A káröröm nem szép dolog, ugye? De néha mégis jólesik, főleg akkor, ha olyan valaki kárán örömködünk, aki megérdemli.

Volt egy fickó, aki életem kezdeti időszakában körülbelül nyolc éven át megkeserítette az életemet, az öröksége pedig még öt-hat évig kitartott, és ölt belülről. Egy nagyképű, öntelt, gúnyos, brutálisan kritikus valakiről van szó, akinek soha nem volt egy jó szava senkihez.

Én az egyik kiválasztott célpontja voltam, komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy kikészítsen. Még írói pályám elején, teljes tudatlanságban az írói szakmát és a kiadói rendszert illetően, amikor a harmadik amatőr próbálkozásommal utasított el egy kiadó, ez a bizonyos illető ezt mondta:

„Ha lenne bármennyi tehetséged, már régen kiadták volna, amit írsz. Inkább valami értelmes dologgal kellene foglalkoznod, nem az írással.”

Voltak pillanatok, amikor komolyan megijedtem attól, hogy nekimegyek, és esetleg megölöm. De mások is így voltak vele, a környezetét idegroncsok alkották.

Jó ideig eltartott, mire rájöttem, hogy az a megoldás, ha kirúgom az életemből, és miután megtettem, még néhány évig eltartott, mire sikerült elfelejtenem, hogy létezett, elfelejtenem a sok gúnyos, undorító, idegesítő megjegyzését.

Tizenegynehány éve nem láttam, az elmúlt tíz évben, talán ha egyszer gondoltam rá. Tegnap pedig véletlenül belefutottam.

Mit vártam volna egy saját bevallása szerint nagymenő, tökéletes, kivételes adottságokkal rendelkező, szuperintelligens és minden nő titkos álma típusú fickótól?

Hát azt, hogy valami különleges ember lesz belőle, akiből kevés van a Földön.

És a valóság? Az pont az ellenkezője.

Három évvel fiatalabb nálam, de sokkal idősebbnek néz ki, teljesen megőszült, felszedett vagy 25 kilót, annyira elhízott, hogy menni alig tud. Teljesen hétköznapi életet él, se hírnévre, se vagyonra nem tett szert, gyönyörű nők sem rajonganak érte. De természetesen most is talált valami okot arra, hogy magát nagymenőnek tartsa. Hogy mit? Hát azt, hogy egy szabadegyetemre jár…

Ez tetszett, örültem neki. Tanultam valamit egy embertípusról. Egy típusról, aminek nincs helye az emberi közösségekben.

Oyama szavai jutnak eszembe: „Ne bizonygasd, hogy te vagy a legjobb! Mutasd meg!”

Bizonygatni mindenki tud, megmutatni, demonstrálni már csak nagyon kevesen.

Nektek voltak hasonló élményeitek? Voltak (vannak) jóakaróitok, akik felőrölték az idegeiteket, aztán minden öntömjénezésük ellenére elbuktak az életben?

Share

Commentek