Az elmúlt hetekben, egyéb elfoglaltságaim mellett azzal töltöttem az időmet, hogy ástam magamban. Néha azt is kell.

Valamikor régen történt valami, aminek hatására megváltoztam. Új irányt vett az életem, új életpályára léptem. Évtizedek óta súlyos nehézségeim vannak azzal, hogy bizonyos típusú problémákat kezeljek, és azért kezdtem ásni magamban, hogy megtaláljam ennek a gyökerét.

Megtaláltam.

Általában nem azok a dolgok hagynak igazán mély nyomot az emberben, amit vele tettek, hanem az, amit ő tett. Nem az áldozati oldal az igazán meghatározó, hanem a tettesi oldal. Persze, kevesen szeretnek erre gondolni, de attól még így van.

Rendkívül agresszív gyerek voltam, a problémáimat támadással próbáltam megoldani. Valaki beszólt, vagy valami olyat tett, ami nem tetszett, már mentem is, és addig ütöttem, rúgtam és haraptam, amíg nem sírt. Két ember is kórházba került miattam. Az egyik öcsém volt, akit szemen lőttem vízi pisztollyal, ő berántotta a féket, átfordult az első keréken és a fejére esett.

Amikor kilenc éves lettem, összespóroltam a pénzt egy játékra, amire régóta vágytam, és szavakba önthetetlenül boldog voltam, amikor végre az enyém lett. Bevittem az iskolába, mutogattam mindenkinek.

Az osztályfőnöki órán titokban azzal játszottam, a másik padsorban ülő Kriszta nevű osztálytársam meg szólt a tanárnak, hogy nem figyelek. A tanár elvette a játékot, és azt mondta, majd a szüleimnek visszaadja a kábé egy hónappal későbbi szülői értekezleten, addig nem kapom meg.

Óra után nem találtam Krisztát, pedig nagyon meg akartam verni, amiért ezt tette velem. Délután három osztálytársammal nálunk gyűltünk össze, elhatároztuk, hogy bosszút állunk. Dugós puskákkal, vízi pisztolyokkal, botokkal felfegyverkezve elindultunk Krisztához. Én vittem magammal egy konyhakést is. Nem akartam a késsel bántani, csak azt akartam, hogy féljen és könyörögjön.

Átmentünk a lányhoz, aki nem nyitott ajtót. A folyosón, a lakásuk előtt üvöltöztem. Aztán hazamentünk, én egész úton dühöngtem, amiért nem tudtam megverni, és esküdöztem, hogy majd holnap megbán mindent.

Még aznap este megjelent nálunk Kriszta apja és az osztályfőnök. Hosszasan beszélgettek a szüleimmel. Akkor tudtam meg, hogy mi történt. Röviddel azután, hogy mi távoztunk, hazaért a lány anyja, aki sokkos állapotban találta gyermekét, hívta a mentőket, injekciókat kellett neki adni, hogy lenyugodjon, majd elmondta, mi történt.

Óriási botrány lett. Fenyegettek kicsapással, intézettel, rendőrséggel, börtönnel, mindennel, ami eszükbe jutott. Akkor változtam meg. Annyira megijedtem attól, hogy a verekedéssel tönkretehetem az egész életemet, hogy nem tettem többé. Kriszta túlélte, hónapokkal később bocsánatot kellett kérnek tőle.

Szerencsére nem lett tragédia, pedig lehetett volna. Jóvátehetetlen bűnöket követhettem volna el, fél életemet börtönben tölthettem volna, talán nem is élnék már. Örülök, hogy volt lehetőségem megváltozni.

De van az éremnek egy másik oldala is.

Ha engem valaki megtámadott, akár fizikailag, akár szavakban (szinte mindig szavakban történt), verekedtem. Ez volt az egyetlen módszerem bizonyos típusú problémák kezelésére. Miután kellően megijedtem attól, hogy a verekedésekkel tönkrevágom az életemet, nem verekedtem többé. Azaz nem volt többé eszközöm arra, hogy kezeljek bizonyos típusú problémákat.

Kíváncsi vagyok a ti módszereitekre, melyekkel az élet problémáit kezelitek.

Mit tesztek, ha megaláznak, elárulnak, megtámadnak (nem erőszakkal), meglopnak, átvernek, hazugságokat terjesztenek rólatok, vagy szimplán csak hazudoznak nektek?

Én régen, gyerekként, mindenkinek nekimentem, aki ezek közül bármelyiket elkövette ellenem, vagy csak úgy éreztem, hogy elkövette, vagy akarja. De az erőszak kétélű fegyver, a legtöbb esetben csak súlyosbítja a problémát.

Amióta nem használok erőszakot semmire (bő három évtizede), bizonyos típusú problémák komolyan felszaporodtak az életemben. Most új módszert keresek, aminek nincs hátulütője.

Share

Commentek