Igazságnak tekinteni egy rögeszmét, életveszélyes. A bölcsesség ezzel a gondolattal kezdődik: nem tudom.

Az ember alapélménye a Földön az amnézia. Egyszer csak ott találja magát abban a helyzetben, hogy üres (vagy lezárt) elmével rácsodálkozik a világra, és csak kérdései vannak, válaszai nincsenek.

Annak érdekében, hogy a tudatlanság bénító hatását csökkentse, elkezd blöffölni.

Megnevezi, amit lát.

Idővel mindennek nevet ad, és végül annyi neve lesz, hogy nem is képes mindet észben tartani. Szavakkal veszi körül magát.

Ott áll a valóság egy pontján, körbevéve magát a saját szavaival, és kezd megnyugodni, mert minden olyan ismerős, olyan otthonos. Egyre nyugodtabb, már mosolyog is.

Az út

Tételezzük fel, hogy néhányan egy út mellett térnek magukhoz, üres (vagy lezárt) elmével. Nézik az utat, nem értik, mi az, mire jó, honnan indul, hová vezet, ki csinálta, és miért.

Kiválasztanak egy hajszálvékony sávot, mindent összeszednek, kiemelnek, megtisztítanak, rendszereznek, elhelyeznek, és mindent feljegyeznek.

Megnevezik, amit látnak, és feljegyzik a saját neveiket.

Azután eltelik 5 ezer év. Már megtettek az úton tíz kilométert, az út ötven méter mélységben fel van bontva, minden fűszál, minden kavics, minden giliszta, minden vakond, minden homokszem, minden, amit találtak, megnevezve, megmérve, megmosva, kiemelve, rendszerezve, elraktározva. Az adattárak kilométer magas monolitjai az út mellett állnak.

Már rengeteg nevük van, már nincs olyan része a megtett útnak, amit ne neveztek volna meg.

Már igazán, de igazán ismerik az utat.

Mindössze azt nem tudják, hogy mi az út, mire jó, honnan indul, hová vezet, ki csinálta, és miért. Ötezer évnyi megfeszített munka nem vitte őket közelebb a kezdetekben feltett kérdésekhez.

Anno Dominika

– Téged még nem ismerlek, ki vagy?

– Dominika.

– Á! Örülök, hogy megismertelek!

Galilei idejében a csillagászat napi 3 byte adatot tudott létrehozni. Ma egyetlen obszervatórium több száz gigabájt adatot termel, éjszakánként.

A becslések szerint jelenleg mintegy 2 ezermilliárd gigabájtnyi (2 ezer petabájt) tudományos adat létezik.

Az ember szereti megnevezni a dolgokat, amiket nem ismer. Az egész tudományt adatgyártásra, adathalmozásra állították rá.

Az ősembernek csak egy szava volt, az „izé”, a ma emberének milliárdnyi szinonimája van az izére.

Megszemélyesített univerzum

Az ember kivetíti magát a környezetébe, az univerzumot barátságosnak vagy ellenségesnek látja, attól függően, hogy milyen a lelki világa.

Az univerzumot képzeletben benépesítették, nagyhatalmú lények irányítása alá helyezték az emberi életet, és gyakorlatilag kivetítették az emberi közösségek belső viszonyrendszerét a mindenségbe, azt állítván, hogy minden szinten ugyanaz található.

Azt látták, hogy ha egy ember feldühödik, széthajigálja, ami össze volt rakva, összetöri, amit tud, ezért a vihart egy isten haragjának tekintették, a vihar elmúltát az isten megnyugvásának.

Az univerzum megszemélyesítése ahhoz az elképzeléshez vezetett, hogy minden a viselkedésről szól. A természet nem valami, hanem valaki, minden valaki, minden történés viselkedés, minden esemény mögött akarat van. A vulkán azért tör ki, mert valaki akarja, a föld azért remeg, mert valaki akarja, az ember azért születik, azért öregszik, azért hal, mert valaki akarja.

Egy megszemélyesített, barátságos vagy ellenséges univerzumban az embernek csak annyi a dolga, hogy az elvárásoknak megfelelően viselkedik, és akkor minden rendben lesz. A felállás úgy néz ki, hogy vannak emberfeletti lények, akik kinyilatkoztatják, hogy milyen viselkedést várnak el az embertől, aki, ha alkalmazkodik, jutalmat kap, ha nem alkalmazkodik, büntetést.

Tehát minden a viselkedéstől függ, és az ember mindent KAP valakitől, jutalmat vagy büntetést.

Azon túl, hogy igazán könnyű észrevenni a megszemélyesítésben a szerteágazó manipuláció lehetőségét, azt is egyszerű meglátnunk, hogy egy olyan törekvés, ami ebből az eszmei forrásból születik, nem a tudás megszerzését fogja fontosnak tartani.

Az univerzum valójában szenvtelen. Nincsenek érzései az emberrel (vagy bármivel) kapcsolatban. Naponta tapasztaljuk, hogy a mechanizmusok mindenkire egyformán érvényesek, a természeti törvények nem kegyelmeznek.

Egy barátságos univerzumban csak jól kell viselkedni, egy ellenséges univerzumban csak ki kell engesztelni az isteneket, egy szenvtelen univerzumban csak magunkra számíthatunk, minden a tudásunktól és a képességeinktől függ, nem a viselkedésünktől, és elvben bármi lehetséges.

Etalonválasztás

Alapvetően kétféle hozzáállással tekinthetünk a világra: vagy abból indulunk ki, hogy számít a környezetünk, vagy abból, hogy nem számít.

Ha megfigyeljük, ami általánosan körülvesz minket, azt mondjuk, hogy az A Valóság, azt mondjuk, hogy az a harmónia, amit látunk, és az attól való eltérés a harmónia felborulása, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a környezetünkben megfigyelt viszonyrendszer abszolút értékű, és az az etalon.

Ha megfigyeljük, ami általánosan körülvesz miket, azt mondjuk, hogy ez nem jelent sokat, ez csak esetleges, éppen így alakult, nincs abszolút jelentősége, nem ez az etalon, amibe belecsöppentünk, és az nem harmónia, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a környezetünkben megfigyelt viszonyrendszer csupán egy lehetőség, és ennél több jelentősége nincs.

Az első verzióban az általános válik céllá, a másik verzióban ez nem szükségszerű.

Az elsőben abból indulunk ki, hogy a nagy számban előforduló dolgok elérhetőek, ezért a céljainkat azok között találjuk meg. Például, ha sok embernek van körülöttünk fából készült háza, akkor mi is olyat akarunk, ha sok ember él népes családban, mi is olyat akarunk, ha sok ember hal meg viszonylag fiatalon, de néhány idős korban, erre mondhatjuk azt, hogy ők a példaképeink, akik tovább élnek.

A másodikban abból indulunk ki, hogy a legmagasztosabb, általunk elképzelhető dolog az etalon, ahhoz mérünk mindent, így magunkat is, és azt próbáljuk megvalósítani.

Például, ha körülöttünk senki nem gazdag, az egy pillanatig sem korlátozza a célkitűzésünket és a gondolkodásunkat, ha azt az ideát alkottuk meg, hogy a gazdaság meghatározó tényezőivé válunk. Ha körülöttünk mindenki a bányában és a gyárban dolgozik, számunkra ez csupán lehetőség, ettől mi még nem érezzük magunkat esélytelennek arra, hogy egy szép napon a Nemzetközi Űrállomáson dolgozzunk. Ha körülöttünk mindenki meghal, az is csak lehetőség, és nem szabály.

A világot azok vitték előre, akik nem elégedtek meg azzal, ami van, nem azért nyúltak, amit könnyen elérhettek, hanem arra fókuszáltak, amit elképzeltek, és a világot rendelték alá az ideáiknak, nem fordítva.

Pozitív végösszegű élet

Az előző két cikkhez írt kommentek, és a cikkek inspirálta, nekem küldött levelek alapján arra jutottam, hogy nem voltam eléggé informatív ahhoz, hogy érthető legyek. Remélem, hogy ennyi bevezető után most már ez nem lesz probléma.

A negatív végösszeg az, ami negatív végösszeg, nem pedig az, amit valaki annak tart, és ha nem tartja annak, akkor nem negatív. Ha valaki lezuhan a repülővel, az nem nézőpont kérdése, mert lezuhant és kész. Ez ténykérdés.

Jelen pillanatban az történik, hogy rengeteg nevünk van, mi azokat a szavakat ismerjük, amiket kitaláltunk, nem a valóságot. Megszemélyesítjük az univerzumot, és alaptalan rögeszmékbe zárkózunk az ismeretlen elől.

Az életünk végösszege attól nem lesz pozitív, ha hiszünk valamiben, és reménykedünk abban, hogy amiben hiszünk, az igaz.

Az úgynevezett tradíció legnagyobb átka az, hogy azt tanítja, a végső igazság egyetlen felismerésre, egyetlen gondolatra, egyetlen döntésre van a jelenlegi állapotunktól. A materializmus legalább annyi engedményt ad, hogy hagy minket kérdezni és kutatni – egy határig.

Ha valaki mond nekünk egy mondatot, akkor nem megtudtuk az igazságot, hanem hallottunk egy mondatot. Ha elolvasunk egy mondatot, akkor nem megtudtuk az igazságot, hanem elolvastunk egy mondatot. Ezek különböző kategóriák, nincs értelme egybemosni őket.

Ki kellene deríteni, hogy mi van a halál után, pontosan, minden részletre kiterjedően, hogy készülni lehessen rá. Az sem biztos, hogy a halál szükségszerű, hiába olyan gyakori a környezetünkben.

Megfelelő markereket, azaz jelzőket kellene találnunk, amik jelzik, ha előre léptünk, és jelzik, ha nem. Amíg pontosan ugyanazon a nyomvonalon halad végig az életünk, mint a környezetünkben élőké, addig nem léptünk előre. Amíg nem jutunk ki a mechanizmusok hatása alól, addig nem léptünk előre.

Amíg a valóságot számunkra a magunk alkotta szavak és a bennük való rögeszmés hit jelenti, addig nem léptünk előre a pozitív végösszeg felé.

Ez ténykérdés, nem hit vagy nézőpont kérdése.

Az érzelmek

Az érzelem, azaz emóció szó egész pontosan azt jelenti, hogy „kimozdít”. Az érzelem hajtóerő.

Sokan gondolják, hogy ha megszűnnének az érzelmek, akkor már nem lennénk emberek. Valóban nem, de az miért baj? Miért jó embernek lenni? Lehetetlen elképzelni valami többet, valami életképesebbet?

Az érzelemnélküliség nem azt jelenti, hogy valaki üveges tekintettel néz ki a fejéből.

Amikor megszűnnek az érzelmek, abba az állapotba lépünk, amit úgy neveznek, hogy középpont, üresség, kikapcsoltság, tökéletes jelenlét, omega.

Ha nincs több érzelem, akkor nem hajt semmi. És ha semmi nem hajt semerre, akkor az történik, hogy arra megyek, amerre én akarok menni.

Most ti jöttök

Néhány kérdés a végére, mert tudom, hogy mennyire szeretitek a kérdéseket.

Érthető, hogy mit értek negatív és mit pozitív végösszeg alatt?

Érthető, hogy mit értek érzelemmentesség alatt? Vonzó ez a számotokra?

Szerintetek az univerzum barátságos az emberrel, vagy ellenséges, vagy szenvtelen?

Ti melyik álláspont alapján gondolkodtok: a környezetet esetlegesnek, vagy abszolút érvényűnek tartjátok?

Szerintetek mit kellene tenni ahhoz, hogy pozitív végösszegű életet éljünk?

Share

Commentek