Mit jelent az, hogy készen van? Mitől lesz kész? Milyen az, ami készen van? Mi a különbség a „készen van” és a „nincs készen” között?

Ostoba, felesleges kérdések, melyeknek már a feltevése is időpocsékolás. Nem igaz?

Nos, elsőre valóban tűnhet így, de ha jobban belemélyedünk a témába, rájövünk, hogy az ezekre a kérdésekre adott egyéni válaszok alapvető fontosságúak életpályánk szempontjából.

Mikor gondolod azt, hogy valami készen van? Mi alapján döntesz úgy, hogy valamit befejeztél, vagy még nem fejezted be?

Háromfajta embert különböztethetünk meg a válaszok alapján: a nyegle, a sikeres és a megszállott.

A nyegle akkor mondja, hogy készen van, ha már elege van, vagy úgy véli, megtett bizonyos mozdulatokat, vagy eltöltött már elég időt azzal a valamivel, és próbál szabadulni tőle. Ha ügyes, ideig-óráig átejthet embereket ezzel, a mímelt munkatempóval, blöffölt eredményességgel, de hosszútávon biztosan nem tud érvényesülni ilyen hozzáállással.

A sikeres ember nagyon sok tevékenységben jut el a befejezésig, odáig, hogy valami „készen van”. A készen van, számára azt jelenti, hogy megfelel az elvárásoknak, kielégíti az igényeket. Lehetséges, hogy nem múlja felül az elvárásokat, vagy nem jelentős mértékben, de azoknak megfelel teljesen.

A megszállott a tökéletesítgetés örökös, véget nem érő köreit futja ugyanazzal a dologgal kapcsolatban. Most már jó, már elfogadják, de még egy kört tesz, hogy kicsit még jobb legyen, még egy kis finomítás, még egy kis csiszolás, még egy kis igazítás. Nem az a szándéka, hogy felülmúlja az elvárást, hanem az, hogy mindent felülmúljon, ami volt, van és lesz. A saját játszmáját játssza, miközben mellette zajlik az élet, mellette megy el a világ.

Tételezzük fel, hogy a feladat mindössze annyi, hogy el kell vinni ebből a valamiből oda 12 darabot. Mi fog történni? A nyegle elvisz vagy négyet, majd elkezd szimulálni, dramatizálni, jelzi, hogy már az ujja is megsérült, és fáj a háta, és késő van, már kész az egész. A sikeres ember elvisz 12-őt, nem 11-et, nem 788-at, hanem 12-őt, mert annyi az elvárás, és neki akkor van készen. A megszállott talán elkezdi végeérhetetlenül tökéletesítgetni a mozdulatot, az elhelyezést, a 12 valami geometriai vagy művészi pozícióját a térben. Lehet, hogy már készen van, de ő biztosan nem fogja azt érezni, hogy kész.

Van egy régi mondás: egy filmet sohasem fejeznek be, csak abbahagynak. Egy filmet az idők végezetéig lehetne tökéletesítgetni, de ebből soha nem lesz bemutató.

A nyegle értékelhetetlen teljesítményt nyújt, a megszállott az univerzum összes idejét elhasználná egy apróságra. A sikeres ember velük ellentétben eléri az eredményeket, és mindenki, vagy a többség számára megelégedéssel zárja le a folyamatot. Ő befejezi, amit elkezd. A nyegle nem fejezi be, a megszállott befejezheti, de nem érzi soha, hogy vége.

Emlékszem, vártam egyszer egy weboldalra. Már készen volt, de nem kaptam meg, mert a készítője azon vacakolt napokon át, hogy mindkét oldalon kicsivel beljebb vegye a margót. Már majdnem megőrültem, már majdnem üvöltöttem, már majdnem a pusztulását kívántam, mert nekem már készen volt, de nem tudtam használni, mert neki még nem volt készen. Amikor hat nap csúszással végre eljutott hozzám, SEMMI különbséget nem láttam a hat nappal korábbi állapothoz képest. Volt különbség, de én nem láttam. Azt a kis pluszt nem vártam el, nem érzékeltem, nem érdekelt. Nem is értékeltem.

A megszállott olyan munkát akart végezni, ami szerinte jó, ami eszméletlenül jó az ő saját kritériumai szerint. Én csak annyit érzékeltem, hogy húzza az időt, totojázik, vacakol, bénázik, idegesít, rabolja az időmet, akadályoz abban, hogy tovább lépjek, és soha, semmikor az életben még egyszer nem akarok ezzel az állattal találkozni sem!

Én is megszállott vagyok. Soha nem fejezek be semmit.

Az Amer-történetek visszatérő momentuma, amikor az ezer éves varázsló kijavít egy hibát a festményén, amit rajta kívül senki nem lát. Csodálatos, nagyszerű pillanat. Szimbolikus. Más nem is lehetne, hiszen gyakorlati értelme nincs, ha egyszer senki nem látja.

A végső háború végén felrobbantanak két 1 kilótonnás bombát Grönlandon. Körülbelül 2 hetem ment el arra, hogy meghatározhassam a kráterek mélységét, átmérőjét, és az egymásba érő kráterek formáját. Hozzátett ez valamit a sztorihoz? Volt, akinek számított? Értékelte ezt akárcsak 1 ember? Ha egyszer milliós példányszámig jutok el, az olvasók 0,00000000001 százalékát érdekelni fogja? Ér ez ennyit?

A bosszú mesterénél körülbelül 160 órát fordítottam arra, hogy eldöntsem, a késszakértő főhős milyen kést használ. A többség számára bármilyen, vagy majdnem bármilyen kés jó lett volna. Persze, lehet, hogy ha egyszer milliós példányban kel el, az olvasók 0,00000003 százaléka azt mondja majd, amikor olvassa, hogy nyammi! Ér ez ennyit?

Amikor A félelem ízében, a vadász Dave Cameron rádöbben, hogy mivel áll szemben, a végigrettegett nap végén reszkető lábakkal lesétál a pincébe, és fegyverszekrényéből kiemeli a Hambrusch Jagdwaffen puskát. Ez a modell létezik, nagyon ritka, a legnagyobb elefántlőszert tüzeli, amit valaha készítettek: .700 Nitro Express. El tudjátok képzelni, milyen munka volt konkrét számot előásni arról, hogy ez a puska mekkorát rúg vissza?

Érzékeltetni akartam, hogy a fegyver micsoda erővel üti meg a lövész vállát, amikor az meghúzza a ravaszt, ezért felkutattam a hátramozdulás energiáját, és összevetettem egy sörétes puska visszarúgásával. Amikor Dave meghúzza a ravaszt, a puskája 7-szer akkora erővel üti meg a vállát, mint amekkora a visszarúgása a legelterjedtebb kaliberű sörétesnek.

Kit érdekel ez? Kinek mond ez valamit? Ha elfogy a The Taste of Fear 1 millió példányban, lehetséges, hogy lesz az olvasók között 15, aki azt mondja majd, hogy nyammi, a többiek egy része észre sem veszi, a másik része meg azt mondja, hogy he?

A megszállottság akadálya a sikernek. Az örök, végeérhetetlen tökéletesítgetés a tudományos kutatáson kívül talán soha sehol nem térülhet meg. Ha az elvárásokat teljesíti, akkor készen van. Ha a többségnek tetszik, akkor jó.

(A tudatlanság is vezethet egyfajta megszállottsághoz, de az nem fejlesztés, hanem változtatgatás. Az ember nem tudja megállapítani, hogy valami hogyan jó, ezért folyton változtatgatja, vagy valami olyan örökös alakításába fog, aminek nincs köze a valódi eredményességhez – például már századszor festi át a “hajó” kilincseit, de a “hajó” még mindig elsüllyed, mert az alapokkal sincs tisztában.)

Ti mit gondoltok erről? Számotokra mikor van valami készen? Mi a kritérium?

Share

Commentek