Igazságnak tekinteni egy rögeszmét, életveszélyes. A bölcsesség ezzel a gondolattal kezdődik: nem tudom.
Az ember alapélménye a Földön az amnézia. Egyszer csak ott találja magát abban a helyzetben, hogy üres (vagy lezárt) elmével rácsodálkozik a világra, és csak kérdései vannak, válaszai nincsenek.
Annak érdekében, hogy a tudatlanság bénító hatását csökkentse, elkezd blöffölni.
Megnevezi, amit lát.
Idővel mindennek nevet ad, és végül annyi neve lesz, hogy nem is képes mindet észben tartani. Szavakkal veszi körül magát.
Ott áll a valóság egy pontján, körbevéve magát a saját szavaival, és kezd megnyugodni, mert minden olyan ismerős, olyan otthonos. Egyre nyugodtabb, már mosolyog is.
Az út
Tételezzük fel, hogy néhányan egy út mellett térnek magukhoz, üres (vagy lezárt) elmével. Nézik az utat, nem értik, mi az, mire jó, honnan indul, hová vezet, ki csinálta, és miért.
Kiválasztanak egy hajszálvékony sávot, mindent összeszednek, kiemelnek, megtisztítanak, rendszereznek, elhelyeznek, és mindent feljegyeznek.
Megnevezik, amit látnak, és feljegyzik a saját neveiket.
Azután eltelik 5 ezer év. Már megtettek az úton tíz kilométert, az út ötven méter mélységben fel van bontva, minden fűszál, minden kavics, minden giliszta, minden vakond, minden homokszem, minden, amit találtak, megnevezve, megmérve, megmosva, kiemelve, rendszerezve, elraktározva. Az adattárak kilométer magas monolitjai az út mellett állnak.
Már rengeteg nevük van, már nincs olyan része a megtett útnak, amit ne neveztek volna meg.
Már igazán, de igazán ismerik az utat.
Mindössze azt nem tudják, hogy mi az út, mire jó, honnan indul, hová vezet, ki csinálta, és miért. Ötezer évnyi megfeszített munka nem vitte őket közelebb a kezdetekben feltett kérdésekhez.
Anno Dominika
– Téged még nem ismerlek, ki vagy?
– Dominika.
– Á! Örülök, hogy megismertelek!
Galilei idejében a csillagászat napi 3 byte adatot tudott létrehozni. Ma egyetlen obszervatórium több száz gigabájt adatot termel, éjszakánként.
A becslések szerint jelenleg mintegy 2 ezermilliárd gigabájtnyi (2 ezer petabájt) tudományos adat létezik.
Az ember szereti megnevezni a dolgokat, amiket nem ismer. Az egész tudományt adatgyártásra, adathalmozásra állították rá.
Az ősembernek csak egy szava volt, az „izé”, a ma emberének milliárdnyi szinonimája van az izére.
Megszemélyesített univerzum
Az ember kivetíti magát a környezetébe, az univerzumot barátságosnak vagy ellenségesnek látja, attól függően, hogy milyen a lelki világa.
Az univerzumot képzeletben benépesítették, nagyhatalmú lények irányítása alá helyezték az emberi életet, és gyakorlatilag kivetítették az emberi közösségek belső viszonyrendszerét a mindenségbe, azt állítván, hogy minden szinten ugyanaz található.
Azt látták, hogy ha egy ember feldühödik, széthajigálja, ami össze volt rakva, összetöri, amit tud, ezért a vihart egy isten haragjának tekintették, a vihar elmúltát az isten megnyugvásának.
Az univerzum megszemélyesítése ahhoz az elképzeléshez vezetett, hogy minden a viselkedésről szól. A természet nem valami, hanem valaki, minden valaki, minden történés viselkedés, minden esemény mögött akarat van. A vulkán azért tör ki, mert valaki akarja, a föld azért remeg, mert valaki akarja, az ember azért születik, azért öregszik, azért hal, mert valaki akarja.
Egy megszemélyesített, barátságos vagy ellenséges univerzumban az embernek csak annyi a dolga, hogy az elvárásoknak megfelelően viselkedik, és akkor minden rendben lesz. A felállás úgy néz ki, hogy vannak emberfeletti lények, akik kinyilatkoztatják, hogy milyen viselkedést várnak el az embertől, aki, ha alkalmazkodik, jutalmat kap, ha nem alkalmazkodik, büntetést.
Tehát minden a viselkedéstől függ, és az ember mindent KAP valakitől, jutalmat vagy büntetést.
Azon túl, hogy igazán könnyű észrevenni a megszemélyesítésben a szerteágazó manipuláció lehetőségét, azt is egyszerű meglátnunk, hogy egy olyan törekvés, ami ebből az eszmei forrásból születik, nem a tudás megszerzését fogja fontosnak tartani.
Az univerzum valójában szenvtelen. Nincsenek érzései az emberrel (vagy bármivel) kapcsolatban. Naponta tapasztaljuk, hogy a mechanizmusok mindenkire egyformán érvényesek, a természeti törvények nem kegyelmeznek.
Egy barátságos univerzumban csak jól kell viselkedni, egy ellenséges univerzumban csak ki kell engesztelni az isteneket, egy szenvtelen univerzumban csak magunkra számíthatunk, minden a tudásunktól és a képességeinktől függ, nem a viselkedésünktől, és elvben bármi lehetséges.
Etalonválasztás
Alapvetően kétféle hozzáállással tekinthetünk a világra: vagy abból indulunk ki, hogy számít a környezetünk, vagy abból, hogy nem számít.
Ha megfigyeljük, ami általánosan körülvesz minket, azt mondjuk, hogy az A Valóság, azt mondjuk, hogy az a harmónia, amit látunk, és az attól való eltérés a harmónia felborulása, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a környezetünkben megfigyelt viszonyrendszer abszolút értékű, és az az etalon.
Ha megfigyeljük, ami általánosan körülvesz miket, azt mondjuk, hogy ez nem jelent sokat, ez csak esetleges, éppen így alakult, nincs abszolút jelentősége, nem ez az etalon, amibe belecsöppentünk, és az nem harmónia, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a környezetünkben megfigyelt viszonyrendszer csupán egy lehetőség, és ennél több jelentősége nincs.
Az első verzióban az általános válik céllá, a másik verzióban ez nem szükségszerű.
Az elsőben abból indulunk ki, hogy a nagy számban előforduló dolgok elérhetőek, ezért a céljainkat azok között találjuk meg. Például, ha sok embernek van körülöttünk fából készült háza, akkor mi is olyat akarunk, ha sok ember él népes családban, mi is olyat akarunk, ha sok ember hal meg viszonylag fiatalon, de néhány idős korban, erre mondhatjuk azt, hogy ők a példaképeink, akik tovább élnek.
A másodikban abból indulunk ki, hogy a legmagasztosabb, általunk elképzelhető dolog az etalon, ahhoz mérünk mindent, így magunkat is, és azt próbáljuk megvalósítani.
Például, ha körülöttünk senki nem gazdag, az egy pillanatig sem korlátozza a célkitűzésünket és a gondolkodásunkat, ha azt az ideát alkottuk meg, hogy a gazdaság meghatározó tényezőivé válunk. Ha körülöttünk mindenki a bányában és a gyárban dolgozik, számunkra ez csupán lehetőség, ettől mi még nem érezzük magunkat esélytelennek arra, hogy egy szép napon a Nemzetközi Űrállomáson dolgozzunk. Ha körülöttünk mindenki meghal, az is csak lehetőség, és nem szabály.
A világot azok vitték előre, akik nem elégedtek meg azzal, ami van, nem azért nyúltak, amit könnyen elérhettek, hanem arra fókuszáltak, amit elképzeltek, és a világot rendelték alá az ideáiknak, nem fordítva.
Pozitív végösszegű élet
Az előző két cikkhez írt kommentek, és a cikkek inspirálta, nekem küldött levelek alapján arra jutottam, hogy nem voltam eléggé informatív ahhoz, hogy érthető legyek. Remélem, hogy ennyi bevezető után most már ez nem lesz probléma.
A negatív végösszeg az, ami negatív végösszeg, nem pedig az, amit valaki annak tart, és ha nem tartja annak, akkor nem negatív. Ha valaki lezuhan a repülővel, az nem nézőpont kérdése, mert lezuhant és kész. Ez ténykérdés.
Jelen pillanatban az történik, hogy rengeteg nevünk van, mi azokat a szavakat ismerjük, amiket kitaláltunk, nem a valóságot. Megszemélyesítjük az univerzumot, és alaptalan rögeszmékbe zárkózunk az ismeretlen elől.
Az életünk végösszege attól nem lesz pozitív, ha hiszünk valamiben, és reménykedünk abban, hogy amiben hiszünk, az igaz.
Az úgynevezett tradíció legnagyobb átka az, hogy azt tanítja, a végső igazság egyetlen felismerésre, egyetlen gondolatra, egyetlen döntésre van a jelenlegi állapotunktól. A materializmus legalább annyi engedményt ad, hogy hagy minket kérdezni és kutatni – egy határig.
Ha valaki mond nekünk egy mondatot, akkor nem megtudtuk az igazságot, hanem hallottunk egy mondatot. Ha elolvasunk egy mondatot, akkor nem megtudtuk az igazságot, hanem elolvastunk egy mondatot. Ezek különböző kategóriák, nincs értelme egybemosni őket.
Ki kellene deríteni, hogy mi van a halál után, pontosan, minden részletre kiterjedően, hogy készülni lehessen rá. Az sem biztos, hogy a halál szükségszerű, hiába olyan gyakori a környezetünkben.
Megfelelő markereket, azaz jelzőket kellene találnunk, amik jelzik, ha előre léptünk, és jelzik, ha nem. Amíg pontosan ugyanazon a nyomvonalon halad végig az életünk, mint a környezetünkben élőké, addig nem léptünk előre. Amíg nem jutunk ki a mechanizmusok hatása alól, addig nem léptünk előre.
Amíg a valóságot számunkra a magunk alkotta szavak és a bennük való rögeszmés hit jelenti, addig nem léptünk előre a pozitív végösszeg felé.
Ez ténykérdés, nem hit vagy nézőpont kérdése.
Az érzelmek
Az érzelem, azaz emóció szó egész pontosan azt jelenti, hogy „kimozdít”. Az érzelem hajtóerő.
Sokan gondolják, hogy ha megszűnnének az érzelmek, akkor már nem lennénk emberek. Valóban nem, de az miért baj? Miért jó embernek lenni? Lehetetlen elképzelni valami többet, valami életképesebbet?
Az érzelemnélküliség nem azt jelenti, hogy valaki üveges tekintettel néz ki a fejéből.
Amikor megszűnnek az érzelmek, abba az állapotba lépünk, amit úgy neveznek, hogy középpont, üresség, kikapcsoltság, tökéletes jelenlét, omega.
Ha nincs több érzelem, akkor nem hajt semmi. És ha semmi nem hajt semerre, akkor az történik, hogy arra megyek, amerre én akarok menni.
Most ti jöttök
Néhány kérdés a végére, mert tudom, hogy mennyire szeretitek a kérdéseket.
Érthető, hogy mit értek negatív és mit pozitív végösszeg alatt?
Érthető, hogy mit értek érzelemmentesség alatt? Vonzó ez a számotokra?
Szerintetek az univerzum barátságos az emberrel, vagy ellenséges, vagy szenvtelen?
Ti melyik álláspont alapján gondolkodtok: a környezetet esetlegesnek, vagy abszolút érvényűnek tartjátok?
Szerintetek mit kellene tenni ahhoz, hogy pozitív végösszegű életet éljünk?
Erről úgy éreztem, hogy ide passzol:
“Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban.”(Blaise Pascal: Gondolatok, 693. sz. töredék)
Ez jó, sokszor nekem is eszembe jut és fel is teszem a kérdést ismerőseimnek, hogy szabadnak érzik-e magukat, mert akárhogyis nem vagyunk börtönben, erről a bolygóról esélyünk sincs kijutni. Ez is egy börtön, a szabadság így csak illúzió. Akármekkora is a Föld, az univerzum nagyságához képest egy semmi, és mi csak itt mozoghatunk.
Vonzó-e az érzelemmentesség? – Fogalmam sincs, érző lény vagyok, nem tudok úgy gondolkozni, mintha nem lennék az. Érdekes lehet, az biztos. De nem biztos , hogy jobban tetszene, imádom, hogy tudom szeretni a dolgokat és örömet találok még egy Napfelkeltében is .
Az univerzum? -Szerintem az univerzumból lettünk ezért vagy barátságos vagy semleges, de semmiképpen sem ellenséges.
A környezet szerintem esetleges, hisz az egész egy megírt program és rendszer alapján működik, amiket a megfelelő tudással meg lehet változtatni.
Hogy mitől lesz egy élet pozitív? Szerintem attól, hogy hogyan éled, ha a lelkiismereted annak ítéli.
Szia Duncan.
Úgy gondolom, jó, hogy ezt így kifejtetted.
Először is nagyon jól megfogalmaztad, másodszor pedig kell nekünk, hogy átjöjjön, amit mondani akarsz.
Merthogy másképp jár az agyunk.
Ezért nem értem világosan a negatív és a pozitív végösszegű életet sem.
Negatív az, ami kétségkívül látható mindenki számára, pl. lezuhan a repcsi és kampec.
Pozitív az, ha nem zuhan le.
Az érzelemmentesség egy olyan utópia számomra, hogy fel sem fogom. Értem, hogy józanésszel megközelítve és adatok alapján mérlegre téve haladni. Azt mondod, hogy az élet értelmét kutatva ez lehet, hogy akadályoz minket inkább, ez az érzelmi szemüvegen keresztül nézés? És épp ez zárja el?
Nem tudom.
Fogalmam sincs.
Lehet.
Mivel érzelmes attitűd vagyok, az érzelemnélküliség számomra olyan, mintha falba ütköznék. Vagy falra hánynék borsót. Úgy is mondhatnám, hogy lárpurlárnak tűnik, ha pusztán adatelemző életet élnék. Pont annyi értelme volna, innen nézve, mint annak, amilyen most vagyok, érzelemhalmaz. Tehát a játék szempontjából nemigen juttat előrébb.
Nem tudom, milyen és mi az univerzum. Vannak elképzeléseim, megéléseim, felismeréseim ezzel kapcsolatban, persze, ezek után azt kell mondjam, hogy lehet, hogy ezek is irányított gondolatok és tapasztalatok (???)… Azt láttam, hogy jó ismerni a felfedezhető törvényszerűségeit, mert akkor jobban simulunk egymásba.
A környezetem nem abszolút. Vannak mozdíthatatlan(nak vélt, tűnő) darabjai, de aki mozog benne, az én vagyok. Ahogy mozgok, amerre mozgok, úgy változik a látószögem.
A pozitív végösszegű élet szintén egyéni megítélés. Amikor azt írtad, hogy markereket kéne kitenni, amik jelzik, ha előrébb léptünk… akkor mihez viszonyítva lépünk előre? Valami megegyezésbe futunk ismét.
Mindenesetre, jelen pillanati egyedfejlődésem szintjéről szemlélve, szerintem a pozitív végösszegű élethez azt kell tenni, amihez kedvünk van, úgy, hogy nagyjából másoknak ne ártsunk vele. És amikor majd körülállnak minket a 80×200-as mellett, akkor a sok konvencionális irigyelje az éppen letett életünket.
A gondolat, hogy miért kéne nekünk emberként élni, finoman szólva is revolucionális, viszont felkaptam rá a fejem, és sutba kezdem dobálni a konvencióimat.
Érthető, hogy mit értek negatív és mit pozitív végösszeg alatt? Ja.
Érthető, hogy mit értek érzelemmentesség alatt? Vonzó ez a számotokra? Azt hiszem, értem. Tapasztalni kellene.
Szerintetek az univerzum barátságos az emberrel, vagy ellenséges, vagy szenvtelen? Egyértelműen szenvtelen. A személyes kiválósággal lehet eredményt elérni, nem könyörgéssel.
Ti melyik álláspont alapján gondolkodtok: a környezetet esetlegesnek, vagy abszolút érvényűnek tartjátok? Esetleges, de még nem gondoltam át ennek a következményeit, ahogyan a poszt. Régen rosszabb lehetett a helyzet, a közlekedés miatt, nem volt tömegkommunikáció, elgyalogolni a tanyáról a városba napokig tartott, ma a net segítségével széles spektrumát láthatjuk annak, ami lehetséges, utazhatunk, vannak lehetőségek. A filmekben, könyvekben sok jó ötlet van, nekem már régen természetes, amit Kurzweil ír, az emberi test fejlesztéséről, a belső szervek jobbra cseréléséről stb. pedig ez még nem kezdődött el. A középkorban zárt gondolati környezetek voltak, amik eleve halálra voltak ítélve, a gondolatok frissítése fontos.
Szerintetek mit kellene tenni ahhoz, hogy pozitív végösszegű életet éljünk? Elhagyni a babonákat, a szavakat, a hitrendszereket, tiszta fejjel belevágni a keresésbe. Ez magától értetődően csak maszekben történhet, hivatalosan nem fog, túl sok a gátló tényező, tekintélytisztelet, finanszírozás, gazdaságpolitika + a többi sz@r, ami elcseszik mindent ezen a világon.
Sziasztok!
A vak hit valóban hasztalan ez által válhatunk birkákká. A hit valóban nem változtatja meg a világ eseményeit, viszont egy valamit meg tud változtatni, magunkat. A hit hajt a céljaink felé, amíg nem vagyunk ott nem tapasztaltuk, addig csak hiszünk benne (legyen ez akár az origo állapot elérése). Akik a világot előre vitték hittek az elképzeléseikben, más lehetőségük nem volt, mert a környezetük nem tudott példával szolgálni. Persze attól, hogy hiszek valamiben és az, azon irányba változtat meg, ez még nem jelenti, hogy pozitív, vagy negatív végösszegű lesz az életem.
Az érzelmeinktől meg tudunk e szabadulni? Nem tudom. Nekem még nem sikerült. Érzelmek érnek nap mint nap, de mennyire tudok tudatos maradni az rajtam múlik. Fáj a veszteség, de tudom, hogy elmúlik. Boldog vagyok, ha valami siker ér, de tudom hogy ez sem örök érvényű. Jelenlegi nézetem, hogy igyekszem kevés energiát adni nekik és gondolataimat tudatosan irányítani (legalább is hosszú távon). Fejlődési lehetőséget még érzek magamban e téren.
Egy álmatlan hajnalon jött a „felismerés”, hogy a mellékneveink teljesen hasztalanok pl. nincs meleg, vagy hideg csak hő van, nincs magas, vagy alacsony csak távolság. Mindemellett a fogalmak, mint a hő is mesterkéltnek hatnak. A kavicsok rendszerezése valóban nem visz közelebb a valóság megismeréséhez. De muszáj ezeket mutogatni, mert még azt mondják, hogy hiába bunk el 5000 évet a semmire (főleg magunknak bajos bevallani). Nézőpontot változtatni nehéz, de szükségszerű.
Hogyan lehet pozitív végösszegű életet élni? Nem akarok nagyon bölcsnek tűnni de „nem tudom”. Talán erről az tudna hitelesen beszélni aki olyat élt.
Duncan Shelley írta:
Vagy a tapasztalatok hatására olyan nézetet is követhetünk, hogy a környezet számít de nem abszolútum, vagyis változtatható (kívül-belül). Az emberek szeretnek végletekben gondolkodni, vagy jó vagy rossz, vagy szép vagy csúnya, vagy jobbra vagy balra stb. De az én tapasztalatom szerint az életben a dolgok nem ilyen egyszerűen működnek. Az alapok persze nem bonyolultak de ahogy minél több változó kerül be a rendszerbe annál komplexebb lesz és az utak is annál “csavarosabbá” válnak.
Hogyan? Mivel? Az sem biztos, hogy a halál után egyáltalán van-e valami. Mert ha nincs semmi akkor soha nem fogunk kideríteni semmit bárhogy is próbálkozunk. Ha pedig van valami akkor is kell találni egy kiindulópontot. Nem állíthatsz fel markereket ha nem tudod vizsgálni az adott elméletet.
– Jean a Kokotyenko barlangot fogjuk vizsgálni. Mindent meg akarok tudni róla!
– Igenis, Sir. Merre induljunk?
– Nem tudom Jean.
– De hát csak van valahol, hisz nevet is adtak neki.
– Nem tudjuk a pontos helyét. Lehet, hogy ezen a kontinensen van lehet, hogy egy másikon de az is lehet, hogy nem is a Földön.
– Áá. Létezik egyáltalán a Kokotyenko barlang, Sir?
– Nos, először ezt kell kiderítenünk Jean. Mert vannak akik bizton állítják, hogy létezik és vannak akik kételkednek benne. Csakhogy ez az egyik legfontosabb kérdés az emberiség számára. Még nem vagyunk biztosak Jean és nekünk biztosaknak kell lennünk, érti?!
– Igen Sir, természetesen. De mégis hogy fogjunk neki?
– Nos, ez a maga dolga lesz Jean. Én megmondtam, hogy mit keresünk a maga feladata kideríteni a többit.
– Értem. Na és jutottak már eddig a témában valamire, Sir?
– Tengernyi írás jelent meg a Kokotyenko barlangról Jean. Ha úgy gondolja kezdheti azok tanulmányozásával. De figyelmeztetem, rengeteg az ellentmondás bennük! Tanulmányozza és vonja le a következtetéseket, vagy vesse el őket és alakítson ki egy olyan teljesen új hogyishívjákot, egy forradalmit Jean, egy olyan tudományost.
– Természetesen Sir. Mennyi idő áll a rendelkezésemre?
– Jó lenne minél hamarabb, de ha szükséges akár egy egész életen át is kutasson Jean! Magán múlik, hogy mennyire teszi oda magát. Minél szenvedélyesebben, odaadóbban és hogyishívjákabban kutat, annál nagyobb az esélye a sikerre Jean! Fő az eredmény, a válasz a fontos, az legyen meg! Majd értesítsen ha meglesz Jean.
– Feltétlenül Sir, feltétlenül. Uram úgy döntöttem, hogy ha kell egész életemen át kutatni fogom a választ erre a rendkívül fontos problematikára!
– Nagyon helyes Jean, nagyon helyes.
– Ha megengedi most felmondok, Sir.
– Nagyon he…mmiii? Mit csinál?!
– Felmondok, Sir. Rájöttem, hogy ez egy roppant fontos kérdés és én ennek akarom szentelni minden energiámat és időmet.
– Nadee..izé..
– Pénzre lesz szükségem Sir a költségeim fedezésére. Remélem számíthatok az ön anyagi és persze szellemi támogatására?
– Őőő..pé..hát..ő..mennyi pénzre gondolt?
– Nos, először is át kell képeznem magam. Meg kell ugye szereznem a szükséges tudást ami több évbe telhet de úgy számolom 5-6 év elég lesz. Utána a kutatáshoz szükségem van laborra, felszerelésre esetleg egy vagy több ásszisztensre stb. Felszerelés, kutatások, fizetések, egyéb kiadások nézzük csak..hm…durván 1 millió fontra gondoltam Sir.
– Micsodaaa?
– Első körben.
– Els..Jean maga most tréfál velem?!
– Eszemben sincs Sir. Átérzem a kérdés súlyosságát és éppen ezért teljes mellszélességgel kell felvennem a harcot. Nem pazarolhatom az időmet és energiámat máteriális dolgok beszerzésére meg a mindennapi élet csip-csup dolgaira. Kutatnom kell uram, semmi mellékes tevékenység, teljesen erre kell fókuszálnom az elmém!
– Jean!
– Igen Sir?
– Át kell gondolnom a dolgot, később még visszatérünk erre.
– Természetesen, Sir.
– Ez egy olyan fajsúlyú dolog amit nem lehet csak úgy kutyafuttában kora hajnal 11-kor megbeszélni.
– Ez egy roppant bölcs észrevétel, Sir.
– Egyenlőre fókuszálja elméjét a reggelim elkészítésére.
– Egyértelműen, Sir. Vajat vagy dzsemet kér a pirítóshoz Sir?
– Úgy gondolom most a vaj lenne a megfelelő.
– Rendkívül jó döntés Sir. Rendkívül jó.
Nagyon nehéz pozitívra kihozni. Leginkább azért, mert elveszik a törekvés a mindannapok apró-cseprő akadályaiba ütközve. Fájdalmas arra eszmélni, hogy valami lényegtelen célon kattogok, mert nem tudom, hogyan kell elérni. Meg azt sem, hogy miért fontos. A célokat a média adja az embereknek, akik értékesnek hiszik azokat, mert a média mondta, hogy értékesek. Ritkaság, ha valaki nem médiacélokért robotol, hanem saját céljai vannak.
Zseniális egyébként, ahogyan megszervezték: apró célokat mutatnak (kocsi, lakás, anyagi biztonság etc.), a megszerzésük módját meg a végtelenségig bonyolítják és nehezítik, ami garantálja, hogy a tömegek ezeknek szenteljék az egész életüket.