Duncan Shelley: Önpusztítók

Eredetileg 2016. augusztus 1-je volt ennek a történetnek a leadási határideje, és 2017 decemberében lett kész. Nem szoktam csúszni, és főleg nem ennyit. Az eltelt időben rengeteg mással is foglalkoztam, de az ok nem ez.

Egész egyszerűen sikerült csőbe húznom magam. Támadt egy ötletem, amit meg akartam írni, és csak menet közben jöttem rá, hogy nem lehet.

Archibad Leroy fiatal korában részt vesz egy ásatáson, ami megváltoztatja az életét. A Közel-Keleten feltárnak egy 800 éves tömegsírt. Zajlik a munka, közben megváltozik kissé az ország hatalmi struktúrája, aminek következtében a régészeket bebőrtönzik kémkedés vádjával. Folyamatos bántalmazás, éheztetés, halálfélelem, kilátástalanság, majd váratlan szabadulás, némi pénz és még több politikai nyomás hatására. Leroy rádöbben, hogy 800 évvel korábban azokkal az emberekkel, akiknek a sírját feltárták, hajszál pontosan ugyanaz történt, ami velük a jelenben. Elveszti a történelmi időérzékét, a korok egymásba csúsznak, az idő megállni látszik, és felismeri, hogy az emberi karakter nem változik, csak körülötte a világ, körülötte a díszlet. A motiváció kortól és földrajzi helytől függetlenül ugyanaz.

Az ember az egyetlen élőlény, amely önpusztító. Folyamatosan hadban áll saját magával, embertársaival, saját fajával. Erre egyetlen példa sincs a természetben. Mi az oka ennek? Mi történt az emberrel? Mit lehet tenni, hogy ez megváltozzon?

Ugrunk harminc évet az időben, Archibald Leroy köztiszteletnek örvendő egyetemi tanár, és három évtizednyi kutatással a háta mögött elérkezettnek látja az időt arra, hogy kilépjen a nyílvánosság elé, és elmondja, amit tud. Ezzel indul a regény. Segítség, támogatás, zajos ünneplés helyett megszégyenülten az utcára kerül. Segíteni akart, őszintén, mindenkinek, és viszonzásképpen majdnem hajléktalan lett.

Csőbe húztam magam ezzel az ötlettel, ezzel az alaphelyzettel, mert komolyan akartam venni. De hogyan lehet ezt komolyan venni? Hogyan lehet adni bármiféle, legalább minimálisan értelmes választ az ember önpusztító hajlamára? Olyan választ, ami igaz, megfigyelhető, gyakorlatias, nem kiollózott valahonnan, nem filozófiai, nem vallási, nem misztikus, nem elvont, nem egy regénybe egyébként beleférő elszabadult válasz? Hogyan lehet komolyan venni ezt a témát, egy ekkora témát, főleg egy regény keretein belül, főleg úgy, hogy csak a szereplőm kutatta ezt harminc éven át, én nem?

Az egyik író, aki nagyon hatott rám, Frederick Forsyth volt. Forsyth összedolgozta a valóságot a fikcióval, létrehozva egy zavarba ejtő elegyet, amelyben már nem lehetett pontról pontra elválasztani egymástól a tényt és a fantáziát. Nekem ez nagyon tetszett, és mindig az hajt, hogy összemossam a kettőt. Az Önpusztítóknál ez fokozottan igaz.

Túlságosan komolyan vettem egy olyan témát, amit pontosan megérteni is alig lehet. Ezzel húztam magam csőbe, ezért csúsztam közel másfél évet.

Az önpusztítás rendkívül kiterjedt téma az ember életében. Számtalan társadalmilag elfogadott módja van annak, ahogyan gyilkoljuk magunkat és egymást. Egész életvitelünket átszövi a törekvés, hogy felszámoljuk saját magunkat. Kezdve ott, hogy mire fókuszálunk, és mi mindenről nem akarunk tudni sem, kezdve ott, hogy a testünk gyűlöl minket, amiért a táplálkozást érzéki aktusnak tekintjük, nem pedig a sejtek táplálásának, át azon, hogy lényegtelen semmiségeken stresszelünk, át azon, hogy mérhetetlen időt füstölünk el gyakorlatilag a semmire, odáig, hogy huszadrangú elméket követünk, odáig, hogy az egész átkozott, önpusztító rítust, amit életnek nevezünk, természetesnek tekintjük.

Ezt akartam megfejteni és megoldani egy regényben. Ez jó, nem?

Ha kíváncsi vagy a végeredményre, akkor KATTINTS IDE!