Duncan Shelley

A Halál Lánya, azaz Isteni Szajha először az Amer első halálában tűnik fel. Akkor még otthonról szökött, tizenhat éves parasztlány, aki a városban élelemért koldul. Valaki munkát ajánl neki, amit elfogad. Néhány társával egyetemben az arénába viszik, pár napig etetik, majd kihajtják őket a porondra, ahol a leölésük csupán látványosság. Nos, „egy terv azon dolgok listája, amelyek nem valósulnak meg”.

A Halál Lánya második eljövetele az Amer és az Amazonokban következik be. Az első megjelenés óta eltelt huszonkét év, Isteni Szajha húszévnyi bajnokság után (császári nyomásra) visszavonul a gladiátor élettől. Nem találja a helyét, ő minden idők leghatalmasabb harcosa, aki egy békés világban a háború hiányától szenved. Nem várt felmentő sereg érkezik a túlvilágról, és végre megint azt teheti, amit mindenki másnál jobban tud.

Isteni Szajha az egyik legnagyobb kedvencem, az általam kitalált sok száz szereplő közül. Regényhősnek szántam, és egyszer valóban főszereplője lesz egy regénynek.

A hölgy eredetileg az én egyik karakterem volt az Oblivion nevű videojáték-szerepjátékban. A harc éltette, mindig a kihívást kereste. A mozdulatai tökéletesítésénél jobban nem igen érdekelte semmi. Felkapott, elismert gladiátorként élt a császári fővárosban, éjnek évadján rótta a köröket az aréna körül, hogy formában maradjon. Amikor véletlenül fültanúja lett egy beszélgetésnek, mely szerint a város alatti járatokban vámpírok tanyáznak, fél percen belül már mászott lefelé, hogy megküzdjön velük. A túlvilágra is eljutott, több alkalommal, és ott sem akadt ellenfele.

A Halál Lánya karakter lényege, hogy mindig a jelenben van, nem gondol a múltra és nem gondol a jövőre. Nem emlékezik, nem tervez. Talán emlékei sincsenek. Kizárólag a jelen pillanatról gondolkodik, és a jelen pillanatról dönt. A jövő, még a következő másodperc is, teljesen üres a számára. Kíváncsian várja, mi fog történni, anélkül, hogy mérlegelne vagy találgatna. Amit tesz, azt csak megteszi, és nem jut eszébe, hogy annak lesznek, lehetnek következményei.

Tör előre egy farkasemberek lakta katakombarendszerben, egyetlen késsel felszerelve. Körülötte fehér, átlátszatlan köd, járatok kanyarognak minden irányban. Bármikor ráronthat az egész falka, ő mégsem fél. A jelen pillanatában él, és a jelen pillanatára reagál. Nem találgat, nem képzel el lehetőségeket. Ha valami nincs benne a jelenben, akkor nem reagál rá, ha benne van, akkor igen.

Olyan szereplő, akiben nincs bizonyítási kényszer. Nem erőszakos, nem agresszív. Soha nem támad. Ám, ha megtámadják, bizonyosan megöl mindenkit. A harcban kíméletlen, nem ejt foglyokat, nem okoz sebesüléseket, csak öl.

Mint harcos, a legveszélyesebb szereplő, akit valaha kitaláltam. Mégis, az olvasók gyakran számolnak be arról, hogy nagy kedvencük, és igazi megvilágosodott ember.

E kedves, jóravaló lányról BŐVEBBEN ITT és ITT.

Mindig is kedveltem Izlandot. A fekvése, éghajlata, természeti adottságai miatt. És persze, Björk miatt. Amikor, szinte még gyerekként, elkezdtem gyűjteni a térképeket, az első térkép, amit megvettem, Izland volt.

Björk azt mondta egyszer, hogy jót tesz az ember lelkének, ha naponta meg kell küzdenie a természettel, mert ez alázatra és önbizalomra neveli.

Izlandon történt egy s más a közelmúltban, amely teljesen ki lett rekesztve a mainstream médiából. Forradalom rengette meg az országot. Megdöntötték a kormányt, neves politikusok és bankárok kerültek börtönbe.

A változások gyakorlatilag egy másik dimenzióba röpítették a szigetországot. Izland kilépett a nyugati civilizációból, és áttette „lábát” egy másik dimenzióba.

Julius Andan így ír erről: IZLAND TITKOS FORRADALMA.

Célpontok vagytok. Csak úgy mondom, hogy később senki ne vesse a szememre, hogy nem szóltam. Szólok. Most. Ti vagytok a célpont, egész pontosan: a figyelmetek az.

2008 májusában új lakásba költöztem, és valamilyen okból ez a költözés véget vetett addigi heveny tévéfüggőségemnek. Azóta nem kapcsoltam be a tévét. Azóta nem láttam reklámot, nem néztem tévéhíradót, nem tudom, mi most a menő, mi most a trendi. És ami még rosszabb: nem is érdekel.

Néhányan persze, próbálnak tájékoztatni. Innen tudom, hogy mindig történik valami.

A magyar filmgyártás megszűnt, mert a működtető háttér-struktúra nem létezik már.

A rendőri pálya elvesztette utolsó vonzerejét, a korai, száz százalékos nyugdíjat, amiért értelmét látták egyesek az évtizedeken át folyó szívásnak, a jogrendszer és a joggyakorlat ellenében vívott kilátástalan szélmalomharcnak a bűnözés ellen.

Az EU közgyűlései parázs vitáktól hangosak. Állítólag hirtelen mindenki megbolondult, hiszen eddig mindenki értette a magyar döntéseket, most meg hirtelen senki.

Az ingatlanpiac romokban hever. Még mindig. Devizahitel. Senki nem lát pénzt, sem forintot, sem frankot, sem dollárt, sem aranypengőt, mégis, az ingadozó árfolyamot nézik, az alapján számítják, mennyi az aktuális havi törlesztő részlet. A forint a zöld vízparti állat hátsója alatt, a svájci frank és az euro a horgas csőrű repülő állat hátán a fellegekben. A devizahitelesek vérnyomása meg a világűrben. Hogyan fizessék ki? Miért devizában számolják, ha pénzt senki nem kap, senki nem lát, senki nem érint? Bizonyára azért, hogy legyen ok arra, amikor a bank oktalanul megemeli a törlesztő részletet.

Emelkednek az árak. Egyre feljebb és feljebb mennek, a magyarázatok meg egyre távolibbak. Az állítólagos összefüggések már annyira bonyolultak, hogy nemhogy megérteni nem lehet, de már meg sem próbálják megérteni. A kelet-afrikai földcsuszamlás hatására a chilei bányászok sztrájkolnak, és emiatt drágább lett a tömegközlekedés Magyarországon. Hevesebb időkben a földönkívüliek miatt lesz drágulás. Vagy a rákemberek miatt.

Emberek kezüket-lábukat törik, önmagukat megalázva, olyan munkahelyekért és olyan fizetésekért, amiket tisztább pillanataikban le se köpnének. A méltóság és az elvek nem részei a képnek. Valahogyan pénzt kell keresni, mert jönnek a számlák, emelkedik a törlesztő részlet, az áramszolgáltató és a behajtócégek szigorítják a feltételeiket, azt gondolván, hogy eddig is heccből késtek a befizetések.

Új felfedezés: agyműtét, a koponya felnyitását követően folyékony hidrogénnel kiölik az agy egy részét, melynek hatására az esetek 14 százalékában megszűnik a drogfüggőség. Egyesek orvosi Nobel-díjat rebesgetnek. Ezen is el lehet gondolkodni. Kétezer évvel ezelőtt a keleti barbárok már birtokában voltak egy módszernek, amivel az esetek száz százalékában meg lehetett szüntetni a drogfüggőséget. Nem kellett hozzá modern technika, sem folyékony hidrogén. Bár, ahhoz is fel kellett nyitni a koponyát.

Mindig történik valami. Minden pillanatban.

Kinyitunk egy újságot, felnézünk az internetre, bekapcsoljuk a tévét, beszédbe elegyedünk valakivel, és már tudjuk is: valami történt. Valami, ami nem olyan jó. Nem olyan nagyon-nagyon jó.

Úgy tűnik, van egy társaság, egy rend, egy kaszt, egy klub, amely hivatásszerűen gondoskodik arról, hogy mindig legyen mivel foglalkoznunk. Eseményeket talál ki, ötleteket, felfedezéseket, intézkedéseket, amiket azután világgá kűrtől. Mi pedig ráharapunk. Foglalkozunk velük. Ezek uralják a gondolatainkat, az érzelmeinket, a tetteinket.

Úgy tűnik, ez egy hadművelet, melyet valakik szántszándékkal találtak ki és visznek végig, konkrét céltól vezérelve, ismeretlen, de nyilvánvalóan roppant erejű motiváció által hajtva.

Játsszunk egy kicsit. Vegyük úgy, mintha ezek az események nem léteznének. Tegyünk úgy, mintha nem lenne politika, nem lennének törvények, nem lennének áremelések, nem számítana a pénz, nem léteznének a betegségek, a bűnözés, a foci, és a többi, ami elragadja az embert.

Ez csak játék, de vegyük úgy, hogy ez a valóság.

Szép lassan elcsendesül bennünk minden indulat. Elmúlik a stressz. Megnyugszunk.

Nos, milyen így a világ? Mit látnánk, ha nem terelnék el a figyelmünket a lényegről?

Írjátok le, mit láttok.

Én már leírtam, amit ÉN LÁTTAM.

Sok rosszat tettem életemben, és minden rosszat a jóság kedvéért tettem meg. Bizony, a jóság börtönbe veti a lelket. Én így látom.

A naptári felnőttkor küszöbén, miután megúsztam a hadbíróságot és három év börtönt, leírhatatlan megkönnyebbüléssel szabadultam rá a zajos életre, és gyakorlatilag hat éven át a Fortuna Disco-ban éltem, fent a Várban. Saját fogalmaim szerint habzsoltam az életet.

Mit jelent ez? Önfeledtséget, ha a választ egy szóban kell megadnom. Visszafogottság nélkül viselkedtem, nem járt az eszem nehézségeken, nem törődtem a világgal, a másnap pedig a science-fiction birodalma volt nekem. Az éjszakai élet, három edzőterem, és néhány szerepjáték-klub rendszeres látogatásának következtében több emberrel ápoltam jó viszonyt, mint amennyit ma arcról ismerek.

Egy véletlen folytán ráéreztem a könnyű pénzkeresésre, és elkezdtem kérdezősködni: ki mit venne, ki mit adna? Azután összehoztam a feleket, némi jutalékért. Közvetítő voltam, aki embereket mutatott be egymásnak, miután mindkét félnél lefixáltam az árat. Egy-egy este játszva megkerestem az akkori idők havi átlagfizetését.

A Terminator 2 magyarországi premierjére a Margit-szigeti kertmoziban került sor. Mire kiértünk a szigetre, már leszállt az éj. Nem túlzok: több száz méteres sor állt a jegypénztárnál. Persze, eszembe sem jutott, hogy beálljak a sor végére, csak odasétáltam a bejárathoz, és vártam, hogy az egyik jegyüzér leszólítson. Gond nélkül kifizettem apám háromhavi fizetésének megfelelő összeget a hat jegyért. Már elhelyezkedtünk a nézőtéren, amikor bedübörögtek a Fortuna Disco nagymenői, DJ Bakai Mátyás és társai, Harley Davidson motorokkal remegtetve a földet.

Néhány évvel később meghasonultam önmagammal. Rádöbbentem, hogy mihaszna, önző, aljas és gonosz vagyok. Attól fogva minden iszonyúan nehéz lett. A pénz és a nők elérhetetlen messzeségbe kerültek. Általában harmincnapi kőkemény robotolással sem tudtam annyi pénzt összehozni, mint azelőtt, egyetlen napon, könnyedén.

Az az élet, amit akkor, tizenvalahány évvel ezelőtt otthagytam, hogy hasznos ember legyek, egész idő alatt hiányzott, és hiányzik mai is. A könnyedsége, az önfeledsége, a görcstelensége. A hangos zene, a tánc, a visszafogottságtól mentes cseverészés.

Gyakran mondogattam, hogy őrült vagyok, elvétve még azzal is kérkedtem, hogy gonosz. Valójában azokban az időkben épp ezt tartottam jónak. Jó ember voltam, mindig, életem minden napján – az épp aktuális eszményképem szerint. Az eszményképeim változásával változtam én is.

Nem láttam még kivételt, sem magamnál, sem másnál. Úgy tűnik, mindannyian jók akarunk lenni, és azok is vagyunk, az aktuális eszményképünknek megfelelően.

A BeerSeeWalk rappeli a „Pénzes” című dalban: Nekem is voltak álmaim / de beleragadtak a porba lábaim / feladtam vágyaim / feladtam terveim / fontosabbak az elveim.

Az egyik híres marketingcápa mondta, évtizedes tapasztalattal a háta mögött: az emberek azért nem lesznek sikeresek, mert „jókislányok”, „jófiúk” akarnak lenni, és nem teszik meg a sikerért, amit meg kellene tenniük.

Kinek ártottam legzajosabb, és legkellemesebb korszakomban? Nem emlékszem rá, hogy lett volna valaki, akit különösebben megbántottam volna. Az emberek, akiket összehoztam egy-egy üzlet kedvéért, mindennel tisztában voltak, tudták, mennyi az ár, tudták, mennyi a jutalékom, és elfogadták. Imádtam azt az életet élni, és csupa felszabadult, mosolygós alak vett körül.

Valahogyan beszivárgott a gondolkodásomba egy másfajta jóságeszmény. Ezért változtam meg. Ezért hagytam el egy életet, amiben sikeres voltam, amiben békében éltem önmagammal, egy olyan életszerűség kedvéért, amiből minden hiányzott, amit szerettem. Elég komolyan kellett hinnem abban az új eszményképben, ha gyakorlatilag önmagammal fizettem érte.

A Sötét Út életigenlést, örömöt, gyönyört, könnyedséget, önfeledséget kínál, a Világosság Útja haldoklást, bánatot, önmegtartóztatást, idegfeszültséget, görcsösséget, erőlködést kínál?

Honnan vannak ezek a gondolatok? Honnan erednek ezek a jóságeszmények, melyek szögre akasztanak bennünket, felfüggesztik az erőnket, a halál felé taszítanak, és az összes valamirevaló játszmán kívül tartanak minket, egy szánalmasan pitiáner ál-életre kárhoztatva?

Honnan ered az a gondolat, hogy a jó ember gyenge, visszahúzódó, szelíd, mások lábtörlője, lemond mindenről az elvei kedvéért, hagyja elrepülni az életet, és semmilyen beleszólása nincs a történelembe?

Ha van véleményetek, fejtsétek ki a kommentekben.

Olvastátok Andan új elemzését? „Elhunyt Osama bin Laden, arab színész”, ez a címe. Ha nem láttátok, itt megnézhetitek: ANDAN HÍRELEMZÉS.

Az utóbbi napokban Julius Andan olyan következetesen veri ki a biztosítékokat elemzéseivel, mintha üzleti érdekeltségei lennének a biztosíték-bizniszben, és hát, mint tudjuk, nála bármi megtörténhet. Mindenesetre, úgy döntöttem, hogy szolidaritásból én is kiverek itt egy s mást. (Rossz az, aki rosszra gondol!)

Na, lássunk neki.

Emlékeztek arra a jelenetre, amikor egy felhőkarcoló tetején Sweety sírva könyörgött az életéért, és azzal indokolta tetteit, hogy gazdagnak és szépnek született, és nem volt kihívás az életében? Saját elmondása alapján ettől kattant be.

Szerencsétlen ott rontotta el, hogy az újdonság kedvéért olyan lányt bántott, akinek a felmenői közt akadt valaki, akivel ép elmével senki nem húzna ujjat. Úgyhogy, könyörgése ellenére, rövid úton becsapódott az utca kövezetébe.

A jelenet A Leszboszi Cápából van. A főszereplő, Sonia Drake húgába kötöttek bele, aminek aztán súlyos következményei lettek. Sweety könyörgését Sonia nem fogadta különösebb átérzéssel, és a természet miriádnyi ismeretlen titkát emlegette, mondván, hogy csak egy idióta hiszi, hogy ha nem kell a megélhetésért küzdenie, már kihívás sincs.

Különös, hogy a ma embere a tévé és az internet miatt azt hiszi, hogy ismeri a világot. Gyakorlatilag bármit felhozhatnék példának, és leginkább véleményekbe, média-információkba, és hasonlókba ütköznénk. Nem kell a csillagokig szállnunk, hogy beléphessünk az ismeretlen sötétségébe. Szinte bárhová nézünk, ott vár ránk.

Amiről jelen cikkem leginkább szólni akar, az a testünk. Az emberi test. Pontosabban: annak ismeretlen volta. Mert ki ismeri a testet? Ki tudja, hogy pontosan mire van szüksége, milyen képességei vannak, és mi rejlik benne?

Tovább szűkítem a témát, hogy ne legyen könyv a vége: a testi egészség.

Mitől függ a testi egészség? Mi az, hogy egészséges? Milyen az egészséges táplálkozás? Mi számít igazán az egészség esetében? Az vagy, amit megeszel? Az vagy, amit gondolsz? Az vagy, amit énekelsz?

Mi töri meg az EGÉSZséget? A rossz táplálkozás? A stressz? Az érzelmi sokkok? A fizikai sérülések? A kilátástalanság?

Valamennyi felvetésre tudok ellenpéldát felhozni.

2006-ban voltam testileg a legrosszabb állapotban. Állandó fájdalmaim voltak. Mi okozta? Az egyoldalú táplálkozás váltotta ki? Vagy, netán annak is volt hozzá köze, hogy röviddel előtte vált hirtelen délibábbá (átveréssé) valami, amit a Nagy Álom Elérkezésének hittem?

A legegészségesebben táplálkozó ember, akit valaha is ismertem, éveken át, gyakorlatilag szünet nélkül náthás volt. Pedig ő aztán fegyelmezetten táplálkozott, a legmodernebb irányzatoknak, felfedezéseknek megfelelően. Tökéletesen aludt, tökéletes ágyban, légző-gyakorlatokat végzett, pozitív lelki megerősítéseket, meditációkat, csendben áldásokat osztott az utcán, és hatalmas elfogadás volt benne minden iránt. És állandóan testi problémái voltak.

Én 35 évvel ezelőtt voltam utoljára beteg, apró gyermekként. Bár, az sem volt igazán betegség, mivel ételmérgezés vert le a lábamról egy időre. Az utóbbi néhány évet leszámítva, eléggé viszontagságos életet éltem, és mindemellett olyan táplálékot fogyasztottam, amit ha most tételesen felsorolnék, néhányan sokkot kapnának. Nem lenne szabad élnem, de valahogy még megvagyok, és beteg sem voltam még.

Ismertem néhány embert, akik olyan betegségben szenvedtek, amibe bele szokás halni. Mindazok, akik meghaltak, kizárólag testi kezeléssel próbálkoztak. És mindenki, aki túlélte és felépült, a lelki kezelésre fókuszált, a testi mellett. Sőt, olyanok is voltak, akik kizárólag mentális kezeléssel foglalkoztak, és felépültek súlyos testi betegségükből.

Néhány éve egy ismerős, aki igen magas szinten járt bizonyos beavatások terén, azt találta mondani, hogy az emberi test 2100 éves átlagélettartamra van kalibrálva. 2100 év… Bizonyos genetikai és tudati okai vannak annak, hogy jóval előbb elhasználódik. Nem tudom, igaz-e.

Nem tudom, mennyi ideig kellene élnie a testnek. Nem tudom, mik a végső fizikai képességei.

Számtalanszor jelentették már ki, hogy ez vagy az a határ a végső és áttörhetetlen határ. Soha nem lesz képes senki arra, hogy ennyi és ennyi másodpercnél gyorsabban fussa a száz métert. Mindig ezt mondták. És mindig áttörték a határokat. És úgy tűnt, nem fizikai korlátok álltak az útban. Vajon meddig fog ez folytatódni?

Családom egyik tagja nemrég bejelentette, hogy végleg lemond az édességről és a cukros üdítőitalokról. Valahol olvasta, hogy ezek bizonyos testi problémákat okoznak, amik közül egyet felfedezett magán.

Igen ám, de mások, ugyanannak a tünetnek teljesen más megközelítésből adtak magyarázatot. És a kezelésben értek el eredményt. És szenvedtek el kudarcokat is.

Nagyon kevés dolgot tudunk biztonsággal kijelenteni a testről. Pedig életünk minden percét vele töltjük, és a történelem hajnala óta folyik a kutatás, titkainak feltárása után. Hogyan lehetséges ez? Ennyi munka, és ilyen csekély eredmény… Ez a legnagyobb rejtélyek egyike.

A test ismeretlen, sötét terület, az egyik terra incognita a minket körülvevő mérhetetlen mennyiségű terra incognita közül.

Láttam embereket, akik egyetlen döntéssel megváltoztattak valamit a testükben. Nekem is sikerült egyszer. Hol van ennek a határa? Van egyáltalán?

Mérhetetlenül nagy hazugságok lehetnek az orvostudományban és a biológiában, ha ennyi évezreddel a hátuk mögött, ekkora támogatottsággal és ennyi lehetőséggel nem értek el igazán eredményt.

Meglehet, két orvostudomány és két biológia létezik. Az egyik tudomány, és azok használják, akik Ott Vannak Fenn. A másik propaganda, és hazugságok eladására használják, mellyel sötétségben tartanak bennünket.

Nem ismerjük a testünket, nem tudjuk, mik a végső képességei, és azt sem tudjuk, mi milyen kapcsolatban vagyunk vele.

Mire vezethetünk vissza egy-egy ünnepet? Valaki megszületett, valaki meghalt, valaki véghezvitt valamit, kitört egy háború, véget ért egy háború, beköszöntött egy évszak, véget ért egy évszak, felfedeztek valamit, elértek valamit, és így tovább, és így tovább.

De a történelem legeslegelső ünnepét miért tartották meg?

Talán évezredekkel az írás felbukkanása előtt ünnepeltek első alkalommal a történelemben. Milyen megfontolások állhattak mögötte? Miért döntöttek úgy egykori őseink (azaz: mi, egy régi életben), hogy a végeérhetetlenül sorjázó napok közül egyet vagy többet különleges napnak tekintenek, és elválasztanak a többi naptól?

Nekem van egy elméletem. Talán van benne logika.

Nemrég olvastam egy fantasy történetet. Nomádokról szólt, akik a végtelen pusztában éltek, egy régi, ókorias világban. Az egyik táborban valaki úgy döntött, hogy átugrik a szomszédjához, a legközelebbi, közvetlen szomszédjához, hogy megvitasson vele egy kérdést. Lóra szállt, és átlovagolt.

Hat napig tartott az út. Hat napig!

És ha a szomszéd épp nem volt otthon? Mennyi ideig várt? Egy napig? Egy hétig? Majdnem egy hétig tartott, mire átlovagolt a legközelebbi szomszédjához, könnyen megtörténhetett, hogy a szomszéd épp akkor máshol járt, és egész idő alatt nem volt otthon.

Sok évvel ezelőtt olvastam: az egyik görög filozófus elhatározta, hogy meglátogatja egykori tanítómesterét. Útnak indult. És négy hónapig gyalogolt. Négy hónapig!

És ha a mester nem volt otthon? Mennyi ideig várt? Ő maga négy hónapon keresztül gyalogolt, könnyedén előfordulhatott, hogy végül nem találkoztak, mert egyikük erre járt, a másik meg arra.

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincs (mai értelemben vett) gyors közlekedési eszköz, és ahol nincs távolsági kommunikáció. Barátok, családok, rokonok, tanítók és tanítványok, ha egyszer elkerültek egymás közvetlen közeléből, meglehet, soha többé nem látták egymást.

Szerintem éppen emiatt találták ki hajdanán az ünnepet. Azok voltak a viszonyítási pontok, térben és időben.

Az ünnep volt az egyetlen biztos módja annak, hogy az emberek találkozzanak egymással. Az ünnep idején tudták, hogy mindenki ott lesz, azon a bizonyos helyen, e naptól, e másik napig, és akit keresnek, azt ott megtalálják, mert biztosan ott lesz.

Összegyűltek (mondjuk) a nomádok, évente kétszer, tudták a helyet és az időt, találkozhattak egymással, megbeszélhették, amit akartak, elmesélhették életük eseményeit, eszmét cserélhettek, kereskedhettek egymással. Tudták, hogy akkor és ott, módjuk nyílik erre.

Teljesen természetes, hogy az ilyen kiemelt alkalmakkor kitörő örömmel üdvözölték egymást, és napokon át be sem állt a szájuk, hisz annyi mindent kellett megbeszélniük. Ismeretségek, barátságok, üzleti kapcsolatok, frigyek köttettek ekkor, ezeken a kiemelt napokon.

Hajdanán, egy régi életben, a napok némelyikét jeles nappá tettük, és azt mondtuk: e napokon, itt és itt, összegyűlünk, és együtt leszünk, hogy találkozhassunk egymással, és ne kerüljük el a másikat.

Nézetem szerint, erre a gyakorlatias megfontolásra vezethetők vissza az ünnepek: találkozni akartunk a többiekkel, egy olyan világban, ahol nem létezett távolsági kommunikáció, és ahol nem létezett gyors módja az utazásnak.