Milyen lenne az igazi filmkritika?

A tehetségtelen outsider korrepetálja a szakmát abból a tantárgyból, amiről fogalma sincs, hiszen soha nem tanulta. Ez a filmkritika az esetelek 99,99 százalékában.

A legnagyobb rohadék

Van egy magyar film, amit szeretek, amit önszántamból többször megnéztem már. Az én személyes Top 10-em közelében sincs, a DVD mégis itt van a polcomon. A történet egyszerű, hihető, a hangulat magával ragadó, a színészek mindegyike nagyot alakít. Ez a film Az ötödik pecsét.

A filmet 1976-ban mutatták be, Fábri Zoltán rendezte, Latinovics Zoltán volt a főszereplője. A történet 1944 végén játszódik, Budapesten, a második világháború és a nyilasterror őrületében. Négy kisember dacol a külvilággal, éjjelente összejönnek egy kocsmában, beszélgetnek, adomáznak, próbálják megőrizni az ép eszüket. Egyik este csatlakozik hozzájuk egy fényképész is. Másnap a négy kisembert letartóztatja az államvédelmi hatóság, és elkezdődik a kínzás.

Az egyik legjobb kérdés, amit fel lehetne tenni a filmmel kapcsolatban az, hogy ki a legnagyobb rohadék benne? Van rá néhány jelölt. A szadista, primitív verőlegény, az eminens diák kinézetű, de ugyanolyan szadista, fiatal parancsnok, vagy a kifinomult, közveszélyes gonosz? A válasz az, hogy egyik sem.

A filmben a legnagyobb rohadék, a legaljasabb, leggonoszabb figura a fényképész, Keszei Károly. Feljelentette a négy kisembert, mert azok nem értettek vele egyet egy kérdésben, de ez a kisebbik bűne. Ő az a figura, aki ha hatalmat kap, lángba borítja a világot, egyszerűen azért, mert bolond: felsőbbrendűnek hiszi magát, igazi kiválasztottnak. Egyszer arról beszél, hogy neki, aki ízlésben egy magasabb szintre jutott, kötelessége tanítania, formálnia azokat, akik alatta vannak.

Ez később még fontos lesz.

A moziban

Elkezdődik a film, a nézők ülnek a székeikben, nézik a vásznat. Tetszik nekik a film, vagy nem, elragadja őket, vagy nem. A végén felkelnek, elhagyják a vetítőtermet, átgondolják a látottakat, esetleg elbeszélgetnek róla.

Ha az egyik sorban ott ül egymás mellett egy óvónő, egy tanárnő, egy gépészmérnök, egy belgyógyász, egy pilóta, egy műszerész, egy bűvész, egy festő, egy egyetemista, meg egy pék, akkor mit tesznek ők a film alatt, és utána? Szubjektíven megítélik, hogy bejött-e nekik, amit láttak, vagy nem jött be, elmondják másoknak, hogy tetszett-e nekik, vagy nem tetszett. Ennyi. Ők nem filmes szakemberek, mi mást kellene még tenniük?

Különös módon egyikük sem rohan haza, hogy megírja a film kritikáját, vagy leüljön a kamera elé, és belemondja a véleményét. Nem tartják fontosnak, hogy mások egyetértenek-e velük, vagy sem, nem akarják befolyásolni mások döntéseit a filmmel kapcsolatban, nem érzik magukat motiválva arra, hogy tömegekkel osszák meg a filmről alkotott véleményüket. Miért is tennék?

A kritikus viszont megteszi. De milyen alapon? Azon az alapon, hogy a kritikus filmes szakember.

Ennek következtében nem történhet meg, hogy a kritikus, aki ott ül a moziban, mondjuk a pék mellett, pontosan ugyanazt tegye, mint a többiek: nézze a filmet, és közben eldöntse, hogy az tetszik-e neki, vagy sem. Tőle ez kevés.

Ezek ellenére azt tapasztaljuk a kritikákat tanulmányozva, hogy nincs semmi több. A kritikus beül a moziba, megnézi a filmet, és hajszálra ugyanolyan módon, mint a többiek, megalkotja a szubjektív véleményét. De ebben hol van a szakemberség?

Mindenkinek van véleménye minden filmről, amit életében látott. Ettől nem lesznek szakemberek, nem lesznek kritikusok.

Mi az a plusz a kritikusban, amitől ő az, ami, és amiért az ő véleménye fontosabb, értékesebb és érvényesebb, mint másoké?

Nos, visszautalnék a cikk elejére, Keszei Károly fényképészre, és az ő különlegesen fejlett, felsőbbrendű ízlésére.

Állítólag éppen ilyenje van a kritikusnak, és ő ettől több, mint azok, akik pusztán csak nézők, és szubjektív véleményt alkotnak arról, amit láttak.

A hétkirályok

A 70-es években volt hét rendkívül befolyásos művészetkritikus New Yorkban, az amerikai kultúra fővárosában, akik olyan nagy figyelmet kaptak, hogy a kritikájuktól karrierek függtek: egekbe emelhettek valakit, de a porba is taszíthattak.

Egyszer egy író interjút készített mindegyikükkel, és arról faggatta őket, hogy mi alapján döntik el, hogy egy kép vagy szobor mennyire jó, milyen művészi értékeket hordoz?

A kérdésére elképesztő válaszokat kapott: ha jó, elszorul a torok, nyomás nehezedik a mellkasra, elakad a lélegzet, szúr a szem, sajog a láb.

Önkéntelen testi reakciókat figyelve határozták meg, hogy mi a jó, mi a rossz, mi az értékes és mi a szemét, majd elképesztő lexikális műveltségüket felhasználva megideologizálták a véleményüket, és kész is volt a kritika.

De hol van ebben a szakemberség? Hol vannak a mesterségbeli fogások? Hol van a mesterség?

A nem igazi filmkritika

Ha valaki magáénak vallja a keszei-féle definiálhatatlan, megfoghatatlan, megfigyelhetetlen, megvizsgálhatatlan, és megmérhetetlen felsőbbrendű ízlést, akkor előtte áll a lehetőség, hogy indítson egy blogot, összedobjon egy weboldalt, esetleg regisztráljon valamelyik video-megosztó oldalra, és máris megkezdheti szent misszióját: energiát nem kímélve korrepetálja a világ legsikeresebb filmes szakembereit abból a tantárgyból, amiről neki fogalma sincs.

Valahányszor rátalálok valakire, aki osztja az észt, megnézem, hogy az illetőről mit ír az IMDB. Különös, de általában semmit. Egész pontosan egyetlen egy alkalommal találtam meg az adott bősz kritikust az IMDB-n: részt vett 1 db film elkészítésében. Ilyen esetben az elvárás egyértelműen egy 10 pontra értékelt film, amelyre 8-10 millióan szavaztak. És nem! A valóságban az adott kritikus egyetlen filmjét kemény 2,4 pontra értékelte mindösszesen 7, azaz hét ember, ami azt jelenti, hogy még a haverjainak sem volt pofája ennél magasabb pontszámot adni rá, más meg nem látta.

A kritikusok tehát nulla szakmai tudással, nulla filmmel a hátuk mögött, pusztán a felsőbbrendű ízlésükre támaszkodva korrepetálják a szakmát. Hm…

Szubjektív véleményüket úgy adják elő, mint kétségbevonhatatlan tudományos tényeket, mint isteni kinyilatkoztatásokat. Ha netán arra vetemednek, hogy csináljanak egy “10 legnagyobb kedvenc filmem”-típusú listát, azon az indoklások hemzsegnek az olyan kijelentésektől, mint például: „éppen abban az élethelyzetben láttam, amikor számomra ez a film sokat adott”. Nekik szabad ilyet mondaniuk, mert rendelkeznek a felsőbbrendű ízléssel, de másnak nem szabad.

Amikor a kritikus azt állítja, hogy az a film, amit te szeretsz, egy ócska, köpedelem szemét, valójában azt állítja, hogy neked nincs ítélőképességed, ezért te nem tudod helyesen megítélni, hogy az a film milyen. De neki bezzeg van ítélőképessége, mert ő ezzel a keszei-féle definiálhatatlan, megfoghatatlan, megfigyelhetetlen, megvizsgálhatatlan, és megmérhetetlen felsőbbrendű ízléssel született.

Mel Gibson, aki egy alkotó, a következőket mondta egyszer: „Bárcsak a kritikusok is csinálnának filmeket! Akkor tökéletes filmek készülnének, amikből mi többiek sokat tanulhatnánk.”.

A kritikusok túlnyomó többsége még csak meg sem próbál létrehozni semmit. Talán nem akarnak lesüllyedni az alkotás posványába?

Az igazi filmkritika

Ahhoz, hogy valaki igazi filmkritikát csináljon, több feltételt kell teljesítenie. Vegyük ezeket számba:

EGY. El kell felejtenie ezt a keszei-féle felsőbbrendű ízlés fikciót, mert ilyen nem létezik, de a benne való hit rengeteg szenvedést hozott a világra a történelem valamennyi korszakában.

KETTŐ. Tudnia kell, hogy az ő szubjektív ízlése az ő szubjektív ízlése, ami semmivel sem érvényesebb, mint bárki más ízlése a Földön.

HÁROM. Értenie kell a különbséget szubjektív és objektív között. A szubjektív benne van, az objektív rajta kívül található. Az, hogy neki nem szimpatikus egy színész, nem a film része, hanem az ő elméjének a része, és el kell döntenie, hogy a filmet kritizálja, vagy a saját elméjét.

NÉGY. Tisztában kell lennie a filmgyártás folyamatával.

ÖT. Pontosan értenie kell, hogy egy film létrehozásában részt vállaló szakembereknek mi a munkaköre, mi a felelőssége, mi a kompetenciája, és mi nem. Ha azt állítja, hogy ezt vagy azt az író tette, akkor tudnia kell, hogy annak a valaminek az eldöntése biztosan az írótól függ-e, vagy valaki mástól, esetleg a rendezőtől, vagy a producertől, vagy a befektetőtől.

HAT. Ismernie kell az általa kritizált film létrejöttének összes körülményét. Ennek alapfeltétele, hogy közeli, jó kapcsolatot ápoljon az alkotókkal. Néhány évvel ezelőtt egy magyar rendező által készített horrorfilm végét néhány kritikus elhibázottnak találta, egyikük kijelentette, hogy a rendező nem ért a munkájához, másikuk, aki már hallott arról, hogy a filmeket írni szokták, azt állította, hogy a forgatókönyvíró nem ért a munkájához. A valóságban a filmnek azért lett happy end a vége, mert a belső vetítés után a stúdió vezetője utasította a stábot, hogy csináljanak új befejezést, mert ő nem akarja, hogy az emberek úgy menjenek ki a moziból, hogy rosszul érzik magukat valamitől, amit a filmben láttak.

HÉT. Tapasztalt filmkészítőnek kell lennie – méghozzá jónak.

NYOLC. Akarjon adni valamit az alkotóknak és a nézőknek, és ne akarjon elvenni tőlük semmit.

Az emberek érzékenyek, a színészek, szakmájukból adódóan különösen azok. Voltak tehetséges művészek, akik elhagyták a pályát a durva kritikák miatt, mások depresszióba süllyedtek évekre, néhányan öngyilkosok lettek. Magától értetődő, hogy ezek túlzó reakciók, amik abból fakadnak, hogy nem ismerték fel a kritikák alaptalan és rosszindulatú voltát.

Találkoztam olyan kritikákkal, melyek szerint a Gladiátor, a Rettenthetetlen, az 1982-es Dolog, a Terminátor első része értéktelen, hulladék, szemét filmek. Nyilvánvalóan, aki ilyet állít, az vagy szellemi fogyatékos, vagy nímand, akinek az az életstratégiája, hogy sértegeti az embereket, abban a reményben, hogy azok visszaszólnak neki, ami által figyelmet kap, celeb lesz, és pénzhez tud jutni.

1994-ben mutatták be a Lángoló jég című filmet, ami az ismert forgatókönyvírás-tanárnak, Syd Fieldnek nem tetszett, és írt róla egy kritikát. A kritikában egyetlen negatív jelző sem található, megismerjük belőle a filmet, annak főbb elemei mögött álló szakmai döntéseket, és megértjük, hogy a film miért lett olyan, amilyen. Field sikeres ember, érti a dolgát, nincs benne szakmai frusztráció, a kritikája pedig olyan, ami ad az alkotóknak, ad a közönségnek, senkitől nem vesz el semmit, és a film készítőinek mindegyike hálásan nyújthat neki kezet, amiért megírta.

Ilyen az igazi filmkritika.

Amikor meg a felsőbbrendű ízlés nevű tébolyban szenvedő outsider korrepetálja a szakembereket, az meg a nem igazi filmkritika.