Tuggyátok, minálunk ilyen a kommandóscsaj ruci! Cuki, mi? 😉

Nemrég ügyeket kellett intéznem az egyik közismert, forgalmas plázában, ahol volt alkalmam megfigyelni néhány kisiklott életet.

Egy huszonéves nő, hihetetlenül magas sarkú cipőben, feszülő nadrágban, elképesztően bonyolult frizurával, sétálgatott fel s alá, olyan mozgással, mintha két tucat ortopédiai elváltozásban szenvedne. Miért kell ebben a cipőben járnia, aminek a gyakorlati haszna, bármilyen élethelyzetben, pontosan matematikailag nulla? Miért kell ezt tennie a hajával? Miért kell így járnia, ilyen abnormális módon, ami szemlátomást elfárasztja?

Egy fickó, harmincas évei elején, olyan szűk felsőben, amit mintha a testére festettek volna, elképesztően kigyúrva, olyan járással, ami esetleg egy vézna lélekvesztőn lenne szükséges, a viharos tengeren. Miért kell ez neki? Milyen valós funkciója van egy ilyen pólónak? Miért kell hosszú évek fegyelmezett munkáját belefektetnie egy olyan izomzat felépítésébe, amelynek a gyakorlati haszna az élet tetszőlegesen bármelyik helyzetében, pontosan matematikailag nulla? Miért kell olyan imbolygó járást előadnia, mintha annyi időt húzott volna le a tengeren, mint amennyi ideje él? Mióta ilyen felkapottak az öreg tengeri medvék?

Eltrappolt mellettem egy csapat tizennégy év körüli lány, akik első, második, harmadik és negyedik ránézésre prostituáltnak látszottak; feszülő nadrág, vagy apró szoknya, kidobott mellek, fülsértő visítozás, riszáló járás… Mintha őrültek lettek volna, akiknek az élete függ attól, hogy bizonyos alakok felfigyeljenek rájuk. Miért kell ezt tenniük? Mi kényszerítő őket erre?

De ne álljunk itt meg, az igazságtalan lenne. Vannak kevésbé feltűnő, kifejezetten szürke szubkulturális divatok, melyek más jellegű öltözködést, más jellegű járást, más jellegű viselkedés írnak elő.

Fakó színű ruhák, behúzott fülek és farkak, kimért udvariasság, mellé olyan járás, mintha minden pillanatban száz kilós csomagot cipelnének a vállukon. A feltűnés elszánt kerülése. Egy élet mottója: beolvadni! Ez is egy divat. Szem kell hozzá, hogy valaki lássa, ugyanolyan harsány, mint a korábban említettek, és ugyanolyan gyakorlatiatlan. Csak ez egy kicsit más.

A piros kabátosok és a kék kabátosok a csatatéren, dobszó, sortűz, a katonák meg ott állnak rezdületlenül, néznek bele a repkedő golyókba, mert elhitték, hogy akkor bátrak, ha annyira taksálják az életüket, mint a hadvezér, aki tisztes távolból a dombtetőről nézi a húsdarálót. Miért teszi ezt valaki? Miért képes valaki ilyen értelmetlenül eldobni az életét?

Sok évvel ezelőtt olvastam, hogy Los Angelesben az utcai bandák milyen sajátos, egyedi divatokat honosítottak meg: megfelelő színű baseballsapka, megfelelő kabát. Erről ismerték fel egymást. Olyan naggyá nőttek a bandák, hogy már nem ismert mindenki mindenkit, hát kellett a jel, az uniformis, amely mutatta, hogy együvé tartoznak. Miért fontos ez? Miért hajlandó valaki bűncselekményeket elkövetni, hogy megfeleljen egy kitekert, teljesen abnormális értékrendnek?

A válasz egyszerű és fájdalmas: mások elismerése. Erre hajtanak, erre hajtunk. És el sem gondolkodunk azon, hogy mennyit ér ez valójában.

Természetesen mindenki mondhatja, hogy ő szerény, fittyet hány a csodálatnak, és oly szuverén személyiség, hogy cseppet sem érdekli mások véleménye, mégis, valamiképpen mintha mindannyian mások elismerésének rabjai volnánk.

Amikor két ismeretlen, szürke ember egymás látótávolságába kerül, összevillan a tekintetük, és elismerik, hogy a másik is kiváló, nagyszerű ember, aki egész egyszerűen oly fantasztikus, hogy tisztán látja az élet rendjét és értelmét.

Amikor két ortopédiai szakkönyvbe illő mozgású, feszülő nadrágú nő kerül egymás látótávolságába, a fenti szertartás ismétlődik. Igen, a másik nagyszerű, kiváló ember, mert pontosan tudja, mi az élet rendje és értelme.

A nyolcvanas évek második felében, olyan jelentőséggel bírt egyesek számára a body-building, hogy ismeretlenül is egymásra köszöntek a „bodisok” az utcán. Látszott rajta, hogy emelgeti a súlyokat, és elismerték a másik erőfeszítéseit és kitartását. Elismerték, hogy a másik is „törődik a testével”.

Észrevettétek, micsoda csapda készül ennek az egész okfejtésnek a végén?

Én írok, és emiatt értékelem azokat, akik írnak. Nagy szenvedélyem a vívás, és értékelem azokat, akiknek szintén szenvedélyük. Puszta átverésnek tartom a materializmust, és értékelem azokat, akik szintén annak látják. De miről van itt szó? Úgy tűnik, mintha saját magamat akarnám viszontlátni másokban, mintha saját magamat akarnám elismerni, elfogadni… és… te jó ég… csodálni.

De van még tovább. És ha már ennyire belejöttünk, miért állnánk itt meg, ilyen közel a felszínhez? Merüljünk mélyebbre a horror üledékes, sötét tengerébe.

Még egy remete is az elismerésre hajt. A maga nyakatekert módján ugyan, de pontosan ezt teszi. Ott rohad egy apró szigeten vagy egy barlangban, és azt hiszi, hogy ő most éppen mindenen túl akar lépni. Dehogy akar. Szó sincs erről. Pontosan ugyanolyan foglya az elismerésnek, mint a plázacica, aki addig jár úgy, mint egy ortopédiai eset, amíg a végén tényleg az lesz. Csak éppen a remete, egy másfajta értékrend szerint hajt a csodálatra.

Ha szétnézünk az utcán, láthatjuk azokat az embertömegeket, akik roppant hasonló módon járnak, gesztikulálnak (vagy kerülik a gesztikulálást), beszélnek, öltözködnek, viselkednek, táplálkoznak, a jövőt tervezgetik (vagy elutasítják), és élnek valamilyen életet. Emberek, akik sokfélék ugyan, de jellegzetességeik alapján mégis bandákba tömörülnek, bár csak a legritkább esetben vannak ennek tudatában.

Emberek, akik egymás elismerésére hajtanak, élnek és halnak, soha el sem gondolkodva azon, hogy ez az egész miért ilyen fontos?

Ez már nem a felszín, nem annak közelében járunk, hanem lent a mélyben. Itt már látszik, hogy nem magamat keresem másokban, nem magamat ismerem el a másikban. Csupán visszajelzésre vágyom, igazolásra, egy lelki bólintásra, mely tudatja velem, hogy mások is elfogadták már, amit én. Vagyis: nem tévedtem. Pedig érzem, hogy igen. De az ősi szlogen ott kísért bennem: ennyi ember nem tévedhet…

Valakik hamis értékrendeket, hamis célokat, hamis ideálokat adnak nekünk, mondvacsinált fontosságokat, melyek elfedik azt, ami tényleg fontos. Eljárjuk a formális, szertartásos élet-táncot, és küzdünk az elismerésért, egy manipulált értékrend által kínált irracionális viszonyrendszer keretein belül. Voltaképpen: a semmiért.

Szert kell tennünk egy külső, a manipuláción kívül eső, és ezáltal objektívnek tekinthető viszonyítási pontra. Az élet könyörtelen törvényei épp megfelelőek erre a célra. Nézzük innen a dolgokat.

Milyen tényleges célt szolgál a szürke öltözködés? Persze: elkerülni a feltűnést. De miért kell elkerülni?

Milyen tényleges gyakorlati haszna van tíz évig súlyzókat emelgetni, és olyan testre szert tenni, ami semmire nem jó? No, igen, a tükör, egyes nők ízlése… De ez nem az élet könyörtelen törvényei, hanem egy mondvacsinált értékrend szerinti elismerés kergetése.

Észre kell venni a rideg üzleti érdekeket a háttérben. Semmi értelme nincs olyan cipőt hordani, aminek a sarka húsz centi, és képtelenség benne normálisan járni. De, megfelelő támogatással, mesterségesen fel lehet fújni: fotókkal, filmekkel, zenékkel, megrendezett, megfizetett, üres csodálattal, amely lassan, de biztosan kiépíti annak illúzióját, hogy tényleg jó egy ilyen cipő valamire. Így el lehet adni, és emberek törekedni fognak rá, hogy megvásárolják. Azután pedig ortopéd bohócot csinálnak magukból.

Ez valóban egy illúzió. Olyan illúzió, amiből fel lehet, és fel kell ébredni.

Az elismerés nem elég értékes ahhoz, hogy az életünket a megszerzésének szenteljük.

Share

Commentek