Még mindig igazam van...

Van egy régi filmfelvétel, fekete-fehér, az idő körülbelül 1922, a helyszín Mississippi. A felvételen annyi látható, hogy egy oszlophoz hozzákötöztek egy fiatal, húszas évei körül járó színes bőrű férfit, rongyokat, újságokat, ládákat dobáltak rá, majd az egész kupacot lelocsolták benzinnel. Ezután egy hasonló korú fickó fog egy fáklyát.

A valós, megtörtént eset itt, ennél a pontnál fordul át még sokkolóbba. Mert ez a fickó nem dobja a fáklyát a hevenyészett máglyára. Valami még rosszabbat, még aljasabbat művel. Leguggol az öt-hat év körüli fiához, mosolyogva magyaráz neki, mutogat, majd a gyerek kezébe adja a fáklyát. A gyerek tesz néhány lépést előre, és eldobja. A színes bőrű férfi elevenen elég. Hang nincs, talán sose volt, de nem is kell, el tudjuk képzelni.

Vajon mi lesz a gyerekkel? Mit fog kezdeni azzal, amit tett? Hogyan nő fel? Mihez kezd az életben?

Igen, tudom, pokolba vele! Abban a kis aranyos testben egy olyan elmebeteg idióta lélek lakott, akinek egész egyszerűen nem az életben, nem a Földön, hanem sehol nincs hely. Hogyne. Mégis, a cikk témája kedvéért, figyeljünk most rá.

Valamikor a 90-es évek első felében találkoztam egy rolang nevű praktikával. A szertartás során a varázsló egy sötét helyen meztelenül, önmagát egy holttesthez kötözve járja bizarr táncát, majd kiharapja a halott nyelvét. Mindeközben kötött szöveget kell ismételnie. Megjegyezték, hogy ha a varázsló elvéti a szöveget, megőrülhet. Ha kiesik a szerepéből, rájön, mit tesz valójában.

Láttam egyszer az utcán egy transzvesztitát. Az a típus volt, akiről két kilométerről látszik, hogy nem nő. A fején, az alkatán, a mozgásán, mindenen. Ezek ellenére, hosszú hajjal, kifestve, női ruhában, szilikon mellel riszálta magát az Oktogonon. A járókelők döbbenten bámulták a jelenséget, néhányan annyira röhögtek, hogy le kellett ülniük a földre. Nekem a rolang jutott eszembe. Ha kiesne a szerepéből, csak egy pillanatra, és látná, mit csinált magából, alighanem megőrülne.

De térjünk vissza a kisfiúhoz. Mi lesz belőle? Apja tanította: „Fiam, az nem is ember, az csak nigger, bánt minket, el kell égnie!”. Nyilván az apja nem a felvételen kezdte a gyerek oktatását, és nem is ott fejezte be. Az csupán közjáték volt – annak viszont roppant fontos.

Gyerekként elevenen elégetett egy embert. „Csak nigger!” „Bánt minket!” „Isten ellen való a léte!”. Amíg hisz ezekben, addig nem lát problémát abban, amit tett. Ha már nem hisz benne, akkor vajon mi lesz vele? Ha kiesik a szerepből, mit kezd azzal, hogy elevenen elégetett egy embert, csak úgy?

Tizennégy évesen az erdőben, kisebb társaságban, játszottam az eszem. Egy balta volt a kezemben, forgattam, majd belevágtam a földbe. Nyár, koradélután, hangos gyerekcsapat. Annyit akartam, hogy a balta pengéje két centire csapódjon bele a talajba, öcsém szandálos lábától. Két centi helyett két milliméter lett. Persze, én voltam a király. Csak éppen belül valami más történt. Tizenvalahány éven át voltak rémálmaim utána. Mi történt volna, ha még jobban elhibázom, és öcsém lábából levágok egy darabot?

Mivel jóvátenni nem tudom, két lehetőségem lett volna: vagy belerokkanok, vagy minden erőmmel belekapaszkodom abba a gondolatba, hogy öcsém megérdemelte és az ő hibája.

Annak a kis hülyegyereknek, aki öt-hat évesen elevenen elégetett egy embert, aki minden bizonnyal milliószor értékesebb volt nála, meg a szüleinél, meg az egész csürhénél, ami körbeállták, szintén két választási lehetősége van.

Az egyik, hogy belerokkan a bűnbe, amit elkövetett.

A másik, hogy minden erejével ragaszkodik azokhoz a hazugságokhoz, amik miatt megtette.

Ha csak egyszer kiesik a szerepéből, megőrül. Ha csak egyszer ott találja magát a hazugságai nélkül, mentségek, magyarázatok nélkül, szemben az igazsággal, azzal, amit tett, neki annyi. Ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a hazugságok igazak. Ragaszkodnia kell ahhoz, hogy jót tett, nem rosszat. Újra és újra bűnt követ majd el, hogy bizonyítsa, az indokai igazak.

Tévedések miatt követünk el bűnöket, és a bűneink ragasztanak a tévedéseinkhez.

Az apa azon a régi felvételen csinált a gyerekéből egy harcos rasszista őrültet, aki soha életében nem engedheti majd meg magának azt a káprázatos luxust, hogy kétségbe vonja apja szavait. Ha megteszi, ott le is zárul az élete.

Az Amer táncában, Amer azt mondja az inkvizítornak:

„Nem tudom, létezik-e a te Istened, nem tudom, létezik-e Jézus Krisztus, mert sose láttam őket, de egyet biztosan tudok: neked, Juan de Thorquthera, az a jó, ha nem léteznek. Mert ha igen, te, és a magadfajta vérszomjas bolondok, talán örökre bemocskolták a nevüket. Ha léteznek, én azt hiszem, jót akartak. Jót, érted? Nem, nem érted. Jót akartak, nem felgyújtott, kifosztott, földdel egyenlővé tett falvakat és városokat, kiirtott népeket, elpusztított kultúrákat, halálra kínzott, élve elégetett nőket, férfiakat és gyerekeket, nem agyonvert csecsemőket. Egyszer majd, nagyon soká, de egyszer majd így lesz: te, Juan de Thorquthera, rá fogsz jönni, hogy jobb a máglyán elégni, mint azt meggyújtani.”

Share

Commentek