A világ

A mai kérdés sokkal súlyosabb, mint elsőre tűnik. Két idézettel kezdem, amely bevezet titeket a témába, illetve annak megfontolásra érdemes aspektusaiba.

Az első idézet az Egy konspirátor feljegyzéseiből van:

„Ma Magyarországon nagyon sok minden kap ezermilliárd forintokat állami pénzekből: autópálya-építés, metróépítés, sporttámogatás, egyházi támogatás stb. Ezermilliárd forintból tízmilliárd úgy el tud tűnni a bürokrácia útvesztőjében, hogy azt soha nem találja meg többé senki. Észre sem veszi senki.

Ősrégi trükk: kilobbiznak egy nagyszabású beruházást, amely egy igazi pénznyelő automata (például űrkutatás, AIDS-kutatás stb.), és az ezekbe beleöntött elképesztően nagy pénzösszegekből lecsipegetnek, és így hoznak létre több milliárd dolláros titkos pénzalapokat, amiknek sehol nincs nyomuk.”

A második idézet forrása még nem publikus:

„1960. január 23-án, Jacques Piccard és Don Walsh alámerültek a Mariana-árokba, ünnepélyes megnyitójaként egy évtizednek, mely a határok feszegetéséről szólt. A Trieste tengeralattjáró húsz percet töltött a mélyben, majd elindult felfelé, élményekkel és kérdésekkel megrakodva. A válaszok iránti vágy, az élénk tudományos érdeklődés újbóli merüléseket sürgetett, ám azokból semmi nem lett. Az elszánt kutatás fellángolásnak bizonyult csupán, mely hirtelen a közöny vastag falába ütközött, az űrprogram és a Hold meghódítására tett törekvésekhez hasonlóan. A lelkesedés kieresztett gőzként szállt el a semmibe.”

Piccard és Walsh 1960-ban húsz percet töltött a Mariana-árokban. Ezután ötvenkét éven át nem járt ott senki. 2012. március 26-án a rendező James Cameron, egymaga alámerült a Föld legmélyebb pontjaként ismer hasadékba, ahol különféle tudományos méréseket végzett. A tengeralattjáró fejlesztését jóformán ő maga finanszírozta.

A kérdés a következő:

Mi történt ezekkel a nagy projektekkel?

Óriási energiákat mozgósítottak az óceán mélyének felkutatására, még nagyobbakat az űrkutatásra, az űrhajózásra, a Hold meghódítására. Azután hirtelen vége, mintha elvágták volna. Miért? Mi történt?

Nem volt gazdaságos? Kinek nem? Egy kormánynak, illetve a mögötte álló pénztermelő gépezetnek?

Nem volt haszna? Kinek nem volt? Milyen szempontból? Hol és mikor érdekelte egy kormányt, hogy minek van haszna?

Mit gondoltok, mi történt a mélytengeri merülésekkel, a Holdutazással és a többi, ehhez mérhető gigantikus projektekkel?

Az első lecke a világról: a média nem az érzékszerved.

Annyi mindent mondanak. Észben tartani sem lehet.

Mondják, Sztálin meghalt, még rég, nagyon rég. Igaz ez? Meghalt? Akkor? Előtte? Utána? Mondják, Lee Harvey Oswald lelőtte Kennedy elnököt. Tényleg? Ő volt az a nagy lövész, aki egyszerre három helyről tüzelt, hogy biztosra menjen? Vagy valaki más volt? Egy ember tette? Kettő, három, kétszáz? Mondják, 1969-ben ember járt a Holdon. Így történt? Akkor? Vagy korábban? Esetleg később? Esetleg soha?

Az igazság a képzelet hiánya. Ez a legaranyosabb definíció, nagyon szeretem.

Szinte az egész életünket csak képzeljük. Képzeljük az egész világot, és képzeletünket legfőképpen a média alakítja. Tetszik vagy sem. Nekem nem tetszik, de ez van.

A média nem az érzékszervünk. Amit a média közvetít, mint világot, mint valóságot, az nem az. A híreket szűrik, alakítják, ferdítik, még öntudatlanul is, hát még tudatosan!

Évek óta nem nézek tévét, bár előtte tévéfüggő voltam, majd egyik pillanatról a másikra nem érdekelt többé. Amikor még néztem, az esti híradó jól elmondta, mik voltak az azt megelőző 24 óra legfontosabb eseményei. Emlékszem, az egyik esti hírműsorban a hírolvasó úr belemondta a kamerába, hogy azon a napon, a Földön, az egyik legfontosabb esemény egy csepeli italbolti rablás…

A média nem az érzékszervünk. A világ nem olyan, mint amilyennek mutatják, mi pedig túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy egyben lássuk a világot. Lehetséges, hogy a világ, az a világ, ami létezik, sokkal jobb hely, és lehet, hogy sokkal rosszabb hely, mint mondják. Lehetséges, van egy társaság, ami sokkal többet tud a világról, a létező világról, mint amennyit nekünk tudni enged.

Tehát, következésképpen, a világ nem olyan, mint amilyennek hisszük. Ezzel a nézőponttal olvassatok tovább.

Állítólag, néhány hét múlva lesz pontosan 50 éve annak, hogy először járt ember a Marson. Ez azt jelenti, hogy 1962-ben történt az első marsraszállás. Ehhez képest a holdraszállást hivatalosan 1969-re datálják.

A csatolmányban találtok egy tíz oldalas cikket erről. Nem tudom, ki írta, ha valaki tudja, nyugodtan említse meg a kommentben. Várom a véleményeteket!

A cikk innen tölthető le: CIKK LETÖLTÉSE.

Aki pedig oly műveletlen, hogy nem ismeri a többi tizennyolc leckét a világról, az erre fáradjon: PONTOSAN ERRE!

De ugye nincs ilyen? 8-)

A New Age mozgalom előretörése és a materializmusban való csalódás egyre elterjedtebbé tette a spiritualitás, az ezotéria, a mágia fogalmait. Talán soha nem voltak ezek a szavak olyan általánosan használva, mint éppen jelen világunkban. A hajdani tiltás, az egykori megvetés már csak nyomokban lelhető fel.

Én 1986-ban kezdtem el ismerkedni az okkultizmussal. Abban az időben, internet híján, ez sokkal nehezebb volt, mint most. Beszereztem minden könyvet a témáról, könyvesboltokból, antikváriumokból és könyvtárakból, rendszeresen vásároltam azokat a lapokat, amik legalább érintőlegesen foglalkoztak az engem érdeklő szakterületekkel. Ezekből a könyvekből és újságokból neveket szedegettem ki, amik után könyvtárakban és irattárakban kutattam.

Mindenkinek az okkultizmusról beszéltem, akivel csak találkoztam. Két éven belül teljesen megfeneklett a kutatás, a kör bezárult, nem jutottam tovább. Akkoriban már nyakig merültem a szerepjátékokban, az AD&D és a Call of Cthulhu játékokban, melyekben az okkultizmus fontos szerepet kapott. A Call of Cthulhu az 1920-as években játszódott, nem kitalált környezetben, a játékrendszer kiadója nagy gondot fordított a játékosok segítésére, a javasolt irodalom pedig egészen lenyűgöző listaként jelent meg.

A szerepjátékon keresztül tudtam tovább lépni az úton: újabb teoretikusok és gyakorlati okkultisták neveivel, irányzatok neveivel, könyvek címeivel ismerkedtem meg, és ezek alapján haladtam a kutatásban. Több olyan emberrel is kapcsolatba kerültem Magyarországon, Írországban, Angliában, az Egyesült Államokban és Nigériában, akik komolyan foglalkoztak a tárgykörrel.

Sokféle tanulmányt folytattam, gyakorlati szinten: John Dee, Agrippa, Eliphas Lévi, Aleister Crowley, Gurdjieff, Charon, és mások tanításaival, praktikáival, nyugati és keleti hipnózissal, mesmerizmussal, bőnnel (egy nagyon sötét tibeti ősvallás), indián, szibériai és kelet-afrikai sámántanokkal, buddhizmussal, taoizmussal és shintoizmussal foglalkoztam. Öt éven át, minden nap több órán keresztül végeztem gyakorlatokat. Magyar és külföldi titkos társaságokba léptem be, olyanokba, mint a Golden Dawn, az Ordo Templis Orientis, vagy a Hekáté Barlangjai. Én magam is alapítottam két társaságot.

Sok-sok év napi gyakorlatai, több száz kötetre rúgó szakirodalom elolvasása, ezerszeres megvitatása, ezer órák átbeszélgetése, több ország között folyó levelezés, különféle egyedül és másokkal közösen végzett mágikus tevékenység, több éves alkímiai kísérletezés után, egy napon, egész egyszerűen felébredtem.

Az álom lehet bármilyen mély, az alvás idővel rettenetesen unalmassá tud válni. Kinyitottam a szemem, láttam, és elkezdtem olyan kérdéseket feltenni, amiket nem hogy megválaszolni, de meghallani sem igen akart senki.

A legtöbb vesztest, a legtöbb boldogulni képtelen, a legtöbb összetört embert különféle vallási csoportokban, okkultista körökben, mágiával és alkímiával próbálkozó társaságokban láttam. Minél több érdeklődővel, hívővel és tanulóval találkoztam, minél több tanítót és mestert ismertem meg személyesen, annál inkább kezdett kialakulni bennem valami, amit sokáig képtelen voltam szavakba önteni.

Ám felébredtem, láttam és gondolkodtam. Megértettem valamit.

A spiritualizmus, az ezotéria, az okkultizmus, a mágia és az alkímia létezik. Ezek utak, amiken járni lehet. Csakhogy félreértik őket. Méghozzá nem kicsit, hanem irdatlanul.

A legtöbben, akik e területre lépnek, azért teszik, mert menekülnek. Kiutat, kerülőutat keresnek. Másik utat keresnek.

Csakhogy itt nincs semmi ilyesmi.

A hamis spiritualizmus menekülés, elbujdosás az élet valódi problémái elől. Ez egyike azoknak a halálos mentségeknek, amik oly sok embernek nyújtanak sírt még életében.

A valódi spiritualizmus nem kiút, nem kerülőút, nem menekülőút. A valódi spiritualizmus a továbbvezető út.

Olyan út, ami akkor kezdődik, amikor az emberi út véget ér, amikor a homo sapiens létben már nem létezik semmilyen kihívás és semmilyen nehézség.

Óriási tévedés, hogy valaki képes lesz kilépni az emberi létből, csillagok energiájának parancsolni, a homo sapienst gúzsba kötő törvényeket széttépni, miközben képtelen megbirkózni olyan, ezekhez képest leírhatatlanul pitiáner nehézségekkel, mint egy emberrel való beszélgetés, mint beszélni tízezer emberrel, mint szerelmet vallani, mint kényelmesen megélni, mint hozzájárulni a társadalomhoz, mint a világ részének lenni. Hogyan tudna valaki felemelni egymilliárd tonnát, ha egy grammot sem bír?

A spiritualizmus létezik, de nem azoknak, akik menekülnek még az emberi problémák elől is, nem azoknak, akiknek problémát okoz egy tízezer forintos csekk befizetése, egy húszmilliós autó megvásárlása, egy családról való gondoskodás, tíz kilogramm súlyfeleslege lefogyása, ígéretek betartása, hűség, tisztesség, becsület, erkölcs, etika és még sorolhatnám.

A spiritualizmus azok számára nyílik meg, akik már mindent megoldottak, ami kihívás, probléma, nehézség lehet az emberi életben.

A létező, valódi, igazi spiritualizmus a továbbvezető út. Nem érhető el azok számára, akik menekülnek, nem érhető el azok számára, akiket emberi korlátok megállítanak.

A homo sapiens lét valamennyi leckéjét meg kell tanulni, mielőtt olyan útra léphetnénk, amely magasabbra vezet. A válaszok ideát vannak. Van mit tanulnunk.

Amer történetei nem lettek olyan komolyak, közegükben olyan realisták, mint amilyenek lehettek volna. De az igazi spiritualizmusról szólnak, nem a menekülésről, nem a halálról, nem olyan sírról, melybe élők fekszenek. Először boldogulni kell megtanulni, azután lehet varázsolni. Addig nem. Nos: aki kíváncsi, nem nagyon öregszik.

Ha elfelejtünk olyan semmiségeket, mint hogy mikor volt ez vagy az a csata, mikor koronázták meg azt vagy azt a királyt, mikor jutott választási csalással bársonyszékbe ez vagy az a hivatásos naplopó, az nem olyan nagy baj. Ez a sok adatszemét csak szennyezi az elmét, haszna pedig egyáltalán nincs.

Baj, sőt tragédia abból lehet, ha elfelejtjük azt, ami fontos.

A személyiség egy állandóan fenntartott reakció a múltra. Személyiségjegyeink eseményekből születnek, megkövült reakciókként már nem létező szituációkra. Olyanok vagyunk, amilyenek, és mert elfelejtettük az eseményt, ami személyiségünk egyik-másik jellemzőjét megalapozta, nem tudunk megváltozni.

Néha vágyunk rá, hogy felejtsünk, mintha a tudatlanság gyógyír lenne.

A kérdés az, hogy a felejtés milyen mélységekbe taszíthat, és az emlékezés mivé változtathat minket?

Az igazság napjában Julius Andan a következőket írja erről (LINK):

„Mekkora a jelentősége annak, ha az ember egy lélek és nem egy test? Az lenne ennek az értelme, hogy kevésbé fél a haláltól? Ha csak ennyi lenne, az igazán nem sok.

Egy ember valamikor élete folyamán megtanult valamit, tudott valamit, de elfelejtette. Ha megtaláljuk annak okát, hogy miért felejtette el, ismét képes rá emlékezni, ismét rendelkezik a korábban megszerzett tudással.

Képzelje el, ha nem egy év vagy húsz év tudását felejti el, hanem ezer év tudását, vagy egymillió év tudását…

És képzelje el, hogy van rá mód, hogy újra emlékezzen mindenre, amit valaha is tudott!

Egy ember félénk felnőtt lesz, mert gyakran megijesztették és bántották gyerekként. Egy ember szexmániás lesz, mert ahhoz nem kell sok ész, és megfigyelte, hogy máshol nem terem a számára túl sok babér.

Személyiségünk nem egyéb, mint gondolkodási, érzelmi és viselkedési szokás.

Tíz, ötven vagy száz éven át alakítunk ki magunkban szokásokat, vagyis építjük a személyiségünket.

És most képzelje el, hogy ezer éven át vagy egymillió éven át tesszük ugyanezt…

Képzelje el, mennyi gátlásunk lehet, mennyi bűnünk lehet; mennyi tévedésünk lehet!

Képzelje el, hogy egymillió éven át tömtek bennünket hazugságokkal, egymillió éven át szenvedtünk el kudarcokat, egymillió éven át veszítettük el szeretteinket, egymillió éven át ért bennünket fájdalom és igazságtalanság!

És ha nem egymillió évről van szó, hanem tízmillióról?

Vagy százmillióról?

Vagy egymilliárdról?

Képzelje el, ha lenne rá mód, hogy az ez alatt a mérhetetlen idő alatt bennünk felgyülemlő rossztól meg tudnánk szabadulni…

Vajon mik lennénk mindezek nélkül?

Annak tehát, hogy lelkek vagyunk-e vagy atomok, óriási a jelentősége: szavakkal nem kifejezhető.”

Isten annyival több nálunk, hogy nincs amnéziája?

Várom a véleményeteket!

Ha van olyan téma, amit Julius Andan mindig gondosan elkerült, akkor az az idegenek, a földönkívüliek témája. Még csak nem is utalt rá. Meglehet, nem tudott semmit, vagy semmi biztosat. Talán annyira borzalmas volt, amit mondhatott volna, hogy inkább megtartotta magának.

Tíz éves koromtól huszonkét éves koromig az idegenek bűvöletében éltem. Úgy gondoltam, nagy ufókutató leszek, aki majd megtalálja a válaszokat a kérdésekre. Terveim szerint az embereimmel egy teherhajón fogunk élni, járjuk a tengereket, megvizsgálunk mindent, amit lehet, friss jelentéseket, történelmi emlékeket. Nagyon izgalmasnak találtam ezt az álmot.

Gyakran ábrándoztam arról akkoriban, hogy látok idegen űrhajókat vagy idegen lényeket, vágytam és rettegtem a találkozást. A találkozás elmaradt. Eddig. Azt hiszem… Ötödik osztályos koromtól éveken át folytattam lézerkísérleteket, próbáltam átlőni a lakásban a falat, de nem sikerült. A lézerkardon is sokat gondlkodtam. Nem tudtam rájönni, miért egy méter hosszú a „penge”, miért nem mondjuk száz kilométer? „Mi a fene állítja meg egy méternél?” Kis híján megkattantam ettől a kérdéstől…

Soha nem tekintettem vallásként az ufológiára. Nem hittem el mindent, a beszámolók és elméletek többségében erősen kételkedtem. Ahogyan a nagy leleplezésekben is. Miért világítanának ki egy űrhajót? Miért jönnének el egy másik bolygóról a Földre, csak azért, hogy közhelyeket mondjanak egy átlagembernek? Az elrablásos történetekben általában feltűnési viszketegséget láttam, semmi többet. Ez a „bennem élő reptilián” véleményem szerint egy szerencsétlen ember végső elkeseredése, hogy figyelmet kapjon másoktól. Bennem meg egy démon él, tessék, jöhet a tévé meg a szerződések!

Az ember és földönkívüliek között kialakuló baráti, üzlettársi, vagy hasonló jellegű kapcsolatok, ideértve az emberi test megszállását is, vagy a tudat megszállását, ami engem illet, akkortól kezd minimális realitással bírni, amikor ezek az emberek hirtelen olyan szintű megoldásokkal, technikai tervrajzokkal állnak elő, amik ismeretlenek az úgynevezett tudomány előtt. Például mutassanak egy működő lézerkardot. Amíg ezt nem teszik meg, amíg csak közhelyekkel dobálóznak, a szememben mindössze figyelemre áhítozó, magányos figurák, és nemes egyszerűséggel: hazudnak.

Némelyik ufóhívő valóságos elmebeteg. Találkoztam ilyenekkel személyesen. Nem egy nagy élmény. Elképesztő agresszió van bennük. Azt várják, hogy majd eljönnek ide a nagy idegenek és megölnek mindenkit, amiért bántjuk szegény Földet. Mintha lenne bármi érték ezen a sárgolyón az életen kívül!

Ha valóban történt valaha is kapcsolatfelvétel, érthető, hogy mélyen hallgattak róla. Persze, nem azért, mert szeretnék megelőzni a pánikot, hiszen miféle pánik lenne és mitől? Inkább azért, hogy továbbra is azt higgye mindenki: „vezetőink” állnak a tápláléklánc csúcsán.

Gyakran hallom, hogy az idegenek biztosan jó szándékúak és biztosan szilárd erkölcsi, etikai alapokon álló lények. Ezt azzal magyarázták, hogy el tudtak jönni idáig, tehát biztosan nagyon magas szinten vannak, a sci-fik ellenséges lényei pedig merő fantázia.

Ez egy nagyon elhibázott elmélet. A földi technika, az emberiség összes vívmánya (mérnöki, tudományos, művészi, szellemi, lelki, vagy bármilyen más értelemben) nem az emberi fajt tükrözi, hanem néhány embert. Mindaz, amit látunk, a piramisok, a kastélyok, az atomreaktorok, a légi közlekedés, a számítógép, vagy akár a különféle szellemi utak, ezek egy maréknyi ember munkásságának gyümölcsei. Ugyan mára nagyon sokan megszokták például a légi közlekedést, nagyon sokan használják, de aligha értik.

Mit mond el az emberi fajról az, hogy volt 1 Buddha? Mit mond el róla az, hogy volt 1 Francis Bacon? Mit mond el róla az, hogy volt 1 Tesla? Mit mond el róla az, hogy volt 1 Thomas Jefferson? Semmit. Más civilizációkban ugyanúgy lehetnek kiemelkedő alakok, akiket a többiek nem értenek, tetteiket lemásolni nem képesek, csupán idővel hozzászoktak eredményeikhez, melyek közül használnak néhányat, anélkül, hogy működési mechanizmusokból bármit is megértenének. Bármelyik idióta meghúzhat egy ravaszt meg rángathat egy kormányt, anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan és miért működik a fegyver vagy az autó.

Nagyon sok mindent el tudok fogadni a feltevés szintjén. Természetesen, elfogadható a számomra, hogy az univerzumban mindenfelé élnek értelmes lények. Elfogadható a számomra, hogy rengeteg civilizáció fejlesztette ki az űrhajózást. Az is, hogy néhányan ellátogattak már a Földre. Az is, hogy Einstein nem közlekedési rendőr és a fénysebesség átléphető. Azt is el tudom fogadni, hogy mi vagyunk az idegenek ezen a bolygón, ahogyan azt is, hogy a Föld urai nem emberek.

Az elme gyilkosai univerzuma szerint Darla felettese nem ember és nem a Földön van. A galaxisban minden ugyanolyan, mint a Földön, csak a lépték más: van politika, gazdaság, vannak izmusok, filozófiák, vallások, háborúk, válságok, hódítások, hazugságok és igazságok. Magam is így gondolom, ilyen lehet a tágabb hazánk.

Ti találkoztatok már földönkívülivel? Láttatok már idegen űrhajót? Mit gondoltok, mi a Föld szerepe a naprendszerben és a galaxisban? Van élet a Földön kívül? Lehet a fénysebességnél gyorsabban utazni? Meghajlítható a tér? Az idegenek ellenségesek, vagy barátságosak? Egy másik világ lakói eljönnek majd ide és rendet tesznek? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, írjátok meg, fejtsétek ki!

Mi lenne, ha lenne tudomány? Az biztos, hogy jó lenne. Elképesztő eredmények születtek volna, és mindaz, amivel a jelenben viaskodunk, már nem létezne. A tudomány mintegy két és fél évezrede halott, élt körülbelül ötven évet, és e rövid idő alatt óriási dolgokat vitt véghez. Azóta sajnos nem él. Hivatalosan nem.

Képzelem, milyen megütközve olvassátok ezeket a sorokat. „Micsoda? Nincs tudomány? Ni van?” Az van, hogy nincs. Valami más van helyette.

Persze, álmodozni könnyű, megvalósítani nehezebb. Semmiség kieszelni egy tökéletes, minden rejtélyt lebíró szupertudomány ábrándját, de hogyan lehet ezt valóra váltani? Sohasem az álmokkal van a baj.

De én most nem erről beszélek. Nem egy lehetetlen, science-fiction sztorikba illő fantáziáról, hanem a valóságról. Arról, ami lehetne. Arról, ami azért nincs, mert egy aprócska tényezőt megváltoztattak hajdanán a tudományban, és ami emiatt az egész félresiklott. Nem hiszitek?

Itt átadom a szót Julius Andannak, aki az alábbi sorokat A végső háború egyik parázs tévévitájában mondja (bővebben EZEN A LINKEN):

„A tudomány időszámításunk előtt 500-ban született. Egy indiai herceg alkotta meg. A tudomány körülbelül ötven évvel később meghalt. Azóta nem létezik.

A tudomány kétezer-ötszáz évvel ezelőtt jött létre. Ez azt jelenti, hogy akkor megszületett valami, ami azt megelőzően nem létezett. Hogy soha nem létezett korábban, ezt nem lehet tudni, de az írott történelem tanúsága szerint, korábban nem volt nyoma. Pontosabban, ha voltak olyan emberek, akik felfedezték a tudományt, a nevük nem maradt fenn.

Akár mágiáról, akár alkímiáról, akár vallásról, akár tudományról beszélünk, mind a filozófián alapszik és mindnek megvan a maga filozófiája. A tudomány filozófiáját jelenleg tudományfilozófiának nevezik, és a filozófiának ez az ága, vagy inkább ez a fajta filozófia hivatott azt megállapítani, hogy mi is valójában a tudomány, mitől tudomány a tudomány, mivel foglalkozik a tudomány és mivel nem, mi a haszna, mi az értelme.

Azért nevezzük ezt a filozófiát, amiről beszélünk, tudományfilozófiának, és nem valami másnak, mert ez a filozófia MÁS, mint a többi. Ha nem lenne más, akkor miért neveznénk másként? Ha ugyanolyan, mint a kereszténység, akkor miért ne neveznénk kereszténységnek? Ha ugyanolyan, mint a jóga, akkor miért ne neveznénk jógának? Ha nincs különbség, minek az új szó? A tudományfilozófia egy új irányzat. És mivel új, vagyis mivel más, különböznie kell az összes többitől. Tehát valamikor valaki kijelentette, hogy ennek a filozófiának ezek és ezek a tételek az alapjai, és mivel ezek a tételek egyetlen más filozófia alapjait sem képezték, egy új, az eddigiektől eltérő filozófiát hozott létre.

Azt állítom, hogy a tudományt megalapozó filozófiát Buddha teremtette meg. Ez az, amit állítok. Azt állítom, hogy Buddha alapvető tanítása, maga a tudományfilozófia. Buddha megalkotta a tudományfilozófiát. Mindösszesen három tételről van szó, ez a teljes tudományfilozófia.

Első tétel: a tudomány nem abból indul ki, hogy eleve megvannak a válaszok. Ez teljesen új, mert korábban ilyen megfontolás nem létezett. Minden filozófia adott hittételekből indul ki, mondván, hogy azok igazak, és kész. Például: Isten teremtette az univerzumot. A tudományfilozófia erre azt mondja, hogy fogalmunk sincs, hogy mi az univerzum vagy hogyan keletkezett, meg hogy mi tartja fenn és mi a sorsa, de kezdjünk el kutatni, és majd meglátjuk! Páratlan kiindulópont!

Második tétel: a kíváncsiságnak semmi sem szabhat határt. Ismételten páratlan kiindulópont! Nincs még egy filozófia, amelynek ne lennének tabui, amely ne állítaná azt, hogy ezt szabad kutatni, azt meg nem, ezt eddig szabad kutatni, és tovább már nem szabad.

És harmadik tétel: a tudomány semmit sem fogad el végső válasznak. Óriási különbség! A többi filozófia nem csak hogy elfogad végső válaszokat, hanem eleve ezekből indul ki!”

A tudományfilozófia tehát az egyetlen olyan filozófia, amely abból indul ki, hogy nem tud semmit, és gőze sincs arról, hogy mik a válaszok, de még a kérdésekkel sincs tisztában. Gondolkodás és ábrándozás helyett kutat, megfigyel, rendszerez, elméleteket állít fel, és azokat alátámasztó vagy cáfoló megfigyeléseket szerez.

Andan azt mondja tehát, hogy a tudós rendkívül különleges személyiség. Olyan, mint egy tiszta lap. Mérhetetlen kíváncsisága felette áll minden dogmának, minden véleménynek, minden gondolatnak. Azt mondja, ha valaki elkötelezett bármilyen irányba, az nem alkalmas arra, hogy tudós legyen. Ha valaki keresztény, vagy buddhista, vagy platonista, vagy materialista (és így tovább), az nem tudós, mert nem abból indul ki, hogy nem tud semmit.

A tudomány a Buddha utáni minden korban hamis, eleve eltévelyedett tudomány volt. Minden korban egy olyan mögöttes filozófiára épült, amely magának a tudománynak mondott ellent, mert ahelyett, hogy abból indult volna ki, hogy semmiről nem tud semmit, abból indult ki, hogy minden végső választ ismer.

A mai, úgynevezett tudományfilozófia, és annak irányzatai, abból indulnak ki, hogy minden végső választ ismernek. Ezt hívják világképnek, vagy más szóval paradigmának. Sőt, továbbmenve, azt is kijelentik, hogy a végső válaszokat a tudomány soha nem fogja megtalálni.

A tudomány tehát eredeti, tiszta formájában nem létezik. Egy előre megfogalmazott, semmi által alá nem támasztó paradigmában hisz, erre épül, ez alapján határozza meg olyan alapvető fogalmait, mint igazság, tény, bizonyíték, megfigyelés (stb.). A tudomány a Buddha utáni korokban vallássá alakult át, és ugyanolyan hittételként és ugyanúgy alap nélkül hisz abban, hogy nincs Isten, mint ahogyan más vallások abban hisznek, hogy van.

Ti mit gondoltok minderről? Mit gondoltok Andan szavairól? El tudjátok fogadni? Szerintetek van tudomány? Vagy nincs? Mi lenne a tudomány célja?