2000-ben, röviddel azután, hogy megjelent az első könyvem, hallottam egy hollywoodi mondást, ami így szól: „minden profi író utál írni”.
Teljesen felfoghatatlan volt a számomra. Imádtam írni, elképesztő mennyiségben repültek ki a teleírt oldalak a kezem alól. Az írás volt számomra a lehetőség az életben, a saját terep, ahol szerettem lenni, a mentsvár. Hogyan utálhatnám?
Nagyon sok évnek kellett eltelnie, mire megértettem.
Ha pontosítani akarnám, úgy fogalmaznám meg, hogy „egyetlen profi író sem grafomán”.
A grafománia mánia, görcs, automatikus, gépies tevékenység. Ez nem férhet össze a gondossággal, a tudatossággal, a hideg fejjel, ami a profik sajátja, bármely területen. Az imádat, a lehetőség, a mentsvár érzelmi kategóriák, nem szakmai kvalitások.
Amikor tizenöt-húsz éves távlatból, a grafománián túlról visszanézek az első könyveimre, kezdeti próbálkozásaimra, bántóan élesen látom a gépiességet.
Ez az oka annak, hogy a korai történeteim átírva jelennek meg.
Az első regényem, amit a mániából gyógyulva írtam, A félelem íze volt, 2012-ben. Mai szemmel belenézve természetesen ezt-azt már másképp csinálnék, de emiatt nem fogom átírni. Milliónyi új ötlet vár a megvalósulásra.
Jelenleg a Leszboszi Cápa mániántúli változata készül. Hatalmas munka.
2000-ben mindösszesen 30 nap alatt írtam 801 oldalt. Ma 2 év alatt sem lennék képes erre. És ez jó.
Duncan Shelley
Ha te is dédelgetsz írói ambíciókat, és szívesen tanulnál Duncan Shelley-től, jelentkezz az Írásmesterség alapjai online kurzusra.