Volt már olyan rémálmotok, ami annyira fájt, hogy azt hittétek, belehaltok az érzésbe? Nekem éppen most volt. Éjfélkor riadtam fel belőle, és mostanáig nem hevertem ki. Itt ülök a gép előtt, eltelt tizenkilenc óra, még hat rám, eltemet, beburkol – ha elengedném magam, zokogni tudnék. Ennyire egyetlen álom sem viselt meg, sőt, ami azt illeti, álmok semennyire nem viseltek meg.

Ritkán van rémálmom, néhány évente egyszer. Szerettem őket, mert intenzív, ihletadó élmények. Legutóbb 2011 őszén álmodtam rémeset, amikor a Félelem ízét írtam. Azt álmodtam, hogy bolyongók valahol a föld alatt, különös, nem evilági lények üvöltöznek körülöttem, a hangjuktól szinte megőrülök, rémképeket dobálnak rám, próbálok menekülni, de lebénulok. Az Ellenállásba bele is írtam őket, pont úgy, ahogyan az álmomban megjelentek, azzal a különbséggel, hogy az én álmomban nem kelt a védelmemre a természet tréfája, Shub-Niggurath.

Az eddigi legintenzívebb rémálmom körülbelül húsz évvel ezelőtt lepett meg. Elhagyott kis étkezde, isten háta mögötti falu, zuhogó eső, sötét, holdtalan éjjel: a barátnőmmel autóztunk valahová, megálltunk, beugortunk vacsorázni. Lassan arra eszméltem, hogy tömve van az étkezde, pedig eleinte csak mi ketten voltunk bent, mindenki nagyon kedves és érdeklődő, faggatnak minket, nevetgélnek… egyre furcsábban nevetgélnek. Aztán… meg akartak minket enni. Így elmondva olyan, mint egy gagyi b movie, de átélni nagyon kemény. Felriadtam, órákon át azon elmélkedtem, hogy ha ez megtörténik, mit tehetnék.

Még néhány hasonló rémálmom volt, mind ez a kategória, izgalmas, élménydús, inspiráló. De ez a mostani más, ez zsigerekbe hatoló, lelket összeroppantó erővel szakadt rám, mert azt hozta elő valahonnan a mélyből, amitől tényleg a legjobban félek, tényleg jobban, mint bármi mástól az életben.

Azt álmodtam, hogy megöregedtem, megőszült minden hajszálam, és sétálok ugyanazokon az utcákon, amiken most. És teszem ugyanazt, amit most. És élek ugyanúgy, ahogyan most.

Ezt álmodtam. Annyira megrázott, hogy meg sem próbálom érzékeltetni nektek, hogy mennyire. Égető, súlyos, rettenetes fájdalommal ébredtem, ami órákon át kínzott.

Soha nem állt semmi sem olyan jól az életemben, mint éppen most. Nem bújok ábrándképek mögé, nincsenek már illúzióim, rég nem tudok hinni semmiben: a tények azonban azt mutatják, hogy az életem még soha nem állt olyan jól, mint most, még soha nem voltam olyan közel ahhoz, amihez akarok, mint most. Még nem jártam olyan magasan és olyan messze, mint most.

De… még mindig félek, még mindig az a legnagyobb félelmem, hogy elbukom. Nem egy vagy sok csatát vesztek el, hanem a háborút magát, az életem maga bukik el, az életem maga fut kudarcba.

Húsz évvel ezelőtt is azok voltak a céljaim, amik ma, és még nem értem el őket. Húsz évvel ezelőtt gyerek voltam, ma már nem vagyok az. Még ritka, hogy magáznak, de már előfordul. Húsz év múlva… Nos, nyilván akkor sem fogom feladni, akkor sem fogok leülni meghalni, de az már tényleg fájni fog.

Kétfajta ember van: az egyik azért él, mert nem meri megölni magát, a másik azért él, mert céljai vannak.

Volt egy fickó, aki egyetemistaként azt álmodta, hogy meghal, fiatalon, élete teljében. Zokogva ébredt, és megváltozott. Egészen addig csak lógott, az egyetemen, az életben, de attól kezdve nagyon rákapcsolt. Stephen W. Hawkingnak hívják.

Volt egy lány, tizenévesen azt álmodta, hogy öregasszony lett, és az anyja életét éli, főz, most, takarít egész nap, ebből áll az élete. Zokogva ébredt, megváltozott, olyan elszánt és céltudatos lett, mint csak kevesen. Sonia Drake-nek hívják, néhányan talán emlékeztek rá.

Most rajtam a sor. Álmomban láttam a lehetséges jövőim egyikét, és annyira fájt, hogy úgy döntöttem, nem következhet be. Ideje néhány kapcsolót átfordítanom másik állásba.

Share

Commentek