Sok nem marad belőled...

Az alábbi cikk öt évvel ezelőtt jelent meg egy régi weboldalon. Az oldal már nem létezik, a cikk azonban pontosan ugyanolyan aktuális ma, mint volt akkor, fél évtizeddel ezelőtt. A világ nem változott eleget. Az egykori blogbejegyzés a többi régi írással együtt megtalálható a Blogkönyvben.

„Gyereknevelés… Egyike azon témáknak, amik túlságosan mélyen érintenek érzelmileg, tekintettel arra a sajnálatos tényre, hogy engem is neveltek. Minden nevelés, melyet életemben kaptam, gátlásként élt vagy él bennem.

Leginkább apám nevelt, aki élete összes kudarcáért a családján állt bosszút, minden haragját rajtunk töltötte ki. A dühkitörései mindennaposak voltak, erőszakoskodott, rombolt, szétdobálta a szemetet a szobában, felborogatta a bútorokat, állandóan büntetéseket talált ki, és nem emlékszem egyetlen jó vagy kedves szavára sem.

Kapcsolatunk jellegéről annyit, hogy nem több mint ötéves koromban elhatároztam, hogy megölöm. Valami módon le kellett állítanom ezt az elmebeteget, és az jutott eszembe, hogy hipót öntök a levesébe, ő megeszi, és meghal, mi meg végre békében élhetünk tovább.

Sajnos nem mertem megtenni. Anyám és nagymamám állandóan azt mondogatták nekem, hogy vigyázzak a hipóra, nehogy megfogjam, mert szétmarja a kezem, ezért aztán nem mertem megfogni a hipós flakont.

Állandóan szembeszálltam apámmal, így én voltam az ő nagy ellensége. Néhány hónappal a tizennyolcadik születésnapom előtt szabályosan elmenekültem otthonról, mert az egyik dühkitörése odáig fajult, hogy megrémültem attól, hogy megölöm. És nem szándékoztam börtönbe menni miatta.

Apám fizikai erőszakkal, büntetésekkel, durva kritizálással és fenyegetéssel próbált nevelni. Anyám ritkán nevelt, ha mégis, akkor fenyegetőzéssel. Nagymamám is fenyegetőzéssel nevelt, például olyanokat mondott, hogy ha nem teszek meg valamit, akkor éjjel jön a zsákos ember, elvisz, aztán valakik megesznek. Nagyapám nevelt a legkevesebbet, amikor mégis, ő is fenyegetett. Miután elköltöztem a „családi fészekből”, apám öcsémet léptette elő új ellenségének. Pár évvel később, amikor öcsém is távozott, anyám meg a húgom lett a célpont. Elég kemény időszak volt hallani a sok rémtörténetet, amiket meséltek. Nagyapám mondogatta, hogy ha apám csinál valamit anyámmal, fogja a fejszét és agyonveri.

A mai napig neheztelek anyámra, amiért még gyerekkorunkban nem rúgta ki ezt az elmebeteget, hanem hagyta, hogy évtizedeken át azt tegye velünk, amit tett. Bő harmincévnyi „házasság” után szedte csak össze magát annyira, hogy elváljon.

Évekig tartott a huzavona. Anyám és húgom közben albérletből-albérletbe mentek, míg végül apám annyira tönkrement anyagilag, hogy belement a közös lakás eladásába. Ekkor már két éve egyedül lakott benne. És két éven át nem takarított, nem mosta le az ablakokat, nem söpört össze… A lakás legalább húsz százalékot veszített az értékéből.

Nem tudom, mi van most apámmal. A válás és a lakáseladás után a családból senki nem tartotta vele tovább a kapcsolatot, hisz nem volt miért. Az utolsó információm szerint a lakáseladásból neki járó pénzt pár nap alatt elveszette. Alkoholista, gyógyszerfüggő, ízületi betegségektől szenvedő, semmihez sem értő ember. Talán meghalt. Talán hajléktalan lett. Talán egy pszichiátriai intézetben kötött ki.

Bármi is lett vele, tudom, hogy megérdemelte. Mérhetetlenül sokat dolgozott azért, hogy az legyen belőle, ami lett. Célt ért: magára maradt. Mennyi erőfeszítés egy ilyen nyomorult célért!

Nagyon ritkán jut eszembe, néhány évente. Már nincs benne düh, csak sajnálom, hogy ismertem. A nevelése egy része még mindig itt van bennem, még mindig öl engem. Minden nevelés, amit valaha is kaptam, gátlásként élt vagy él bennem.

Naponta látom, ahogyan nevelnek gyerekeket. Nemrég épp vásároltam, a pénztárnál egy fickó nagyban nevelte a körülbelül ötéves gyerekét: fenyegette és hazudozott neki a világról.

Pár éve egy barátommal mentünk valahová, ő meg kifakadt: hogyan lehetséges, hogy egy olyan pitiáner dolgot, mint amilyen az autóvezetés, fizikai és mentális alkalmassághoz kötnek, tanfolyamot kell elvégezni hozzá, de a gyerekvállalásnak semmilyen előfeltétele nincs? Bármelyik jött-ment értelmi fogyatékos senki, aki képtelen még egy aprócska célt is elérni az életben, akármennyi gyereket vállalhat!

Vajon mi lesz ezekből a gyerekekből, akik ilyen családban nőnek fel? – kérdezte a barátom.

Mi lehet belőlük?

Nos, leginkább ugyanolyan semmirekellő, félhülye, az életről mit sem tudó szerencsétlen lesz, mint a szülei. Mert fél életében hallja a baromságokat a világról és az életről, fél életében hazudnak neki, fenyegetik, megbüntetik és megverik. Egyszóval: nevelik. Idomítják, mint egy állatot.

A nevelés öl.

A tanítás teljesen más. A tanításhoz ész kell, türelem, empátia, és legalább egy kicsi szeretet. Majdnem mindenre emlékszem, amire életemben tanítottak.

Kisgyerek voltam, amikor megtanítottak kötelet fonni: még mindig értek hozzá. Tizennégy voltam, amikor megtanítottak pengét élezni kővel: semmit sem felejtettem. Tizenhat évesen tanítottak meg puskával lőni: az összes magyarázatra emlékszem. Volt, amikor könyvön keresztül tanítottak, volt, amikor a tévén keresztül, de ezek is igazi tanítások voltak.

Remélem, nem tűntem szentimentálisnak, mert nem vagyok az. Csupán csak el akartam mondani, hogy a nevelés árt az embereknek, és a tanítás valami egészen más.

Engem nagyon sokat neveltek, főleg apám. Én nem neveltem senkit, és nem is fogok nevelni soha senkit.

Fel kellene egyszer ébredni.

A család nem szent. A családban olyan bűnöket követnek el, amikre nincsen szó. A nevelés bűn. Megőrjíti a következő generációt. A gyerekvállalás nem alanyi jog. Ki kellene érdemelni. Felelősnek lenni egy életért, az nagyon-nagyon komoly dolog.

Nem is lehet túlbecsülni.”

Nektek mi a véleményetek a fentiekről? Szerintetek bárkinek joga van gyereket vállalni? A gyereknevelés káros? Hogyan kell megfelelően bánni a gyerekekkel? Mi a különbség nevelés és igazi tanítás között?

Share

Commentek