéne a hetven. Iszonyú küszködésekkel megcsinálom a hetvenedik fekvőtámaszt is. Jól van, ez már tényleg elég.

De minek elég? Kinek? Nekem? A testemnek? Ki nem bírja tovább?

Minden másnap ezzel játszom a gyakorlatok során. Mennyi az elég, mikor van az, mi már jól hangzik, mit bírnék még? Hol elég nekem, hol elég a léleknek, hol elég a testnek?

Na, még egyet, na, még egyet, na… még… egyet… Ez nem a test bukása. Ez a lélek játéka. Na, ma ennyi ismétlést akarok, hogy jól nézzek ki. Ez is a lélek. Oké, akkor ez már elég, mert nem fog menni a többi. Ez is a lélek. Nem akarom magam teljesen lefárasztani, mert… Ez is a lélek.

Minden edzés után annyira fáradt vagyok, hogy több órába telik kiheverni, ez alatt az idő alatt érzem, ahogyan a fáradság, fájdalom lassan kimászik a testemből. De ez még mindig a lélek bukása, nem a test bukása (a bukás itt csak azt jelenti, hogy nem megy több ismétlés).

Mennyi van a testben, mennyi tartalék, mennyi erő, mennyi képesség, mennyi lehetőség, amit a lélek megállít, lekorlátoz? És nem az egészség védelmére gondolok. Csak arra a gondolatra, hogy ez már sok, oké, most elég, ennyi, kész.

A hír

Ez a fejezet a második részhez tartozna, de most kell leírnom, mert mire jön a következő cikk, már megtörténik.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi a legnagyobb problémám az életben, azt felelném, hogy a korom. Ha húsz éves lennék, és itt tartanék, ahol most, nagyon jól érezném magam. De túl a negyvenen csak a szégyen van bennem, és mérhetetlenül sok önvád, amiért csak ennyire voltam eddig képes.

Mondják, az élet produkálja a legjobb sztorikat, a leghihetetlenebb eseményeket. És most, nemrég, történt egy ilyen, méghozzá velem.

Tulajdonképpen semmi jelentősége, objektíven nézve, de szubjektíven annál több van neki.

Nagyon régóta nem tudok elszámolni az életem egy részével, húszas éveim eleje, tinédzserkorom eléggé zavaros. Nem az eseményeket, történéseket tekintve, hanem az időpontokat, dátumokat tekintve. Folyton összekeverek időpontokat, mikor kezdtem ezt vagy azt az iskolát, mikor fejeztem be, amikor húgom született, melyikbe jártam éppen és így tovább. Ezt betudtam annak, hogy rossz a memóriám, meg annak, hogy novemberi vagyok, és évvesztes.

A Sakál napja óta kissé misztikus iratokként gondolok a születési anyakönyvi kivonatokra. Ezt az érzést csak fokozta az, hogy soha életemben nem láttam ilyet.

Vagyis, a közelmúltig nem láttam egyet sem.

Véletlenül került elő az enyém, és komolyan mondom, nevetségesen hosszú ideig tartott felfogni, amit látok rajta. Apámmal kapcsolatos ellenérzéseim miatt állandóan abban reménykedtem, hogy örökbe fogadtak, más az apám, valami normális emberi lény. Hát nem, ő az, sajnos. De valami sokkal jobb, sokkal szebb, sokkal csodálatosabb dolgot találtam azon a születési anyakönyvi kivonaton.

Azt hittem, hogy elmúltam már negyven, de nem, még nem, még csak 39 vagyok! És bár sajnos igaz, hogy holnap este 18:43-kor már negyven leszek, de MÉG NEM vagyok annyi, és ez olyan, mintha visszakaptam volna három évet az életemből!!!

Amióta tudom, néhány napja, eufórikus állapotban vagyok. Szenvedtem is sokat ezzel a cikkel, mert meg kellett komolyodnom ahhoz, hogy megírjam, és nem ment. Szóval, persze, nem vagyok fiatal, de öreg sem. És ez jó. Nagyon jó.

Az első személyim elveszett, egy csomó iratom elveszett, bizonyítványaim, mindenféle iratom, még nem tudom pontosan végigkövetni, hogy hogyan is sikerült elveszítenem ezt a pár évet, de sikerült. Sejtem, hogy mi a válasz, de megtartom magamnak. Okmánycserék jönnek, lehet, hogy megbüntetnek, de kit érdekel?!

És hogyan jön ez ide?

Ez már a lélek KÖZVETLEN hatása a testre, de muszáj volt ma beleírnom a cikkbe, mert egy hét múlva már nem lesz ekkora dolog.

Éltem az életem, nem volt semmi kirívó, semmi változás semmiben, csak a szokásos. És bejött egy hír. Egy darab információ. Egy papírra nyomtatott évszám. Csak ennyi. Fény, tinta, papír. És megváltoztam tőle. Napok óta örülök mindennek, mint egy bolond, az arckifejezésem is más lett, az edzés is könnyebben megy – FÉNY, TINTA, PAPÍR.

Értitek? Ezt én csinálom, én csinálom a testemmel.

Ha valamilyen képtelen módon az derült volna ki, hogy harminc éves sem vagyok, hát nem is tudom… a Holdig ugrottam volna örömömben.

Ha valamilyen módon meg az derült volna ki, hogy elmúltam ötven, talán már nem élek. De biztosan nem írok.

Nekem mindegy, hogy a testem 17, 34, 51 éves vagy több, vagy kevesebb. A saját eredményeim alapján tartom magam öregnek, nem a naptár miatt. Nem tartok ott, ahol szerintem kellene. Ennyi az egész.

Egy hír, egy információ, fény, tinta, papír, és a következmények beláthatatlanok lehetnek, pozitív és negatív irányban egyaránt, a testre nézve.

Most ti jöttök

A következő cikk 1 hét múlva jön, a témája a lélek KÖZVETLEN befolyása a testre.

Ha bármit kihagytam a KÖZVETETT befolyásolás témájából, jelezzétek.

A következő cikkhez mindenki kap jelszót, aki kommentel ehhez a cikkhez, aki nem kommentel, az nem kap. Szabadon, visszafogottság nélkül fejtsétek ki a véleményeteket.

Kérdések nektek:

1. Szerintetek mi van annak hátterében, amikor a lélek szembefordul a testével?

2. Honnan van az öngyilkosság viselkedésmintája?

3. Mi a függőség?

4. Mitől van a függőség? Mi váltja ki? Miért van ereje?

5. Miért menekül a lélek? Mi elől menekül?

6. A lélek miért adja fel előbb, mint a test?

7. Itt nem fogalmazok meg konkrét kérdést, csak érdekel, hogy mi a véleményetek az öngyilkosságról, a drogról, az alkoholról, dohányzásról, adrenalin-függőségről, és van-e személyes tapasztalatotok ezek bármelyikéről.

Share

Commentek