Mi maradt belőled?

Szinte mindenki, akit valaha is ismertem, eltévedt. Különös tapasztalat: minél régebbről ismerek valakit, annál valószínűbb, hogy eltévedt. Emlékszem a gyerekkori barátaimra, emlékszem az álmaikra, és látva a későbbi életüket, tudom, hogy eltévedtek. Semmi nem lett azokból a hajdani álmokból. És nem azért, mert azok a hajdani álmok ostobaságok voltak! Nem, dehogy, sőt! Merész, hatalmas, világmegváltó álmok voltak, amikért komolyan érdemes küzdeni.

Sokáig úgy magyaráztam ezt a jelenséget, hogy az emberek többsége eltompul, és nem érzi igazán a lelki fájdalmat. Letér az igazi útjáról, elveszíti, elárulja önmagát, megalázkodik holmi körülmények előtt, és nem fáj neki, vagy nem eléggé. Biztosan nem fáj eléggé, ha képes erre, és nem pusztul bele.

Ismertem egy fickót, aki nagyhatású filmrendező akart lenni, olyan filmekről álmodozott, amikhez képest a Csillagok háborúja említésre sem méltó. Könyvelő lett, még amatőr filmeket sem rendezett soha.

Ismertem egy másik fickót, aki régész akart lenni, az volt minden vágya, hogy megtalálja Atlantiszt. Ajándéktárgyakat árusító boltja lett, múzeumba sem jár.

Ismertem valakit, aki tizenkét évesen már nagy ívű politikai pályára készült, egyesíteni akarta a népeket, hogy ne háborúzzanak. Egy könyvesboltban dolgozik.

Ismertem egy lányt, aki világhírű színésznő akart lenni. Iskolai színdarabokban játszott, filmekből leste a gesztusokat, folyton az alakításairól ábrándozott. Háziasszony lett belőle.

A sor nagyon, sőt elkeserítően hosszú. Majdnem mindenki eltévedt, akit valaha is ismertem.

Sokadmagammal láttam egyszer egy filmet, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Két egyetemista, világmegváltó tervekkel, igazi emberjogi aktivisták. Az egyetem után elsodorta őket az élet, tíz évvel később találkoztak. A fickó ugyanaz maradt, a nő nem: megházasodott, született négy gyereke, eléldegélt szépen, csendben az ács férje mellett. A férfi elment meglátogatni. A nő egy kis lakásban lakott, ebédet készített éppen, a gyerekei körülötte játszottak, a nagyobbak segítettek. Udvariasan beszélgettek, mígnem a férfi elvesztette a fejét, és üvölteni kezdett: „Mi az isten lett belőled???”.

Akkoriban még nem értettem, hogyan megy ez, és mi adja a különbséget. Azóta már tudom.

Úgy tűnik, mintha az egész élet, a világ, a természet maga, az istenek, az összes ember arra esküdött volna fel, hogy eltérítsen. Felébredek, és tudom, hogy majdnem minden, ami azon a napon történni fog, megpróbál leszakítani az útról, amin járok. Tudom, hogy így lesz, és tudom, hogy ha sikerül, egy kicsit meghalok majd belül. Egy kicsit mindig meghaltam, amikor sikerült.

Itt ez a feladat, végig kell csinálni, tényleg fontos. Jaj, bejött valami kis apróság, előtte még azt! Jaj, most megint bejött valami, most még ezt! Jaj, már megint! Jaj! Mi is volt az eredeti feladat? Az a régi, egykori, hajdani tennivaló, ami tényleg ért valamit, és amit elhalasztottunk ezredrangú semmiségek miatt? Mi is volt az? Emlékszik még valaki?

Vannak nehézségek, problémák, teszünk ígéreteket, melyek teljesítését elvárják tőlünk és mi is magunktól. Belebonyolódunk az élet játszmáiba, kötelezettségeink lesznek, néha megsérülünk, néha elmegy a kedvünk az egésztől. Mi a kiút?

Azt mondják, nagy erő kell ahhoz, hogy az ember tegye, amit kell, még ha utálja is, lemondjon a gyerekes álmodozásról, és felnőjön végre.

Szerintem nem így van.

Ahhoz kell igazán erő, hogy tartsuk a célt, maradjunk a saját utunkon, dacoljunk mások rosszallásával, elviseljük a büntetést, melyet a környezetünk mér ránk, amiért maradtunk az úton, és minden erőfeszítés ellenére sem hagytuk azt el.

Hogyan tudjuk tartani a célt, hogyan tudunk megmaradni az igazi úton? Úgy, hogy jól választunk. Mert választani kell, méghozzá a FONTOS és a SÜRGŐS között. Szinte mindenki a sürgőst választja – önmaga helyett.

Az egész világ, az élet, a természet, az istenek, mindenki arra esküdött fel, hogy így vagy úgy, de megtanítson minket kesztyűbe dudálni, és rákényszerítsen, hogy a sok-sok-sok sürgős teendőt válasszuk a néhány fontos helyett. Ha ez sikerül, akkor végünk van. Maga az életünk válik ködös álommá.

Tudom, hogy ma, szinte minden, ami történni fog, arra ösztökél majd, hogy elhagyjam az utat, amin járok. Tudom, hogy nem fogom elhagyni. Tudom, hogy nem lesz nagyon könnyű, és valószínűleg néhányan kevésbé szeretnek majd. Mindennek van ára.

Választanod kell a fontos és a sürgős között. Választanod kell önmagad és az eltompultság között.

Mit választasz?

AZ ERŐ a választásból ered.

Share

Commentek