Az élet fair.

A gondolkodást túlértékelik, a megfigyelést meg alul. Gondolkodás megfigyelés helyett, vagy a megfigyelés ellenében… ez igazán halálos szokás, bár nagyon elterjedt.

A karma nagyon ezoterikus „dolognak” tűnik, olyan jelenségnek, amit nehéz szavakba önteni és megérteni. Hosszasan idézhetnénk a különféle tanításokból, elemezhetnénk a megközelítéseket, véleményt alkothatnánk róluk. Ehhez nem áll rendelkezésünkre a szükséges terjedelem, és mások már úgy is megtették ezt, felkészültebben, avatottabban, oldalak százait és ezreit teleírva.

A karma fogalma meghatározható kézzelfogható, gyakorlatias, jó értelemben földhözragadt (azaz két lábbal a földön álló) módon is. Ebben az esetben a karma a legkevésbé sem misztikus, a legkevésbé sem ezoterikus.

A karma – következmény.

Ledobunk egy téglát a ház tetejéről, és az lefelé zuhan. Következmény.

Egész nap eszünk, nassolunk, tömjük a bendőnket, és elhízunk. Következmény.

Ökölbe szorított kézzel verjük a gyékényt, éveken át, és az öklünk érzéketlenné válik. Következmény.

Ok, okozat, ok-okozati láncolat, következmény – ez a karma.

Ha ezt teszed, akkor ez lesz. Következmény. Karma.

Ahhoz, amit szeretnék elmondani, a fentiekben meg kell egyeznünk. Ne bonyolítsuk túl a karma jelentését és jelentőségét. A tetteinknek következményei vannak, ez a természet rendje, így működnek a valóság törvényei. A következmény nem igazságtalanság. A karma nem szemétség.

A keleti filozófia mindig közelebb állt hozzám, mint a nyugati. Bár mostanában kezdem felfedezni magamnak az antik görög gondolkodókat. Platón ideatana például közel áll a szívemhez. Ha keleti filozófiát mondok, akkor a kiemelkedőekre gondolok, akik tisztán és világosan beszéltek, szóvirágok, nyelvi játékok és a szokásos ködfejlesztés nélkül. A költői hajlamú mellébeszélő-mesterek jelentősen degradálták azt a tradíciót, aminek magját a gyakorlat, és nem az elmélkedés adta.

A számomra jelentős keleti tanítók arról beszéltek, hogy törekedni kell a belső csendre, ahhoz, hogy láthatóvá váljon a valóság, amit a gondolatok, érzelmek, emlékek elfednek. „Tedd félre tanult véleményeidet”, „Hagyd abba az okoskodás”, és így tovább.

„Minden gondolatunk mások véleménye szabadon idézve.”

Ezt most dobjuk félre. Maradjunk csendben. Kuss legyen ott bent! Nézzük, mi is ez a karma nevű dolog!

Egy ember megszületik. Ismeretlenség veszi körül. A teste kezelhetetlen. A beszéd érthetetlen. Érdemben kommunikálni nem képes. Kiszolgáltatott.

Ahogyan cseperedik, egyre jobban megismeri a szüleit, az életkörülményeit, és ennek minden elképzelhető negatív hatását. A szülei nem a történelem legnagyobb bölcsei, tehát tévednek néha, rosszul tudnak dolgokat, rögeszméik vannak, indulataik vannak, soha nem ellenőrzött dolgokban hisznek, és bíznak olyanokban, akiknek a tetteit megérteni sem tudják (orvosok, például).

Az óvodában belépnek a képbe az óvónők és az óvóbácsik, a maguk összes tökéletlenségével, tévedésével, rögeszméjével, oktalan hitével, a maguk indulataival, magánéleti problémáéival, stresszével, türelmetlenségével. Az óvodai képzés elsősorban képességfejlesztés, testfejlesztés, de már itt is megjelennek a hazugságok, melyeket elkezdenek hivatali szigorral beleplántálni a gyerekekbe.

– Néni, miért vannak ketrecben az állatok?

– Hogy ne féljenek!

Az általános iskolában már veszett erővel megy a programozás, a hivatalos szoftver beleverése kifejezetten erőszakos eszközökkel a még talán saját egyéniséggel rendelkező gyerekekbe, tinédzserekbe. Itt már belép a képbe egy addig nemigen ismert tényező: a vetélkedés. Fizikai adottságok, a család anyagi lehetőségei, és az ezekből adódó konfliktusok, győzelmek és bukások. Megjelennek az érzelmek, melyek közé a tizenéves kor második felében más vágyak is vegyülnek.

Középiskola, főiskola, egyetem, további képzések. A gépezet működik, a programozás fut, minden nap, a versenyhelyzetek kezelésére való képtelenség stresszé és konfliktussá, ezek rögeszmékké, komplexusokká válnak. Az osztályzatok, a letett vizsgák, a megszerzett bizonyítványok, oklevelek és diplomák már a jövőről szólnak, az élet kilátásaival. Ezek diadalittas érzésekkel vagy rettegéssel, szorongással töltenek el.

Pályaválasztás… Jönnek a mindentudó bácsik és nénik, hogy jól eldöntsék és megmondják, ki mire alkalmas és mire nem. Kinek mire alkalmasak az osztályzatai, a tanulmányi átlaga, a fizikai és mentális képességei. Álmok törnek össze, életek siklanak ki észrevétlenül, az életkedv gyakran elpárolog a „realitás” oltárán, az „erre van szükség” és „ez már telitett a társadalomban” eszmék ismételgetésével.

A munka, a karrier, a munkahelyi stressz, könyöklés, igazságtalanságok, nem várt fordulatok a kinevezésekben, előléptetésekben, leépítések, kiszolgáltatottság, elkeseredés, anyagi nehézségek… és az ezek kezelésére tett kétségbeesett próbálkozás, melyeket a prostitúció megjelenési formái közé sorolhatunk.

Mindezek mellett az ember életében egyre nagyobb szerepet kap a párkapcsolat, az imádott nő vagy férfi kegyeinek elnyerése, a féltékenység, a beletörődés, majd az „ez van, ezt kell szeretni” apatikus jelmondat kántálása. Családalapítás, anyagi küszködés, politikai és gazdasági kiszolgáltatottság. A gyereknevelés már az új másolat területe: a szülők adják tovább a saját rögeszméiket, tévedéseiket, ostoba elméleteiket, túlélési (tév)eszméiket. És persze nekik is vannak indulataik.

Mindezekkel párhuzamosan futnak a betegségek, balesetek, sérülések, félelmek, barátságok, ellenségek, veszteségek, gyász, kisebb és nagyobb bűnök, pici izgalmak hajszolása, káros szenvedélyek, és így tovább.

Az ellenségek félelmet és fájdalmat okozhatnak. A barátságok, a szerelmek, a gyerekvállalás rémisztővé teszi a betegségek és a halál gondolatát. Az anya, aki elveszti a gyerekét, a gyerek, aki elveszti az anyját, a férj a feleségét, a feleség a férjét, a halál közelsége és érintése… Ez mind melegágya valaminek, amit idáig érve a cikkben remélhetőleg le sem kell írni.

Egy ember megszületik, bekerül egy gépezetbe, ami megtömi hazugságokkal, darabokra töri az álmait, lehengerli, igazságtalanságokkal korbácsolja fel az indulatait, erőszakkal megfélemlíti, éveket vesz el az életéből, vagy az életét veszi el. Veszteségek, kudarcok, hazugságok, indulatok, a test tönkretétele, elhasználása, kínzása. Az ember az élete végén minden téren rosszabb állapotban van, mint gyerekként volt. Hazugság, fenyegetettség, fájdalom, bűntudat, veszteség, halál.

Érezheti, hogy ő most megtanult valamit, ami fontos. De elég ránézni az arcára, a fakó tekintetére ahhoz, hogy tudjuk: nem megtanult valamit, csak újabb rögeszmére tett szert.

Aztán meghal. Aztán megszületik. Jön az újabb kör, az újabb tortúra.

Ezzel szemben gyakorta mondják, hogy a lelkek egy céllal születnek le valahonnan, és az élet akkor ér véget, ha megtanult egy leckét. Ezzel azt is mondják, hogy minden élet egy lépcső felfelé, egyre magasabbra.

Ennek én nem látom nyomát.

Az élet az aprócska örömök ellenére, kínzás, tortúra, ami szaggatja a lelket. Ez nem tanulás. Nem játék. Nem fejlődés, hanem degradáció.

A történelmet mi csináljuk, a világ belőlünk áll. Ha fejlődnénk, ez a hely nem ilyen lenne. Tehát nincs fejlődés. Automatikus fejlődés nincs.

A karma következmény. Aki egy hazugságban hisz, az tévútra fut, erre az ok-okozati lánc garanciát vállal. Aki nem tanul, az rosszabb helyzetbe kerül, ez a következmény.

Ha a lélek az életek alatt nem fejlődik, hanem egyre rosszabb állapotba kerül, amint azt az idősebb emberekre általánosan jellemző beletörődés, lelki fájdalom, érzelmi megnyomorodás, legyőzöttség, hihetetlen visszahúzódás mutatja, vagyis egyetlen élet képes volt rontani a lélek állapotán, akkor valószínű, hogy az előző életünkben jobbak voltunk, mint most vagyunk. Valószínű, hogy tíz élettel korábban, sokkal jobbak voltunk. Valószínű, hogy ezer élettel ezelőtt a mostanival összevetve szuperhősök voltunk.

Mi azért nem vagyunk Rockefellerek, mert már voltunk, és megbántuk. Már lejjebb vagyunk, mint ők. Azért nem mi irányítjuk a világot, mert már irányítottuk, és nem csináltuk jobban.

Az egymást követő életek a zuhanás pillanatai. Ez a karma. Automatikus fejlődés nem létezik.

Nos, eddig tartott az eszmefuttatás, most ti jöttök, hogy véleményt nyilvánítsatok.

(Aki szerint a reinkarnáció fikció, az tekintse a fentieket logikai eszmefuttatásnak, és azt döntse el, hogy szerinte logikus-e a végkövetkeztetés, vagy nem.)

Share

Commentek