Társadalmi életciklusok

Mottó: „Amikor az embert nem fenyegeti minden irányból erőszak, amikor nem hazudnak neki mindenről, amikor nem zavarják össze lépten-nyomon, amikor nem kényszerítik mókuskerékbe – vagyis természetes állapotában, természetes élőközegében, NEM egy becstelen féreg, aki nem érdemli meg az életet!” (Julius Andan, Az igazság napja)

1989-ben Francis Fukuyama megírta a Történelem vége című esszéjét, melyet később könyvvé bővített. Azt jósolta, hogy a hidegháború végével az örök béke köszönt az emberiségre, nem lesz több háború, hiszen a politikai szembenállás megszűnt.

Samuel P. Huntington 1993-ban, mintegy válaszul, amolyan kritikaként megírta a Civilizációk összecsapása című cikkét, melyet később ő is könyvvé bővített, és amelyben azt jósolja, hogy a kommunista blokk felbomlásával a kultúrák, a vallások, a civilizációk fognak háborúzni egymással.

Fukuyama előrejelzése nem jött be, Huntingtoné a jelen kor forgatókönyve.

A történelem elemzői

Paul Kennedy, angol történész, 1987-ben megjelent, a Nagyhatalmak tündöklése és bukása című könyvében ötszáz évet elemez, 1500-tól 2000-ig. Gazdasági változásokat és katonai konfliktusokat analizálva arra keresi a választ, hogy miért emelkedtek fel és hanyatlottak le birodalmak a történelem során.

Arnold J. Toynbee 1934 és 1961 között írta tizenkét kötetes, Tanulmányok a történelemről című, monumentális művét, melyben azt elemezte, hogy a civilizációk hogyan fejlődtek, milyen ciklusokon mentek keresztül a történelem folyamán.

Oswald Spengler 1918-ban adta ki a Nyugat alkonya című értekezését, melyben a birodalmak életciklusáról írt. A náci vezetés istenítette, ő volt az egyetlen, akinek megengedték, hogy kritizálja a rendszert, mert mindenáron meg akarták nyerni ideológusnak. Spengler nem állt kötélnek, majd 1936-ban váratlanul elhunyt szívelégtelenségben…

Az említett könyvek mindegyike bestseller volt a saját idejében, és a mai napig óriási jelentőségű munkáknak tartják őket. Íróikat nagyra becsülik, még Fukuyamát is, akinek jóslata ugyan nem jött be, ám megfogalmazta a tömegek vágyát és reményét.

A probléma

Csak a felszínesen gondolkodók állítják, hogy az életciklusokat külső törvényszerűségek szabályozzák, melyek nem függnek semmitől, és egy társadalom idővel akkor is széthullik, ha mindent jól csinálnak a vezetői. Ez a gondolkodás misztériummá emeli (vagy inkább degradálja) a problémát, és megoldás helyett, csak beletörődéshez vezet.

A felsorolt szerzők mindegyike ugyanott kereste a válaszokat: az emberben.

Túlköltekezés, aránytalan elosztás, fontos területek elsorvasztása, kevésbé fontos területek túlfejlesztése, technológiai aránytalanságok (például a haditechnika fejlettsége szemben az orvostudományéval), stratégia nélküli vezetői döntések, és így tovább.

Oswald Spengler arra jutott, hogy valamennyi kultúrának van egy ős-szimbóluma, amely meghatározza a kultúra szellemiségének lényegét. Ez az ős-szimbólum a magja a kultúra teljes felépítményének, ez a csíra, melyből minden más kisarjad. Kezdetben ez a mag egy vallásjellegű kultúrát hoz létre, amely idővel kimerül, elveszik belőle az ezoterikus töltet, belép a hideg racionalizmus, és végül ez vezet a pusztuláshoz. Hogy miért? Mert a racionalizmus ugyan kedvez a fejlődésnek, de nincs benne összetartó erő.

Spengler szerint a nyugati kultúra ős-szimbóluma a végtelen tér, és a nyugat válságát az okozza, hogy kiveszett belőle a vallási jelleg, és a racionalizmus nem tud mit kezdeni a végtelennel.

Spengler fausti kulturaként hivatkozott a nyugati kultúrára.

Nevezzük meg az okot

Minden birodalom valamilyen eszmére, filozófiára, értékrendre épült. Ezek talán soha nem voltak igazak, soha nem voltak működőképesek, de talán azok voltak egykor, ám azok az idők már elmúltak, a körülmények megváltoztak.

Lehetséges, hogy egy régóta fennálló társadalom szellemi alapjai sohasem voltak igazak vagy helyesek, mégis fennmaradt, és emiatt azt hihetnénk, hogy valami igazság volt abban, amire építkeztek. Meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan maradtak fenn. Mit tettek? Mi volt a módszer?

Ha egy világban, vagy régióban csupa önellátó társadalom létezik, melyek az alkotásra, termelésre, stabilitásra törekszenek, egy új, ezekkel nem törődő, csak az agresszióra építő szerveződés az egész területet ellenőrzése alá vonhatja – majd elpusztít mindent, saját magával együtt, mivel az élősködésen kívül másra nem képes, és csak úgy marad fenn, hogy kifoszt és elvesz.

Egy erőszakos, parazita társadalom viszonylag hosszú időn át fennmaradhat, ha van mit kifosztania, ha van kitől, van miből elvennie. Ha elfogy, vagy olyan erőbe ütközik, amivel nem bír el, akkor vége.

Egy társadalom alapját képező eszmerendszernek eleve részét képezhetik azok a tételek, melyek megalapozzák a későbbi pusztulását. Ezek a tételek nagyon hosszú időn át helyesnek és működőképesnek bizonyulhatnak, ám valójában egyfolytában problémákat halmoznak fel, melyek egy határon túl akkorára dagadnak, hogy már nem lehet azt kezelni, és elmossa az egész társadalmat.

Ha egy kicsit provokatív akarok lenni, csak gondoljuk át, hogy a szemet szemért elv mit eredményezett hosszútávon, és mennyi problémát halmozott fel.

A megoldás felé

Mi a megoldás a társadalmak életciklusára?

El kell vetni a hagyománytiszteletet, mert az csak arra jó, hogy a múltba tartson, a múlthoz láncoljon.

Éltek előttünk olyan emberek, akik roppant okosak és bölcsek voltak, nagy igazságokat fedeztek fel, ezeket ki kell válogatni, megfelelően értelmezni, és beépíteni a gondolkodásunkba, amely a valós környezeti kihívásokra reflektál, és minden mást el kell dobni.

A társadalmak alapját képező eszmerendszereket folyamatosan felül kell vizsgálni, fel kell frissíteni, és ami nem vált be, azt ki kell onnan hajítani.

A mi személyes életünket is ez váltja meg, és a társadalmak életciklusába is ez hoz változást.

A múlt elmúlt, a hagyománytisztelet hozzáláncol valamihez, ami már nem is létezik.