A déli fekvésű bunkerből szép kilátás nyílik a 72 méter vastag falra.

Save the planet. Egyik túlzásból a másikba esünk, néha elpusztíthatatlannak látjuk a Földet, néha kártyavárnak, melyet egy tüsszentés is a feledés homályába taszít. George Carlin megalomán ostobaságnak tartotta azt a hitet, hogy az emberi tevékenység árthat a bolygónknak, amely évmilliárdok kozmikus bombázását, felszíni kataklizmákat, széthulló és vándorló kontinenseket vészelt át. A másik véglet az, aki a szemetelést halállal büntetné.

Save the planet. Van ennek értelme? Talán nincs. Talán még nincs.

Részlet A félelem ízéből:

„Grhssh-Dbfgfee. Emberi hangképző szervekkel ki sem lehetett ejteni annak a távoli bolygónak a nevét. „William” sosem gondolt rá otthonként. Úgy fogalmazott: „oda megyek”, és nem úgy, hogy „haza”. Nem, olyan helyre nem lehetett haza menni. Oda is ritkán ment, csak amikor muszáj volt. Inkább töltötte az idejét az űrállomáson a Mecron hold közelében, ahol a Garb’hraz-étteremlánc központi elosztódokkjai voltak. Ide érkeztek az anyagbeszerzők hosszú útjaikról, itt mérték, minősítették és értékelték a szállítmányt, itt fizették ki a díjakat. A gigászi űrbéli építmény hangyabolyszerű zsúfoltsága és a lakószobák puritánsága sokkal otthonosabbnak tetszett „William” szörnyűségeket látott szemének, mint az otthon planétája.

A Grhssh-Dbfgfee bolygón nem lehetett élni. Vegetálni igen, de élni, értelmes lényekhez méltó életet nem lehetett. Kiégett, összeolvadt, terméketlen: ezek jellemezték a bolygó felszínét. A forrongó, mérgező légkörön kékes-vöröses ragyogásban átsütő Nap sugarai halált hordoztak. Az élet millió kilométeres, szövevényes katakombarendszerben zajlott a felszín alatt, melyet a legendák kora óta mélyítettek és tágítottak.

„William” világának egyetlen exportcikke a kétségbeesés volt. Mással nem szolgálhattak. Ha olcsó munkaerő kellett, olyan aljamunkákra, vagy annyira kockázatos munkákra, amiket más nemigen vállalt el, akkor küldtek egy transzportot a Grhssh-Dbfgfee-ra, és megtömték wilkrogokkal, keménykötésű, szívós, mindenre elszánt alakokkal, akik nevetséges pénzekért dolgoztak olyanoknak, akiket egy ősi bűn nem változtatott végérvényesen másodrendű galaktikus polgárokká, mint őket.”

Tönkre lehet tenni egy bolygót? Ez először is attól függ, mit értünk az alatt, hogy „tönkretenni”. Felrobbantani? Széthasítani? Lecsupaszítani a felszínt? Leszedni a légkört? Vagy csupán egy hajdan az (általunk ismert szerves) élet szempontjából ideális bolygót élhetetlenné tenni?

1942-ben Szilárd Leó kezdeményezésére Franklin D. Roosevelt elindította a Manhattan Project nevű vállalkozást. A cél: működő atombomba létrehozása és sorozatgyártása, a náci atomprogram megelőzése. A program vezetője az elméleti fizikus Robert Oppenheimer lett.

Az első kísérleti atomrobbantás előtt Oppenheimer aggódott, mert a számításai nem zárták ki annak esélyét, hogy a robbantás olyan láncreakciót indít el, melyet nem tudnak megfékezni, és „felrobban a Föld atmoszférája”.

Mint tudjuk, tévedett. És ha igaza van? Ha Oppenheimer számításai végül beigazolják azt a „kis lehetőséget”, és lángba borul a légkör, akkor mi történik? Los Alamosban felrobban a bomba, begyullad a légkör, a láncreakció szétterjed minden irányban, megkerüli a Földet…

Évtizedek óta lehet hallani a panaszt, hogy a tudás aránytalan, van, ahol az egekbe csap, más területeken a primitív babonák és esetlegesség szintjén mozog, és ennek nem lesz, nem lehet jó vége.

Miközben a haditechnika lassan képessé válik globális hatások létrehozására (vagy már képes rá, és természetesen itt a hatás pusztítást jelent), addig az elme és a lélek tudománya ott tart, hogy „Freud szerint” és „vegyen be ebből naponta 3×2 tablettát”. Amíg a fegyverek bizonyítottan képesek elérni az elvárt hatást, hátterükben precízen feltérképezett tények és természeti törvények állnak, addig az emberi szellemmel kapcsolatos kormányprojektek “eredményei” kimerülnek a véleményekben és a vegyészeti tudatbefolyásoláson.

Az alábbi sorokat Julius Andan írta 2011. április 10-én, a fukushimai katasztrófa nyomán:

„A 80-as évek elején, a moszkvai Geológiai Intézet egyik kutatója arra figyelt fel, hogy valahányszor kísérleti jellegű földalatti nukleáris robbantást hajtanak végre a Szovjetunióban, néhány napon belül földrengés következik be, valahol. A kísérletek az 1988. decemberi, Novaja Zemlja szigeten végzett robbantás következtében kialakult, 7-es erősségű, közel ötvenezer áldozatot követelő, örményországi földrengéskor érték el csúcspontjukat. Ekkortól tekintették lehetségesnek a földrengésekkel vívott háborút, melyet senki nem tekintene háborúnak.

A kutatás az irányított csapások felé ment el. Pontosan hol, milyen mélységben, és milyen erejű bombát kell felrobbantani ahhoz, hogy a Föld egy adott pontján, a megkívánt erősségű földrengés következzen be? A szigorúan titkos kutatási projekt Japánt választotta kísérleti zónának. A valós katonai célpontok listáján az Egyesült Államok szerepelt az első helyen, és Kína a másodikon.”

Születtek komoly számítások arra nézve, hogy mekkora bombával lehetne feltörni a földkérget. Körülbelül 1 teratonnás hidrogénbomba már elég is lenne hozzá. Ha megtörténne, a modell szerint kezdetét venné a földrengések és vulkánkitörések kora.

A kíváncsiság, a kísérletező kedv adott. A haditechnika a tudomány legfejlettebb területe, mely a pusztítást szolgálja. A természettudományos háttérkutatás alacsony szinten jár, ami azt jelenti, hogy az összefüggések sokkal kevésbé ismertek, mint a rombolás lehetőségei. Az emberi elme és lélek megértése kormányprojekt szinten gyakorlatilag még el sem kezdődött. A Föld veszélyes hely, forrong, politikai, gazdasági, ideológiai ellentétek tépik egymást, a félelem és a zűrzavar tévesen a haditechnika felé orientálja a kormányokat. Mindennek eredménye nem ismeretlen. Csak az időpont ismeretlen, amikor bekövetkezik.

Oppenheimer attól félt, hogy a kísérleti atomrobbantás felgyújtja a légkört. A meteorológiai előrejelzések ma sem nagyon pontosak, tehát a légkör fizikájáról ma sem áll rendelkezésre nagyon fejlett tudás.

Az atombomba a láncreakció elvén működik, és mint ilyen, korlátozott a maximálisan elérhető robbanóerő. A hidrogénbomba a magfúzió elvén működik, nagyságrendekkel pusztítóbb az atombombánál. Úgy húsz éve írogatnak a következő Nagy Bombáról, az antianyag-bombáról, amely messze felülmúlja a hidrogénbombát. Vannak félelmek vele kapcsolatban. Egyes fizikusok attól tartanak, a kísérleti robbantás lebontja a légkört vagy szétszedi a bolygót. Van, aki szerint a Föld helyén egy fekete lyuk marad.

Grhssh-Dbfgfee bolygón, ahonnan A félelem íze főgonosza származik, nem történt semmi különös. Világháború dúlt, melyben egyre fejlettebb fegyvereket vetettek be. Az egyik kísérlet nem úgy sült el, ahogyan várták. Ennyi. Megbolygattak valamit, amiről semmit sem tudtak. Miért voltak háborúk, miért vetettek be ilyen fegyvereket? Mert magukról sem tudtak semmit.

Save the planet. Egyetlen módon lehetséges ezt megvalósítani. A természettudományos háttérkutatásoknak és a humán tudománynak utol kell érnie a haditechnikát. Amíg ez nem történik meg, addig a példa ragadós.

A félelem íze idegen főgonoszának bolygóján az ősöket nem tisztelet és megbecsülés övezi, hanem gyűlölet és megvetés. Az ősök emlékműveit rendre meggyalázzák. Azért vannak az emlékművek, hogy kitölthessék rajtuk a dühüket.

Share

Commentek