Gyerekként úgy indulunk neki az életnek, hogy bármit elérhetünk, amit csak kitalálunk – ha megfizetjük az árát. Ha megtanuljuk, amit kell, megtesszük, amit kell, az élet tálcán nyújtja át, amire vágyunk.

Ahogyan növünk fel, megtanuljuk, hogy az ár sokszor túl nagy, sokszor megfizethetetlen, és mindennek sokkal inkább csak esélye van, mint ára.

Gyerekként a lelkesedésünk az egeket verdesi, mert azt gondoljuk, hogy számítunk, a világ a miénk, az álmaink valóra válhatnak. A múló évek a lelkesedésünk csökkenésén is megmutatkoznak, mert egyre inkább elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy nem számítunk.

Gyerekként azt gondoljuk, hogy a céljainknak ára van, felnőttként pedig azt, hogy esélye.

Aztán vannak, akik megrekednek a gyerekkorukban, és felnőttként is úgy gondolkodnak, hogy annak, amit akarnak, nem esélye van, hanem ára.

Esélye van annak, hogy lekörözzem példányszámban Dan Brownt? Vagy ára?

Esélye van annak, hogy 100 évig éljek? Vagy ára?

Esélye van annak, hogy valaki 20 éven belül megtalálja a visszafiatalodás módját? Vagy ára?

Esélye van a rulettben a 0-nak? Vagy ára?

Ha esély van, akkor lehet számolgatni, hinni, reménykedni, szorítani, imádkozni, munka helyett vagy munka mellett.

Ha ár van, akkor az oda vezető utat kell megtalálni, majd végig kell menni rajta – innen nézve a számolgatásnak, hitnek, reménynek, imának nincs értéke, pusztán időpocsékolás.

Az esélyekkel kell kalkulálni vagy az árral? Mi az esélye? Mi az ára?

Nagyon sokszor láttam, amint ez a két nézet összecsapott egymással, itt, ezen a weboldalon is folyt már róla a szó. Az életemben bizonyos időszakokban naponta megtörtént.

“A világot akarod? Tegyél ajánlatot!” (Methos)

Az én véleményem az, hogy nem esély van, hanem ár van. Elérhetem, amit akarok, ha megteszem érte, amit kell, azaz, ha megfizetem az árát. Szerintem az esélylatolgatás akkor jön be a képbe, amikor valaki nem akarja megfizetni az árát valaminek, vagy nem tudja, mi az ára.

Ti mit gondoltok?

Share

Commentek