Duncan Shelley

Általános iskola hetedik osztályában, félévhez közeledve, az osztályfőnök különös feladatot adott nekünk: fogalmazást kellett írnunk arról, hogyan fogunk élni tíz év múlva. Ezzel a dolgozattal vezette be a pályaválasztás témáját.

Az osztálytársaim többségének halvány fogalma sem volt arról, mit akar csinálni, így előkerültek a közhelyek, a biztos munkahely, a gyár, a tanári pálya, a család, gyereknevelés. Én kettest kaptam a fogalmazásomra, mert álmodoztam benne, és nem vettem komolyan a feladatot – legalábbis a tanárunk szerint.

A téli szünet után bekomolyodott minden. Osztályfőnöki órán pályaválasztó évkönyvet osztottak ki nekünk, abból választottunk magunknak jövőt. Hogy mi alapján? Egy bekezdéses leírások alapján, meg a mindentudó tanárnéni fejtegetései alapján, aki jól megmondta, miről mi a véleménye. Otthon hasonló elgondolások vártak minket. Aki csak tehette, apa vagy anya szakmáját választotta, vagy az irigyelt rokon szakmáját, vagy a mindentudó tanárnéni rögeszméit követve lépett olyan útra, amiről semmit sem tudott.

Divatszakmák alighanem mindig léteztek, és ha nem teszünk valamit, létezni is fognak, még nagyon sokáig. Mire van szükség? Pontosabban: mire lesz szükség öt-tíz-tizenöt év múlva? A jóslás nehéz mesterség, főleg, ha tétje is van, de a hosszú évekre visszavezethető trendek alapján mégis tehetünk olyan kijelentést, hogy erre vagy arra a szakmára valószínűleg még egy ideig szükség lesz.

Várhatóan kelleni fognak pékek, szakácsok, autószerelők, építészek, hentesek, rendőrök, jogászok, orvosok. Aki jót akar magának, aki két lábbal a földön áll, az bizony ilyet választ. Hogy nem érdekli? Hogy mást akar? Ja, kérem, az luxus! Bizony: az életkedv luxus!

Tizennyolc évesen, nagy sportember lévén, kick-box VB-re készültem: nem másfél évem, másfél napom se volt a katonaság nevű bohóckodásra, amikor kiváló érzékkel behívtak. Akkoriban (stádiumtól függően) heti hat-tizenkét edzésem volt, a honvédő szolgálat második napján már éreztem, hogy gyengébb és merevebb lettem. Tény, ez a tapasztalat benyomta bennem a piros pánik gombot. Éhségsztrájkba kezdtem, jobb ötletem nem volt. Katonai kórház, pszichiátriai osztály, ideiglenes leszerelés. Tanácsra heti egy alkalommal eljártam pszichológushoz, hogy ne hívjanak be többé. A hihetetlenül vézna nő másfél éven át próbált lebeszélni minden célomról.

Elmúltam negyven, lassan felnőtt leszek, de még senkivel nem találkoztam (hivatalos területen), akit érdekelt volna, hogy mi a célom, mi az álmom, mi tart életben, miért élek. Persze, olyannal sem találkoztam még, aki hangsúlyozta volna ezek, illetve az ezekből adódó életkedv fontosságát.

Van egy mondás: „Aki kifogásolja a tanulás költségeit, nem számol a tudatlanság árával”.

Most jutott eszembe egy másik: „Aki fél a kudarc fájdalmától, az nem számol az élethosszig tartó bánattal”.

Ti mit gondoltok a pályaválasztásról? Hogyan kellene csinálni? Hogyan lehetne valóban felkészíteni a gyerekeket, fiatalokat arra, hogy megfelelő döntéseket hozzanak? Egyáltalán: hogyan lehet jó döntést hozni egy ilyen kérdésben? Mi a fontosabb: követni a saját belső meggyőződést és tenni az álmokért – vagy a mindennapok földjén állni és olyat választani, amiért pénzt adnak? Érmes pénzért dolgozni? Csak pénzért?

Általában érdeklődve olvasom a fejtegetéseket egy-egy film, regény vagy videojáték mélységeiről. Ezek általában annyira összetett művek, hogy óhatatlanul akadnak bennük olyan részletek, amiket a többség nem vesz észre. Számomra roppant izgalmas volt elmerülni A volt egyszer egy vadnyugat, a Trója, a Matrix, a Sakál napja vagy a Deadly Shadows világában és rejtett szimbólumrendszerében.

Tizenkét éve vagyok író, azóta jelennek meg könyveim, tizenkét éve hallgatom, olvasom az olvasók véleményeit, meglátásait, kritikáit. Úgy tűnik, egy s más elsikkadt.

Ebben a cikkben Az elme gyilkosai trilógiáról lesz szó, Az áruló, A téboly katonái és A végső háború című kötetekről. Szeretném felhívni a figyelmeteket néhány dologra, melyek ott vannak bennük, mégis, valahogy mintha láthatatlanná váltak volna.

Kezdjük Julius Andan személyével. Ő szinte mindenki nagy kedvence. Nagyszerű ember, jó fej, kiváló szónok, briliáns elme. Csodálatos és hősies küzdelmet folytat az emberiségért. De ki ez az ember valójában? Andan azt állítja magáról, hogy Hitler, Sztálin, és a történelem valamennyi ismert gonosztevője összes bűne eltörpül az ő bűnei mellett.

Először is, Andan huszonöt éven át hideg gonoszsággal ártott az emberiségnek, és nem kényszerből. Élvezte a hatalmat, imádta, amit csinál. Gátlástalansága és zsenialitása egy szinten mozgott, ebből következett veszélyessége. Másodszor, amikor meghasonult önmagával, amatőr módon, kétségbeesetten vágott bele a nagy kalandba, hogy csökkentse saját mardosó bűntudatát, és meggondolatlansága végveszélybe sodorta az emberiséget. Andan egy gonosztevő, egy roncs, nem egy hős lovag.

A Kunoichi Klán. Hét nagyszerű ember, hat gyönyörű nő, meg egy mázlista pasas. Profik, semmi kétség. De vajon mi az ő dolguk? Nos, mindössze ennyi: védik Joshi Masada üzleti érdekeit. Embereket gyilkolnak meg azért, mert valamilyen módon veszélyeztetik Masada bevételeit. A Klán egy zsoldos csapat, mely pénzért dolgozik, fenntartások nélkül. Idealizmusuk a túlélésben merül ki. Ha nem jön Andan, soha nem lesznek magasabb céljaik.

Zoe? Emlékeztek rá? Aranyos, helyes kislány, ugye? Jó fej, kedves, kommunikatív, folyton bohóckodik, meg a szexen jár az esze. Tudjátok, mit tenne, ha egy nap ott állna velünk szemben vagy épp a hátunk mögött, pisztollyal a kezében? Azt, amit Gorkie mond. Ha az lenne az utasítás, hogy lőjön, akkor lő, habozás nélkül. Bármelyikünket megölne, majd menne a konyhába énekelgetve szendvicset készíteni. Ezt hívják úgy, hogy szociopata.

Joshi Masada… Szintén nagy kedvenc. Ha figyelmen kívül hagyjuk a jelmezét (öltöny), a kifinomult modorát, az üzleti tevékenységét, és mindezek alá tekintünk, meglátjuk, ki ő valójában. De nem kell nagyon szemeket mereszteni, valahányszor akadályba ütközik, az álcája lefoszlik róla, a reakciói világosan mesélnek. Masada egy daimyo, egy földesúr, aki élet-halál ura saját tartományán belül. Szemrebbenés nélkül rendeli el bárki halálát, és amilyen természetességgel csonkít és öl a karddal, aligha először csinálja.

William Donovan, a CIA igazgatója. Ő viszonylag egységes meg-, illetve elítélés alá esik az első és a második részben, ám a trilógia utolsó részében, A végső háborúban sokak nagy kedvencévé lép elő. Pedig ő aztán tényleg gátlástalan. Hazudozik, manipulál, megmérgezi a saját emberét, biológiai fegyvert vet be az Egyesült Államokban, rengeteg ártatlan ember halálát okozva. Fanatikus, idealista, mint a legveszélyesebb őrültek. Ami miatt mégis megbocsátottátok a bűneit, az az, hogy szembefordult a legfelsőbb kaszttal.

A fentiekből láthatjátok, hogy a trilógia legfontosabb szereplői, a legnagyobb kedvencek egyike sem egészen normális, súlyos bűnök terhelik a lelkiismeretüket, és nagyon kellemetlen lenne, ha szembe kerülnénk velük. Szép dolog a bűnbánat, szép dolog a bűnös megtérése és megváltozása, de ha ezért elismerés jár, mi jár azoknak a millióknak, akik soha nem süllyedtek idáig?

John Spartan mondja a Pusztítóban: „Őrült kell egy őrült ellen!”, Iceman pedig így szól az Elveszvében: „Én a jó gyilkos vagyok!”.

Ti mit gondoltok a trilógia szereplőiről? Hogyan, mi alapján ítélitek meg őket? Kit kedveltek a legjobban, és miért őt? Mi a véleményetek a fenti eszmefuttatásról?

A mai kérdés sokkal súlyosabb, mint elsőre tűnik. Két idézettel kezdem, amely bevezet titeket a témába, illetve annak megfontolásra érdemes aspektusaiba.

Az első idézet az Egy konspirátor feljegyzéseiből van:

„Ma Magyarországon nagyon sok minden kap ezermilliárd forintokat állami pénzekből: autópálya-építés, metróépítés, sporttámogatás, egyházi támogatás stb. Ezermilliárd forintból tízmilliárd úgy el tud tűnni a bürokrácia útvesztőjében, hogy azt soha nem találja meg többé senki. Észre sem veszi senki.

Ősrégi trükk: kilobbiznak egy nagyszabású beruházást, amely egy igazi pénznyelő automata (például űrkutatás, AIDS-kutatás stb.), és az ezekbe beleöntött elképesztően nagy pénzösszegekből lecsipegetnek, és így hoznak létre több milliárd dolláros titkos pénzalapokat, amiknek sehol nincs nyomuk.”

A második idézet forrása még nem publikus:

„1960. január 23-án, Jacques Piccard és Don Walsh alámerültek a Mariana-árokba, ünnepélyes megnyitójaként egy évtizednek, mely a határok feszegetéséről szólt. A Trieste tengeralattjáró húsz percet töltött a mélyben, majd elindult felfelé, élményekkel és kérdésekkel megrakodva. A válaszok iránti vágy, az élénk tudományos érdeklődés újbóli merüléseket sürgetett, ám azokból semmi nem lett. Az elszánt kutatás fellángolásnak bizonyult csupán, mely hirtelen a közöny vastag falába ütközött, az űrprogram és a Hold meghódítására tett törekvésekhez hasonlóan. A lelkesedés kieresztett gőzként szállt el a semmibe.”

Piccard és Walsh 1960-ban húsz percet töltött a Mariana-árokban. Ezután ötvenkét éven át nem járt ott senki. 2012. március 26-án a rendező James Cameron, egymaga alámerült a Föld legmélyebb pontjaként ismer hasadékba, ahol különféle tudományos méréseket végzett. A tengeralattjáró fejlesztését jóformán ő maga finanszírozta.

A kérdés a következő:

Mi történt ezekkel a nagy projektekkel?

Óriási energiákat mozgósítottak az óceán mélyének felkutatására, még nagyobbakat az űrkutatásra, az űrhajózásra, a Hold meghódítására. Azután hirtelen vége, mintha elvágták volna. Miért? Mi történt?

Nem volt gazdaságos? Kinek nem? Egy kormánynak, illetve a mögötte álló pénztermelő gépezetnek?

Nem volt haszna? Kinek nem volt? Milyen szempontból? Hol és mikor érdekelte egy kormányt, hogy minek van haszna?

Mit gondoltok, mi történt a mélytengeri merülésekkel, a Holdutazással és a többi, ehhez mérhető gigantikus projektekkel?

Az első lecke a világról: a média nem az érzékszerved.

Annyi mindent mondanak. Észben tartani sem lehet.

Mondják, Sztálin meghalt, még rég, nagyon rég. Igaz ez? Meghalt? Akkor? Előtte? Utána? Mondják, Lee Harvey Oswald lelőtte Kennedy elnököt. Tényleg? Ő volt az a nagy lövész, aki egyszerre három helyről tüzelt, hogy biztosra menjen? Vagy valaki más volt? Egy ember tette? Kettő, három, kétszáz? Mondják, 1969-ben ember járt a Holdon. Így történt? Akkor? Vagy korábban? Esetleg később? Esetleg soha?

Az igazság a képzelet hiánya. Ez a legaranyosabb definíció, nagyon szeretem.

Szinte az egész életünket csak képzeljük. Képzeljük az egész világot, és képzeletünket legfőképpen a média alakítja. Tetszik vagy sem. Nekem nem tetszik, de ez van.

A média nem az érzékszervünk. Amit a média közvetít, mint világot, mint valóságot, az nem az. A híreket szűrik, alakítják, ferdítik, még öntudatlanul is, hát még tudatosan!

Évek óta nem nézek tévét, bár előtte tévéfüggő voltam, majd egyik pillanatról a másikra nem érdekelt többé. Amikor még néztem, az esti híradó jól elmondta, mik voltak az azt megelőző 24 óra legfontosabb eseményei. Emlékszem, az egyik esti hírműsorban a hírolvasó úr belemondta a kamerába, hogy azon a napon, a Földön, az egyik legfontosabb esemény egy csepeli italbolti rablás…

A média nem az érzékszervünk. A világ nem olyan, mint amilyennek mutatják, mi pedig túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy egyben lássuk a világot. Lehetséges, hogy a világ, az a világ, ami létezik, sokkal jobb hely, és lehet, hogy sokkal rosszabb hely, mint mondják. Lehetséges, van egy társaság, ami sokkal többet tud a világról, a létező világról, mint amennyit nekünk tudni enged.

Tehát, következésképpen, a világ nem olyan, mint amilyennek hisszük. Ezzel a nézőponttal olvassatok tovább.

Állítólag, néhány hét múlva lesz pontosan 50 éve annak, hogy először járt ember a Marson. Ez azt jelenti, hogy 1962-ben történt az első marsraszállás. Ehhez képest a holdraszállást hivatalosan 1969-re datálják.

A csatolmányban találtok egy tíz oldalas cikket erről. Nem tudom, ki írta, ha valaki tudja, nyugodtan említse meg a kommentben. Várom a véleményeteket!

A cikk innen tölthető le: CIKK LETÖLTÉSE.

Aki pedig oly műveletlen, hogy nem ismeri a többi tizennyolc leckét a világról, az erre fáradjon: PONTOSAN ERRE!

De ugye nincs ilyen? 8-)

A New Age mozgalom előretörése és a materializmusban való csalódás egyre elterjedtebbé tette a spiritualitás, az ezotéria, a mágia fogalmait. Talán soha nem voltak ezek a szavak olyan általánosan használva, mint éppen jelen világunkban. A hajdani tiltás, az egykori megvetés már csak nyomokban lelhető fel.

Én 1986-ban kezdtem el ismerkedni az okkultizmussal. Abban az időben, internet híján, ez sokkal nehezebb volt, mint most. Beszereztem minden könyvet a témáról, könyvesboltokból, antikváriumokból és könyvtárakból, rendszeresen vásároltam azokat a lapokat, amik legalább érintőlegesen foglalkoztak az engem érdeklő szakterületekkel. Ezekből a könyvekből és újságokból neveket szedegettem ki, amik után könyvtárakban és irattárakban kutattam.

Mindenkinek az okkultizmusról beszéltem, akivel csak találkoztam. Két éven belül teljesen megfeneklett a kutatás, a kör bezárult, nem jutottam tovább. Akkoriban már nyakig merültem a szerepjátékokban, az AD&D és a Call of Cthulhu játékokban, melyekben az okkultizmus fontos szerepet kapott. A Call of Cthulhu az 1920-as években játszódott, nem kitalált környezetben, a játékrendszer kiadója nagy gondot fordított a játékosok segítésére, a javasolt irodalom pedig egészen lenyűgöző listaként jelent meg.

A szerepjátékon keresztül tudtam tovább lépni az úton: újabb teoretikusok és gyakorlati okkultisták neveivel, irányzatok neveivel, könyvek címeivel ismerkedtem meg, és ezek alapján haladtam a kutatásban. Több olyan emberrel is kapcsolatba kerültem Magyarországon, Írországban, Angliában, az Egyesült Államokban és Nigériában, akik komolyan foglalkoztak a tárgykörrel.

Sokféle tanulmányt folytattam, gyakorlati szinten: John Dee, Agrippa, Eliphas Lévi, Aleister Crowley, Gurdjieff, Charon, és mások tanításaival, praktikáival, nyugati és keleti hipnózissal, mesmerizmussal, bőnnel (egy nagyon sötét tibeti ősvallás), indián, szibériai és kelet-afrikai sámántanokkal, buddhizmussal, taoizmussal és shintoizmussal foglalkoztam. Öt éven át, minden nap több órán keresztül végeztem gyakorlatokat. Magyar és külföldi titkos társaságokba léptem be, olyanokba, mint a Golden Dawn, az Ordo Templis Orientis, vagy a Hekáté Barlangjai. Én magam is alapítottam két társaságot.

Sok-sok év napi gyakorlatai, több száz kötetre rúgó szakirodalom elolvasása, ezerszeres megvitatása, ezer órák átbeszélgetése, több ország között folyó levelezés, különféle egyedül és másokkal közösen végzett mágikus tevékenység, több éves alkímiai kísérletezés után, egy napon, egész egyszerűen felébredtem.

Az álom lehet bármilyen mély, az alvás idővel rettenetesen unalmassá tud válni. Kinyitottam a szemem, láttam, és elkezdtem olyan kérdéseket feltenni, amiket nem hogy megválaszolni, de meghallani sem igen akart senki.

A legtöbb vesztest, a legtöbb boldogulni képtelen, a legtöbb összetört embert különféle vallási csoportokban, okkultista körökben, mágiával és alkímiával próbálkozó társaságokban láttam. Minél több érdeklődővel, hívővel és tanulóval találkoztam, minél több tanítót és mestert ismertem meg személyesen, annál inkább kezdett kialakulni bennem valami, amit sokáig képtelen voltam szavakba önteni.

Ám felébredtem, láttam és gondolkodtam. Megértettem valamit.

A spiritualizmus, az ezotéria, az okkultizmus, a mágia és az alkímia létezik. Ezek utak, amiken járni lehet. Csakhogy félreértik őket. Méghozzá nem kicsit, hanem irdatlanul.

A legtöbben, akik e területre lépnek, azért teszik, mert menekülnek. Kiutat, kerülőutat keresnek. Másik utat keresnek.

Csakhogy itt nincs semmi ilyesmi.

A hamis spiritualizmus menekülés, elbujdosás az élet valódi problémái elől. Ez egyike azoknak a halálos mentségeknek, amik oly sok embernek nyújtanak sírt még életében.

A valódi spiritualizmus nem kiút, nem kerülőút, nem menekülőút. A valódi spiritualizmus a továbbvezető út.

Olyan út, ami akkor kezdődik, amikor az emberi út véget ér, amikor a homo sapiens létben már nem létezik semmilyen kihívás és semmilyen nehézség.

Óriási tévedés, hogy valaki képes lesz kilépni az emberi létből, csillagok energiájának parancsolni, a homo sapienst gúzsba kötő törvényeket széttépni, miközben képtelen megbirkózni olyan, ezekhez képest leírhatatlanul pitiáner nehézségekkel, mint egy emberrel való beszélgetés, mint beszélni tízezer emberrel, mint szerelmet vallani, mint kényelmesen megélni, mint hozzájárulni a társadalomhoz, mint a világ részének lenni. Hogyan tudna valaki felemelni egymilliárd tonnát, ha egy grammot sem bír?

A spiritualizmus létezik, de nem azoknak, akik menekülnek még az emberi problémák elől is, nem azoknak, akiknek problémát okoz egy tízezer forintos csekk befizetése, egy húszmilliós autó megvásárlása, egy családról való gondoskodás, tíz kilogramm súlyfeleslege lefogyása, ígéretek betartása, hűség, tisztesség, becsület, erkölcs, etika és még sorolhatnám.

A spiritualizmus azok számára nyílik meg, akik már mindent megoldottak, ami kihívás, probléma, nehézség lehet az emberi életben.

A létező, valódi, igazi spiritualizmus a továbbvezető út. Nem érhető el azok számára, akik menekülnek, nem érhető el azok számára, akiket emberi korlátok megállítanak.

A homo sapiens lét valamennyi leckéjét meg kell tanulni, mielőtt olyan útra léphetnénk, amely magasabbra vezet. A válaszok ideát vannak. Van mit tanulnunk.

Amer történetei nem lettek olyan komolyak, közegükben olyan realisták, mint amilyenek lehettek volna. De az igazi spiritualizmusról szólnak, nem a menekülésről, nem a halálról, nem olyan sírról, melybe élők fekszenek. Először boldogulni kell megtanulni, azután lehet varázsolni. Addig nem. Nos: aki kíváncsi, nem nagyon öregszik.