A lázadásnak két fajtája van: az egyik az, amikor valaki figyelmen kívül hagyja a megállapodásokat, a másik az, amikor valaki azért lázad, hogy az elvárásokkal szembemenve definiálja saját magát. (A politikai jellegű lázadásra ebben a cikkben nem térek ki.)
Amikor valaki a saját megállapodásai, ígéretei ellen lázad, számítanak rá, de ő nem végzi el, amit vállalt, arra nincs mentség – feltéve, hogy nem erővel kényszerítették a megállapodásba.
A másik típusú lázadás, amikor valaki azért lázad, mert csak, amikor direkt, dacból, csak azért sem azt teszi, amit viselkedésileg elvárnak tőle, az az önmeghatározás, a személyiségépítés, a fejlődés része – kivéve, amikor önpusztítóvá válik.
Ahhoz, hogy kifejthessem, miért gondolom azt, hogy a lázadás hasznos annak, aki lázad, a színészetnél kell kezdenem, mert a színészetből értettem meg mindezt.
Abban az időben, amikor még csak a fióknak írtam, egyszer heteken át próbáltam kitalálni, hogy az egyik történetemben mi lenne a legvalószínűbb abban a szituációban, amibe a főhősöm került.
Egy Kimberly nevű nő 16 évesen elköltözött otthonról, mert az anyjával való örökös harc az idegeire ment, eltelt huszonnégy év, amikor is megkereste az apja, hogy egyszer és utoljára még találkozzon az anyjával, mert súlyos beteg, és szeretne elbúcsúzni. Kimberly nagy nehezen kötélnek állt. Azon elmélkedtem, hogy vajon mi történne ezen a találkozón, milyen lenne, hogyan írhatnám meg igazán hihetően? Nem találkoztak huszonnégy éve, milyen lehet ennyi idő után újra látni egymást?
Semmi értelmes nem jutott eszembe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lefeküdtem az ágyra a sötét szobában, és elképzeltem, hogy én vagyok Kimberly, én élem azt az életet, én teszem, amit ő tesz, én ismerem azokat az embereket, akiket ő, és így tovább. Huszonnégy éve nem láttam az anyámat, és elmegyek meglátogatni. Ilyen és ilyen ruha van rajtam, ilyen és ilyen a kórház, a színek, a szagok, a hőmérséklet, a napszak, hangok, emberek, én, anyám. Elkezdtem beleélni magam egy kitalált ember helyzetébe, személyiségébe, szinte éreztem, ahogyan sétálok abban a kórházban, megyek fel a lépcsőn, megyek végig a folyosón. Mi lenne, mi történne a valóságban?
Képzeletben beléptem a kórterembe, és rájöttem, hogy az történne, hogy nem ismernénk fel egymást. Idősebb lettem huszonnégy évvel, anyám is idősebb lett huszonnégy évvel, én negyven vagyok, ő hatvannégy… És Kimberly egy ősz, összetört, ráncos, beteges öregasszonnyal találkozott, akit nem tudott az anyjaként azonosítani.
Annyira inspirálónak találtam azt a módszert, hogy beleképzeltem, sőt beleéltem magam a szereplőm helyzetébe, hogy onnantól fogva mindig ezt csináltam, és tudatosan kerestem a módszereket ehhez.
Így találtam rá a színészekre. Ha bárhol összefutottam egy színésszel, a módszeréről kérdeztem, faltam a színésze-életrajzokat, a színészet tankönyveket, hogy megismerjem, megértsem és felhasználhassam a módszereket arra, hogy átéljem a saját szereplőim helyzetét.
Volt egy fontos kérdés, amire választ kerestem: hogyan lép be a színész a figurába? A választ egy dokumentumfilmben találtam meg, ami a Ragyogásról szólt. A Ragyogás Stephen King regénye alapján készült film, Jack Nicholson játssza benne a főszerepet. Épp egy olyan jelenet felvételéhez készülődött a stáb, amiben Nicholson fejszével kinyitja az ajtót, és a werkfilm kedvéért egy kamera vette, amint a színész belebújik a szerepbe.
És mit csinált? Elkezdte tudatosan lecserélni a saját jellemvonásait a szerep jellemvonásaira, mígnem egy határon túl hirtelen ott volt benne a figurában. Amikor vége volt, ugyanígy jött ki: elkezdte lecserélni a szereplő tulajdonságait a saját tulajdonságaira, majd egy határon túl hirtelen megint visszavedlett saját magává.
Ha én a magánéletben nem káromkodom, de a szereplőm igen, akkor a káromkodás felvétele egy pontja annak, ahogyan kiszállok magamból, és belépek a figurába. Ha én a magánéletben antialkoholista vagyok, de a szereplőm iszik, mint a gödény, akkor az alkoholivás felvétele egy pontja annak, ahogyan kiszállok magamból, és belépek a figurába. Ez az út: tudatosan elkezdem lépésről lépésre lecserélni a saját szokásaimat, jellemvonásaimat, a szereplőjére, mígnem egy ponton túl hirtelen benne vagyok abban az „emberben”. Tehát nem kell mindent egyesével magamra vennem, egyszerűen csak elkezdem, és egy ponton robbanásszerűen ott leszek abban a karakterben. Ez az út befelé.
Az út kifelé ennek az ellenkezője: elkezdem lecserélni a karakter tulajdonságait, szokásait a sajátoméra. Például, ha a karakter káromkodik, de én a magánéletben nem, akkor tudatosan elhagyom a káromkodást. És így tovább. Egy határon túl pedig teljesen lefoszlik rólam a szereplő személyisége.
Vannak színészek, akik évekre beleragadnak egy-egy szerepbe, a magánéletben sem tudnak teljesen kiszállni belőle. Velem is megtörtént, hogy nem a megfelelő úton-módon jöttem ki, és az utcán nem önmagamként reagáltam valamire.
Világos, hogy ennek vannak határai, és a lehetőségek, meg a józan ész gátat szab, de ami belefér, az belefér. Ha valakinek nem fér bele, hogy az inspiráció kedvéért, mondjuk, pálinkázzon, akkor igyon valami mást, de képzelje azt, hogy pálinkát iszik.
De vissza a témánkra: a lázadás értelmére.
Pusztán az együtt töltött idő, a közös tevékenységek, a bizonyos fokú egymásrautaltság (vagy függés) miatt, a rendszer miatt, ami érvényben volt a családban, az iskolában, a cégnél, a katonaságnál, vagy akárhol, az átvett szabályok, szokások miatt nem vagyunk teljesen önmagunk. Kisebb-nagyobb mértékben szerepeket játsszunk, ami azt jelenti, hogy feladtunk magunkból ezt-azt, és átvettünk másoktól jellemvonásokat és szokásokat. Ennek semmi köze a genetikához, ez az együttélés sajátosságai miatt van így – ha genetika lenne, nem tudnánk kilépni ezekből, de ki tudunk lépni.
Amikor lázadunk, amikor csak azért nem teszünk valamit, mert valahol kellett, amikor csak azért tesszük az ellenkezőjét, mert csak, amikor direkt, szánt szándékkal eltávolodunk az adott közösségeken belüli normáktól, akkor ezzel valójában azt tesszük, hogy elkezdünk kilépni a szerepből, pontosan úgy, ahogyan Jack Nicholson tette.
Amikor én az önálló életemben csak azért nem ünneplem meg a karácsonyt, mert korábban mindig kellett, akkor lázadok, és a lázadással kilépek egy szerepből, és közelebb jutok valamihez, ami sokkal inkább én vagyok, mint az az automata, ami a berögzült minták szerint jár körbe-körbe.
Minél több ponton lázadok, minél több szokást és jellemvonást török meg, annál inkább eltávolodom a szereptől, és annál inkább válok saját magammá.
Nyilvánvalóan ennek vannak határai, amit a lehetőségeink és a józan ész állít elénk: ha a szüleim Budapesten éltek, én meg inkább élnék Las Vegasban, de nem tudom ezt összehozni, akkor ez kimarad (egyelőre), ha a szüleim nem öltek meg senkit, én attól még nem leszek gyilkos, hogy más legyek, mint ők. A szerepekből való kilépés értelme az, hogy felszabaduljunk, hogy visszanyerjünk önmagunkat, és nem az, hogy ellehetetlenítsük a saját életünket.
A lázadás a kezdete a magunkra találásnak, nem a vége. Egy jó és hasznos eszköz, ami építi a személyiségünket (ha nem viszik el a szélsőségekig, vagyis, amíg nem válik a puszta lázadás életformává). Nem azért lázadunk, mert elítéljük azokat az embereket, akiknek a normáit megtörjük magunkban, hanem azért, mert mi más emberek vagyunk, mint ők, nem vagyunk azonosak velük.
Néhány normának van értelme, de nagyon kevés ilyen van. A legtöbb csak program, korlát, fal az elménkben, ami nem engedi, hogy önmagunk legyünk.
Nálam elég jól sikerült a lázadás a családdal szemben, semmiben nem hasonlítok rájuk, ez az én esetemben egy nagyon jó dolog. Nálam kifejezetten jelen volt az utálat is. Feleségemnél szintén, nála talán még erősebben, mint nálam. A gyökerek helyhez kötnek.
Vagas említése kicsit szíven ütött. Annyira lassan megy az előkészület + kicsit kényelmes is vagyok ebben, hogy a végén felrúgom az egészet és megyek. Lehet, hogy ez lesz.
Lázadni fogok a magyar szokások ellen, mint amilyen az irigység vagy a sportból másokkal való kicseszés. Sajnos irigység bennem is van elég. Ez hajtóerő, de másnak is a forrása.
Érdekes volt a színészek módszere, beszállni egy szerepbe + kilépni belőle. Kicsit mindig misztifikáltam azokat a színészeket, akik igazán beletudják magukat élni a szerepbe, hogy fel sem ismerni őket.
A kép kimaradt. Jó kép. Nekem vannak tetkóim, a lányom ezzel nem tudna lázadni ellenem, bár a képen látható csajhoz képest az enyém szolid. Érdekes lesz, amikor tinédzserként elkezd lázadni ellenünk, vajon hogyan fogja csinálni és milyen messzire fog elmenni? Eléggé szabadon fogom fel az ilyesmit, nem sok mindenen ütközöm meg, de ha mondjuk a lányom azzal lázadna ellenünk, hogy bigott keresztény lesz vagy neonáci, úgy érezném, hogy apaként megbuktam.
Az elég nagy lázadás szülők ellen, ha nem fogom tovább szaporítani a famíliát? Viszont nincs tetkóm és piercingem.
Szerepfelvétel….ebből áll az élet. Ki vagyok én a szerep nélkül??
Egy másik szerep….
Megtörtént nem egyszer, hogy a magam választotta szerep ellen is lázadtam – mert nem tudtam, hogy a forgatókönyvet is nekem kell írnom ahhoz, hogy jól érezzem magam benne.
Azok a szerepek, amibe beleszületünk, vagy elkerülhetetlenül ránk kényszeríti a realitás – olyanok, mint a strandlabda a vízben. Folyamatos furfangos erőkifejtés kell ahhoz, hogy víz alatt tudjanak tartani. Minél erősebben nyomják le, annál nagyobb erővel tud kirepülni messze a vízszint fölé….
Ha jól látom, kb. 16 órája van fenn a cikk és csak hárman szóltak hozzá és nem is mindenki érdemben. Előjön a régi szabály, minél fontosabb a téma, annál kevesebben szólnak hozzá és minél lényegtelenebb, annál többen? :)
A családom meglehetősen szabadelvűen állt hozzá a nevelésemhez, nem is voltak nagy lázadáskorszakaim, nem tetováltattam magam, nem rakattam be testékszert, nem drogoztam, nem ittam, nem feküdtem le dacból olyan fiúkkal, akikről tudtam, hogy anyámék szívbajt kapnának, ha tudnák. 16 évesen annyira megváltoztam, az öltözködésem, viselkedésem, hajviseletem, elkezdtem kimaradozni, titkolózni, bulikba járni, éjszakázni, nem szóltak semmit, csak arra kértek, ha bármi problémám van, mondjam el. Tudták, hogy kivirágzott a kislányuk, már nagylány és ez természetes része az életnek. Örülök, hogy nem sültbunkó családom van, mint sokaknak és hagytak élni.
Nekem soha nem lesz gyerekem, mert nem akarom, hogy legyen. Ha valahogyan becsúszna egy terhesség, elvetetném, nem a véletlen hibák fogják irányítani az életemet, hanem a tudatos tervezés. Soha nem fogom megtudni, milyen megélni anyaként a gyerek belépését a baráti társaságba, a szexualitásba, milyen szembesülni olyan tervekkel, amik nagyon távoliak az én életemtől. De mivel el tudom fogadni, hogy az emberek mások, mint én, biztosan nem lenne sok gondom azzal, hogy a gyerek felnő és leválik rólam.
Naiv korszakomban, amikor még voltak érzelmi kapcsolataim, a szakítások után jött a takarítás, minden közös kép, tárgy, akármi kihajítása a szemétbe, ruhatár lecserélése, sminkváltás, illatváltás, frizuraváltás, szokásváltás. Ezekszerint ösztönösen jól csináltam.
Egyébként elfogadom mások szabályait, ha megfizetnek érte. :D
Great írta:
Az apáca és a neonáci elég szélsőséges, mindkettő menekülés, annak meg háttere van. Ha megértő vagy a gyerekkel, nem bünteted meg semmiért, nem fogja azt érezni, hogy magára maradt a gondjaival. Az őszinteséget soha nem lenne szabad büntetni.
stargate írta:
Ha nincs célja a viselkedésednek, akkor az nem szerep.
@ annamari:
Nálunk apám volt a szabályfelelős, mindenre szabály volt, és minden megszegésért jött a tortúra. Egy példa: a hűtőben mindennek megvolt a maga pontos, mértani helye, ha valami nem ott volt, akkor biztosan én tettem, és már kaptam is a magamét. Lázadásból semmit sem csinálok úgy, ahogyan apám csinálta, és az életem is egészen más, mint az övé.
Van egy jó mondás: “Nézd meg, hogyan él ez az ember: ha azt teszed, amit ő, te is úgy fogsz élni, ahogyan ő. Ezt akarod?”. Ez eléggé megszűri a népet.
@ Duncan Shelley:
Szia, Annamari! Teljesen igazad van a mondás idézésében, csakhogy van egy bökkenő.
Azt hiszed, meg tudod állapítani azt, hogy ki mit él abból, amit a külvilág felé mutat? ??
Van ismerősöm, kifelé minden csillog- villog, az autója se koszos soha. Szórakoztató személyiség, elbűvölő stb stb. Tele van ötletekkel, és pénzzel. De biztos forrásból tudom, hogy rendszeresen megveri a szerencsétlen kutyáját, és még egy terhes macskát is úgy rúg odébb, hogy az valahogy másnapra a környékről is eltűnik…Bár párkapcsolatban él, társkeresőn inkognitóban bolondítja, akit lehet, stb stb..Vannak lányai akiket istenít, de az ismerősei szerint több hölgyet is le 2- es személyi számozott már a fülük hallatára, epésen, azzal, hogy “s ez már így is marad,” ugye értitek? Szerinted hogyan él egy ilyen?? Te társulnál vele? 2) egy másik történet meg van, ahol a karácsonyi ajándék tavaly egy spriláfüzet volt egy töltőtollal, de amikor megdöglött a legkisebb gyerek tengeri malaca a 2 testvére nyakára vette a Kertvárost, hogy találjanak neki lehetőleg ugyanolyan mintájút, és ahogy abba a házba belépsz, olyan szeretet fog körül, hogy azt szinte vágni lehet, és olyan szeretettel ajánlják a nagymama saját készítésű lekvárjával kent kenyeret, hogy nem cserélnéd el a Hilton szálló sült libamájával sem. Szerinted melyik családban élhetőbb, és szebb az élet? Szóval a látszat nagyon sokszor csal. A csaló meg nem mindig látszik! …nézd meg hogy él… már amennyit látsz belőle, s az sokszor
nagyon nem elég!
@ annamari:
…..másik szerep? Igen. De az alapvető személyiségjegyeid megmaradnak jobb esetben, különben feladod magad. Ha vicces vagy, de a környezetben nem komálják a humort, ugyanúgy nem vagy oda való, mintha romantikus vagy, de arrafelé meg kockák.
Vagy ha rendes és tiszta vagy, ők meg rendetlenek és a tisztasággal is hadilábon állnak olykor olykor…vagy ha otthon ülő vagy, ők meg mindig csavarognának. Igen, változnak a szerepek, és kismértékben mindenki mást hoz ki az emberből. De az alapvető jellemvonásoknak meg kell maradniuk, különben baj van!
@ Ib:
A mondást én idéztem Annamarinak, nem fordítva. :)
Sok ilyen jellegű van még. Például: “Nézd meg, ki az az 5 ember, akire a legjobban hallgatsz, add össze, mennyit keresnek egy évben, és számolj átlagot: 10 év múlva annyit fogsz keresni/év”.
Ezeket talán nem kell nagyon száz százalékosan pontosan venni, de azért van bennük valami.
Mi az a “biztos forrás”? :) A “nézd meg, hogyan él” azért többet jelent, mint látni az embert, amint jön szembe vagy beszélgetni vele. Ennyiből ítélni az már beteges naivság, szerintem. Én is voltam ilyen, sajnos, meg is lett az “eredménye”.
@ annamari:
….bizonyos korlátokon belül. Ezt kompromisszumkészségnek nevezik. Az érzelmeimet és az értelmemet, egészségemet pl.semmiért sem adnám. vannak amik ugyanis “megfizethetetlenek.”
Van egy tündérmese: egy Jóangyal ajánlja a szegény kislánynak: – adok neked egészséget, gazdagságot, bármit amit akarsz egy feltétellel: egyet elveszek az álmaidból, és nem mondom meg, hogy melyiket.
– Akkor te nem is vagy Jó tündér, és nem alkuszom!
Ib írta:
Miért? Ki az, aki tökéletes? Nekem nagyon sok mindenben kellett és még kell is változnom, ahhoz, hogy olyan életem legyen, amilyet akarok.
@ Duncan Shelley:
Igaz, igaz, csak sokszor a leglényegesebb dolgokat akarják a legjobban titkolni, ha azok negatívak….így a “nézd meg” meglehetős nehézségekbe tud ütközni…de azért értem mire gondolsz, akarnak árulkodó jelek is szép számmal, és a struccpolitikát még egyetlen párt sem tűzte a proramjai közé:)
@ stargate:
..”az akarok lenni aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, aki most vagyok?”:)
Duncan, azért köszönöm, hogy annyira mégsem lázadsz, hogy ne értenénk meg azt, amit, amiről és ahogyan írsz…
Az ember szabad – mondtam már egy párszor. Lázadás, színészkedés, szerepjátszás stb. is lehet – tűnhet annak is.
Lehet kételkedni abban – hogy létezik-e egyáltalán szabadság.
Pedig csak tesztelni kell ezt az állítást – néhány év alatt, megdöbben az ember azon mi mindent nem lehet e nélkül “értelmezési tartományunkba- sorolni”, vagy éppen tuszkolni!
Inkább nehéz a szabadságot teljes-egészében (értékében) értelmezni – és hajlunk arra, hogy talán nincs is.
Le lehet élni életünket rózsaszínű ködben is… persze – nagyon színes, meg izgalmas.
… aztán meg (pl: egy család-alapítási cikluson túl) lehet mérgelődni; hogy fingom sincs ki a fene vagyok.
Ugye se “önmegvalósítás”, se önismeret – csak úgy zajlik az élet: esetlegesen az anyagi elégedettség nagy “hiábavalóságában”…
de van színház, mozi, kávéház, vendéglő, kocsma, kaszinó, pláza, reklám és információ-özön stb. – melyek elhalmoznak minket “pótlékokkal”.
A valóság megismerésében, értésében nem tudnak segíteni – senki sem hibás ebben…
áááááá – senki.
Már a földön-kívüliekkel is kapcsolatba lépnénk – csak még épp az embert (amiből túlkínálat van) nem sikerült megismerni.
Van egy hülye, ismeretlen, logikátlan világ – meg van több-ezer ember ugyanilyen tulajdonságokkal… össze-eresztve
– aztán várjuk, hogy megszülessen a Jézuska!
… akkor még: gyökerek.
Elég sajnálatos Az, Akit ezek röghöz-kötnek (vagy megkötöznek néhány pohár ital mellett) – mert ugye ezek tudnának segíteni abban, hogy megértsük indíttatásunkat, eredetünket, létünket.
A városi lét arra jó, hogy az ember elkerülje a szembesülést – saját magával…
csak aztán kicsi a rakás…
Amit elmondtam most (ezek tükrében) – van-e esély arra, hogy valaki úgy fogja fel ezeket, egy ilyen összetett helyzetet és saját életét… ami össze-egyeztethetetlen.
Mert akkor az egyén a helyzet (valótlanság, igaztalanság, félreértés-sorozat) el nem fogadásának eszköze!!!
Ez lehet érzelmi – nem tudatos – szinten a nőknél…
Már nem is tudom, kit idézzek, vagy kihez szóljak….mindegy, írom amit gondolok.
Egyetértek azzal, hogy a közvetlen környezetünk árulkodik rólunk – magunknak is!
Főleg magunknak!
Először ezt érdemes megfigyelni, megtapasztalni, aztán ezzel a tudással felvértezve valóban könnyen kiismerhetünk másokat.
Ez nem olyan trükkös, mint amilyennek tűnik.
Ha vidám vagyok, jól mennek a dolgaim, akkor érzem jól magam, ha ilyen emberek vesznek körül.
Ha szomorú vagyok, hasonló emberekbe botlok és szinte idegesítőek a ragyogó szemű, mosolygós emberek.
Ha egy ismerősünk állandóan mosolyog, viccet mesél, de érthetetlen módon a családja, vagy a barátja depis, meggyötörtnek látszik, akkor milyen lehet ő valójában – a szerepe mögött?
Az említett példára utalva egy férfi menő kocsival és egyéb hasonló külcsínnyel nagyon jó benyomást kelt, de menj a lakására, ismerd meg a családját és megismered a valódi személyt.
Nagyon hasznos dolog figyelni a saját körülményeinket, mert magunkat nem látjuk tisztán, nem tudjuk megítélni. A környezetünkben, a dolgaink alakulásában önmagunkat látjuk. Sajnos legtöbbször nem a tudatos gondolataink alakítják az életünket, hanem a rejtett kétségek, félelmek, vágyak, tanult minták.Az életünk szereplői, díszletei, eseményei ezt megmutatják…. :-)
Szerepeink mögött mindig ott vagyunk, egybemosódik a történet….és nem kell tökéletesnek lenni.
Nietz-senki írta:
Ez jó kérdés! Hiszem, hogy a Szellem alapvetően szabad, de a döntéseinket a ránk rakódott minták észrevétlenül befolyásolják.
Mire gondolok?
Egy újszülött a növekedése, fejlődése során önmagát a környezete reakciói alapján definiálja: kislány vagyok, szép kislány vagyok, ügyetlen vagyok, butuska, szépen írok, rosszul számolok, barna hajam van, jó barátnő vagyok, rossz barátnő vagyok….stb.
Anya-apa jó, a házasság jó, nagymama gonosz, a főnök hülye, stb.
Mintákba és szabályokba illeszt a világ, minél természetesebb valami, annál kevésbé vesszük észre, hogy befolyásolja a döntéseinket.
Tetszik ahogy a cikkben meghatároztad a lázadás értelmét !
A legjobb elfoglaltság önmagunkká válni . :)
A szerepek játszásának csak egy olyan társadalomban van értelme , ahol az emberek nem látják egymást . Hiszen ha valaki odafigyel másokra és megfigyeli hogy hogyan teszi a dolgokat , akkor egyből látja ha szerepet játszik a másik .
Vajon milyen szerepet játszanánk , ha egyedül maradnánk egy szigeten , vagy az őserdőben ? ( vagy valaki előtt , aki átlát rajtunk :-D )
Sajnos a szerepjátszást szinte megköveteli a társadalom . A munkahelyen sem lehet bárhogyan viselkedni , vagy elküldeni a főnököt a fenébe , mert a megélhetési forrásunk kerülne veszélybe . Kivéve ha valakit Duncan Shelleynek hívnak , mert akkor még profitálni is tud a szerepekből . :-))
Amúgy meg kivé is válhatnánk mint azzá akik eleve vagyunk ? ! :-))
annamari írta:
Várjunk csak , itt ellentmondás van ! :-D
Először azt írtad , hogy naiv voltál mert voltak érzelmi kapcsolataid , ebből kifolyólag szokásokat váltottál szakítások után . Azután azt írtad , hogy ösztönösen jól csináltad a szokásváltásokat . De ez az ösztön azért működött jól , mert voltak érzelmi kapcsolataid ! :-)
Csak egy kérdés . Tényleg nem szeretnél érezni is valamit a kapcsolataidban ?
Vagy csak lázadsz az érzelmek ellen ? ;-)
” Nem azért lázadunk, mert elítéljük azokat az embereket, akiknek a normáit megtörjük magunkban, hanem azért, mert mi más emberek vagyunk, mint ők, nem vagyunk azonosak velük.
Néhány normának van értelme, de nagyon kevés ilyen van. A legtöbb csak program, korlát, fal az elménkben, ami nem engedi, hogy önmagunk legyünk. ”
Ezeket a gondolatokat tényleg érdemes komolyan venni !
A legfontosabb megérteni , hogy mi az ami ellen valójában lázadunk !
Nem emberek ellen kell lázadnunk , hanem a programok ellen !
Sok tévedéstől megóvna minket , ha felismernénk ezt !
Tanulságos cikk és tetszik a módszer mind a szereplők “életre keltésére”, mind pedig önmagunk megtalálására.
Thirdeye Magister írta:
Ez szintén nagyon okos gondolat.
Egyetértek, kedves Magiszter! :)
Thirdeye Magister írta:
Annamari olyan, mint Duncan, csak női verzióban.
Sikeres, öntörvényű, a környezetet felhasználó, előremenetelő, célirányos.
Több jelzőt nem illetnék.
Annamari nem lázad, hanem forradalmat csinál :-))
Thirdeye Magister írta:
Őszintének lenni önmagunkhoz – a magány óráiban – könnyű!
Amint szemben-állok valakivel – már elvárások is megbújnak a legártatlanabb kapcsolatokban is! Ekkor már nem önmagam vagyok, hanem hozzám-adott pluszokkal is meg vagyok terhelve! Valami visszautasíthatatlan!
Ez egy apró példa. Havonta több tucat új teher rakódik ránk – úgy, hogy közben régi nem oldódik meg annyi.
Akkor most szabad vagyok – vagy teherhordó?
Már iskolás korunkban “kifejlődik az egónk” – az Én leképeződése – mert maga az Én nem képes felvállalni mindent…
de miért is nem???
Mert az egész élet egy hazugságokkal átszőtt – hazug világot szolgáló óriás-mechanizmus.
– ezért nem az én van jelen világunkban, társadalmainkban, hanem az árnyéka (leképeződése)… mert az Én az Igazság Birodalmának halhatatlan lénye!!!
… de hamarosan változások lesznek:
http://www.youtube.com/watch?v=T0yIBgld_t8
Krisztusi korba lépett társadalmunk – a rendszerváltás óta.
Jobb, ha a lényeggel foglalkozunk – nem a tünettel!!!
Olvastam valahol, hogy Jacko azért operáltatta magát fehérre, mert az apja néger volt és nem akart rá hasonlítani a gyerekkori bánásmód miatt. Érdekes lázadás…
De én inkább “szerepcserének” mondanám, nem önmegvalósításnak vagy ilyesminek. Kilépsz egy szerepből, és belépsz egy másikba, amit például láttál valahol és megtetszett, vagy: szöges ellentéte a korábbi szerepnek. De ebben benne van, hogy a korábbi szerep meghatározza, függvénye az új szerepnek.
“Nem ünneplek karácsonyt. mert anyámék ünnepelték.”
Attól leszek önmagam, ha nem ünneplem, mert ők ünnepelték.
Ha meg nem ünnepelték volna, most úgy lázadnék, hogy ünneplem. Nem látom, hol van ebben az “önmagam”. Ez egy másik szerep, ami függ a korábbitól… Vagyis a korábbi szerep eleve meghatározza – némileg -, hogy milyen is lesz vagy nem lesz az új.
Úgy veszem észre, hogy generációról generációra változnak (változtatják) bizonyos szokások, zenei stílusok, az öltözködés, a divat, életfelfogás stb. És mindezt a médián keresztül közvetítik felénk. Lényegében manipulálnak minket, a tudatalattinkra hatva. Vagyis a “lázadást” mesterségesen programozzák belénk.
Még azt is meghatározzák, hogy amikor valaki lázad, akkor hogyan fog lázadni.
Én ezt nem nevezném “önmagammá válásnak”. Ez egy másik mesterséges szerep, nem önmagam…
Bizonyára vannak családok, amelynek tagjai nehezen jönnek ki egymással, és ott természetes, hogy a gyerek lázadni fog. A baj ott kezdődik, amikor a lázadás divattá válik, és normális körülmények közt élő családokat ver szét…
annamari írta:
Sokan vannak, akik feladják a családi életet a karrierért.
Én is úgy gondolom, hogy ha el akarnék érni egy nagy célt, minden időmet és energiámat annak elérésébe kellene fektetnem, és egy gyerek nevelése ebbe nem fér bele. Nincs rá idő.
A baj ezzel az, hogy ha mindenki így gondolkozna, 100 év múlva nem sok ember élne a Földön…
Amikor bekapcsolom a tévét, vagy kezembe veszem az újságot, egy dolgot biztosan látok: az üzenetet, hogy én is legyek/lehetek olyan, hogy nekem is sikerülhet. És ha hallgatnék az üzenetre, elindulnék egy úton, ami nem én lennék, hanem csak egy szerep. Nem én választottam a célt. Elém tették…
Szerintem nincs olyan, hogy “önmagam”, csak szerepek vannak…
Duncan Shelley írta:
Apádnak nagyon fájhatott valami, amit próbált kilökni magából a környezetébe, hogy annak fájjon inkább, mint neki.
Ne fogadj el tanácsot attól, aki még el sem indult az úton. Így ismertem.
Ib írta:
Ki vagyok én? Honnan tudjam, hogy valami az alapvető személyiségjegyem? Miért gondolnám, hogy az alapvető tökéletes?
@ Ib:
A sikeres vállalkozó a vállalkozásról tud tanácsot adni, ha mellette csapnivaló a szexben, akkor abban nem tud tanácsot adni.
Én tudok tanácsot adni arról, hogy hogyan juss előre a ranglétrán egy nagyvállalatnál, mert a legjobb vállalati szamurájok egyike vagyok a világon, de arról nem, hogyan legyél vállalkozó, mert nem vagyok vállalkozó, még vállalkozó alkat sem. ;-)
stargate írta:
Ő talán éppen a vállalkozásban él igazán, nem a családban, ezért vállalkozóként tudod megismerni a valódi személyt. Ha valakinek szörnyű a családi élete, elgondolkodhatna, hogy egyáltalán miért vesz részt benne. A családot is rá lehet erőltetni az emberre.
Volt egy barátnőm, folyton nyomták, hogy család, férj, gyerek, 20 évesen már arról sírt szegény, hogy tönkrement az élete, mert volt férje, gyereke, csak ő már nem volt sehol, mert ő nem ilyen életet akart. Titokban küldtem rá a legjobb pasikat, hogy csábítsák el és legyen ereje kilépni a csapdából.
Thirdeye Magister írta:
Az érzelmi kapcsolatok miatt voltam naiv, nem a szokásváltás miatt. Azt jól csináltam.
Ez is egy minta, amit elvárnak tőlünk, legyünk szerelmesek, legyünk hűségesek, de vajon mindenki ezt akarja?
Nem vágyom arra, hogy gügyögjenek nekem és irracionális ostobaságokkal traktáljanak a nagyszerűségemről, meg olyanokat suttogjanak a fülembe, hogy soha nem hagylak el, örökké szeretni foglak, mindig együtt leszünk. Elképzelhetetlen neked, hogy ez számomra értéktelen?
19 évesen lehetőségem volt elmenni dolgozni Szaúd-Arábiába, nagyon sok pénzért, menni akartam, érdekelt az ország, a munka, a pénz, de a szerelmem rohamot kapott még a gondolatától is, pedig együtt mentünk volna. Szakítottam, hogy elmehessek, mert úgy éreztem, örökké bánni fogom, ha kihagyom. Majdnem egy teljes napon át utaztam, és végig bőgtem, annyira fájt a szakítás. Van ennek értelme vagy értéke? Én nem látom. Az egy skizofrén állapot, hogy magammal küzdök, amibe bele lehet betegedni, talán bele is lehet halni.
lattimore írta:
Fordítva is igaz, ha mindenki feladná a karriert a családért, 100 év múlva nem sok ember élne a Földön.
A szerepeket ki játssza, ha nem a színész? :) A játékos és az avatárja, emlékszel? Vagy te nem voltál benne a Lélek topikos gárdában?
annamari írta:
Szóval lázadsz ! :-)
Szerelmes nem tud lenni senki , csak mert azt várják tőle .
Hűséges se tud lenni senki , csak mert elvárják tőle .
Szerelem , és hűség magától van , ha van .
Nem hinném , hogy az a szerelem amikor ostobaságokat gügyögünk a másik fülébe. Mert az tényleg értéktelen . Azt viszont el tudom képzelni , hogy nem találkoztál még őszinte szeretettel , amikor úgy fogadnak el téged amilyen vagy .
Az érzelmek sok gondot okozhatnak az tény , de az érzések egyben az energiák érzékelései is . Ha ezt elfojtja magában az ember , hogy csak a ” racionális ” énje tudjon működni , akkor előbb utóbb nagy bukfenc lesz a vége . Az érzések , ha tiszták , akkor a legjobb vezetőink lehetnek az életben .
Persze az elme nem érti ezt . :-)
Nietz-senki írta:
Igazság szerint én is akartam írni erről egy meglátást csak elfelejtettem :-)
Tényleg könnyen megfigyelhető , hogy szinte nincs két olyan ember akivel egyformán viselkednénk . Általában az történik , hogy beindul valamilyen tükröződés . Úgy láttam , hogy a rugalmasabb emberek elkezdenek idomulni a másikhoz ami azzal a veszéllyel fenyeget , hogy a másik rátelepszik . Ha meg mindkét fél erősen ragaszkodik a saját énképéhez akkor meg esetleg megszakad a párbeszéd . szóval nem egyszerű .
Nietz-senki írta:
Már folynak a változások . A hamis énünk alól kirángatják a szőnyeget . Ezért mondom én , hogy jobb tőle még időben elköszönni . :-)
Persze az elme nem érti ezt . :-)
Lázadni szükségszerű ! Az életminőségünk múlik a helyes lázadáson .
A kamaszkori lázadás ösztönös lázadás a belénk ültetett programok ellen .
A csapda viszont fel van állítva . Méghozzá azért mert a rendszer fel van készülve a lázadásra . A lázadóknak olyan utakat mutatnak amik ugyan a szabadságba vezető ösvényeknek látszanak , de valójában labirintusok , és visszavezetnek a kalitkába .
Ezért egy ügyes lázadó olyan utat választ ami nehéz , és nem sablonos . 8-)
Thirdeye Magister írta:
Ez a meglátás akkor igaz, ha az egyik (vagy mindkét) fél – akit rugalmasabbnak nevezel – egy “tehetetlen test”. A tehetetlen test jellemzőit még Newtontól ismerjük: mindaddig nyugalomban marad, amíg egy külső erő nem hat rá. Emberre vonatkoztatva: befolyásolható, irányítható, mindig az utolsó impulzus szerint reagál, nincs önálló véleménye, csupán kántálja valakiét – néha olyan vehemensen, hogy határozott ember benyomását kelti.
Ilyen embereket termel ki a társadalmunk.
stargate írta:
Igen , de ne higgyük azt , hogy akinek van önálló véleménye , azt biztosan nem külső erő irányítja . Mindenki befolyásolható csak lehet , hogy nem mindenkinél olyan látványos ez . Sokan hiszik azt például , hogy önálló , saját gondolataik vannak ,
de honnan tudják , hogy nincs még másik százezer ember aki ugyanazokat a gondolatokat forgatja a fejében ?
Tudod hányan főnek ma húslevest ? :-))
Thirdeye Magister írta:
:-)) Speciel én nem, de akár főzhetnék is….
Nincs új a Nap alatt, ez igazabb, mint első hallásra gondolnánk.
Talán kicsit félreértettél…. benyomások mindenkit érnek, az nem mindegy, hogy készen benyalom, vagy a kapott információkból kialakul egy saját vélemény és egy ösvény, amin járok.
Tovább megyek….különböző életterületek vannak. Ugyanaz az ember lehet pl a munkahelyén “tehetetlen test”, míg a baráti körében “külső erő”. Vagy fordítva és még ezer variációban.
Akkor irányítjuk az életünket, ha többségében “külső erők”, tehát okok vagyunk, és esetleg egy-két területen okozatok, vagyis irányítottak.
Így jobban tetszik, vagy még mindig durva? :-D
Thirdeye Magister írta:
Remélem, van még párszázezer ember, aki hasonlóan gondolkodik, mint én….
Legalább annyira, hogy beszélgetni lehessen egy jót :-))
balisto írta:
Célirányos, az ok, előremenetelő is ok, a környezetet felhasználó… lehet, hogy nem értem. Öntörvényű lennék, ha sikeres lennék. Sikeres meg a legkevésbé sem vagyok. Te biztosan sokkal sikeresebb vagy nálam, vagy bárki, aki olvassa ezt az oldalt.
December 3-án voltunk Antal Nimród előadásán, azzal konferálták be, hogy a legsikeresebb magyar filmrendező, aki oscar-díjas hollywoodi sztárokat is rendezett már, legutóbbi filmjének gyártási költségvetése 42 millió dollár volt. Ez mind igaz, mégis azzal kezdte, hogy ő a legkevésbé sem sikeres, és a tervei sehol nincsenek még. Pedig egykorúak vagyunk, és ezerszer sikeresebb nálam. Tehát, én nem vagyok sikeres, de leszek, egyszer, mert csak ennek élek. :)
Thirdeye Magister írta:
A befolyásolás a legtöbb esetben annyira kifinomult, hogy csak a legfelkészültdebbek veszik észre, és talán ők sem mindent. A durva módszerek ellenállást váltanak ki, de az is egy bevett eljárás, hogy betámadnak valakit durva módszerrel, hogy ellenállást váltsanak ki belőle, amit felhasználnak a kifinomult módszerrel…
“Minden gondolatod mások véleménye szabadon idézve” – nem olyan ostobaság ez, mint amilyennek hangzik, sajnos.
Attól még lehet a gondolat önálló, hogy más is azt gondolja. Elvben én is juthatnék arra a gondolatra, amire te, anélkül, hogy ebben befolyásolna valaki vagy valami.
stargate írta:
:-))
Még lehet javítani rajta . :-D
Ugyanis nincsenek külső, és belső erők . Minden egy . Ezért mindegy . :laugh:
stargate írta:
Hát sokan magukban is jót beszélgetnek . :chic:
Duncan Shelley írta:
Miért nem döntesz úgy , hogy sikeres vagy ? :-)
Duncan Shelley írta:
Micsodaaa? :shock: Arra a gondolatra mint én ? Nem , azt csakis én gondolhatom . :-D
lattimore írta:
Vitiligo nevű bőrbetegsége volt. Ma, 2013 végén, tudnál linkelni olyan orvosi beavatkozásról anyagot, ami fehérré tesz egy születetten sötétbarna bőrű embert?
Thirdeye Magister írta:
Ok, úgy döntök, hogy 250 millió példányban keltek el a könyveim és épp beszállok a G5-ömbe…
De sajnos nem történik semmi.
Duncan Shelley írta:
Hát de milyen hozzáállás már ez kérem? :-))
Nem úgy kellene ezt csinálnod mint amikor beleéled magadat a szereplőid helyébe ?
Igen , képzeld el , hogy 250 millió példányban keltek el a könyveid , és épp most szállsz be a G5-ödbe . A teremtés állítólag úgy működik ha úgy gondolunk valamire , mint ami már megtörtént .
Jó szórakozást , és sok türelmet . :-)
@ Thirdeye Magister:
Mi lenne ennek az értelme?
Ha nem csak attól lehetsz boldog, hogy eléred a célodat, hanem attól is, hogy beszürcsölsz egy üveg szeszt, akkor az érzést talán kiválthatod, és ezzel megúszhatod a munkát. De én nem akarom megúszni, mert nem csak az érzés vonz, hanem az építés is, és az jobban.
Duncan Shelley írta:
Tégy szíved szerint . :-)
Thirdeye Magister írta:
A videóra volt időd ránézni???
Azért számomra egyáltalán nem olyan egyértelműek sem a személyes, sem a politikai vonatkozások…
hogy minek is kell történnie!
Ha megérted a szokások lényegét,akkor már tényleg csak “eljátszod” őket és nincsenek rád igazi hatással és nem is kell semmilyen félreértelmezett lázadásról beszélni.
A szokások,ha az érdekeinket szolgálják,akkor simán követhetőek-követendőek.
Csak látnunk kell megtanulni azt,ami az érdekeinket szolgálja és azt,ami lósz@r.
Duncan Shelley írta:
Miért véded?
@ Francois Villon2.0:
Ha ma sincs ilyen “műtét”, ellenben a 80-as évek közepétől emlegetik Jacksonék, hogy ilyen betegsége van, jóval azt megelőzően, hogy először jelentek meg a hírek a “fehérítésről”, akkor ez miért védés?
A média az elsőszámú érzékszervünk…
De több is annál, az elménk szerepét is átveheti. :)
Duncan Shelley írta:
A vicc kedvéért megkérdeztem egy darab plasztikai sebészt a témáról.
Azt állitja Jacko művi úton lett kifakitva,csak meg kell nézni a korabeli képeit.Azt is állitotta,hogy ennél lényegesen átfogóbb változtatások is elérhetőek voltak már akkor is,nem még ma.
Linkem nincs,de telefonszámot adhatok privátba’ a csávóhoz.