Ez a cikk

Ennek a cikknek a témája a lélek KÖZVETLEN befolyása a testre. Közvetlen, vagyis fizikai közvetítők nélküli.

Közvetett hatás például az, amikor a lélek beteszi a testét egy autóba, felgyorsul 200 km/órára, és nekikormányozza a járművet a híd lábának. Közvetett hatás az is, amikor a lélek alkoholt tölt a testébe. Közvetett az is, amikor keléstől fekvésig folyamatosan eszik. Az is közvetett befolyás, amikor gumikötéllel a lábán leugrik a toronydaru tetejéről.

A KÖZVETLEN befolyásnál nincs fizikai áttét, nincs fizikai közvetítő eszköz.

Placebo

Mindenki tudja, mi az a placebo, ugye? Hatóanyag nélküli gyógyszer, ami mégis hat, mert a benne való hit élettani folyamatokat indít el: gyorsabb felépülést, gyorsabb gyógyulást, a fájdalom csökkenését vagy megszűnését, a tünetek enyhülését vagy megszűnését, a test gyorsabb regenerálódását, bizonyos esetekben önmagában teljes gyógyulást (stb.) eredményez. Nagyjából ez az, ami a köztudatban él a placebóval kapcsolatban.

Valójában ez egy óriási téma, aminek könyvtárnyi szakirodalma van. A megítélése szélsőséges. Vannak, akik csalásnak, etikátlan orvosi magatartásnak ítélik a használatát, mások azt állítják, ez az elsődleges hatás, vagy az egyetlen hatás („hit nélkül semmi nem hat”), megint mások a gyógyszerek és kezelések teljes hatásmechanizmusának részét látják benne.

Nincs elfogadott elmélet, elfogadott modell, ami leírná, hogyan működik a placebo. A pszichológia és az élettan határterületének tekintik, a jelenség zavarba hozza az orvosokat és a kutatókat.

A placebo-hatást úgy írják le, mint a bizalom felépülésének végtermékét, ami függ a páciens személyiségétől, az orvos személyiségétől, az orvos hangjától, öltözetétől, a helyszíntől, a placebo kinézetétől, ízétől, és sok más tényezőtől.

A placebo leírt hatásai sokfélék, és valóban zavarba ejtőek. A gyógyszer nem működik mindenkinél, az altató bizonyos embereket éberré tesz, a nyugtató élénkké, a fájdalomcsillapító túlérzékennyé, az ál-fájdalomcsillapító (szimpla üres sóoldat) elnyomta a fájdalmat a műtét alatt és meggátolta a sokk kialakulását, a tudatlanságból bevett, másra való gyógyszer csodálatos eredményt hozott és így tovább.

Húszévesen körbekérdeztem az edzőteremben, hogy ki tud valami jó, valóban hatékony proteint vagy mást ajánlani tömegnöveléshez. Az egyik fickó, akinek az apja kamionosként nyugat és kelet közt ingázott, félrevonva elmondta, hogy neki van egy tablettája, ami szuper izomnövekedést okoz, de sokba kerül, és nem is adna belőle akárkinek. Én vettem belőle, heti öt edzés, heti öt tabletta, a havi 20 tabletta kitette az akkori átlagfizetést. Elképesztően fejlődtem, főleg erőben. Aztán kiderült, hogy német tabletta egyszerű ízesített szőlőcukor volt, amiből heti 5 db-ot vettem be, és aminek elvben semmilyen hatása nem kellett volna, hogy legyen. Pár évvel később a napi 50 szem szőlőcukor sem hozott semmilyen fejlődést.

A Fortuna diszkóban volt egy Anikó nevű 20 éves lány, akiért mindenki oda meg vissza volt (nem csak a pasasok). A hölgy néha kegyeiben részesített valakit, akit azután a barátnői társaságában, hangos, gúnyos kacajok közepette kibeszélt. Én is szerettem volna részesülni azokból a kegyekből, de hogy ne égjek le, minden követ megmozgatva valami megfelelő szer után kutattam, ami majd páratlan képességekkel ruház fel az aktus idejére. Eljutottam egy rosszarcú fickóhoz, aki eladott nekem egy furcsa külsejű kapszulát, nagyon drágán, és azt állította, hogy 12 óra szupermerevedést okoz. Tényleg működött, tényleg 12 óra volt. Azok ellenére, hogy a kapszulát szárazköhögés kezelésére fejlesztették ki…

Placebo. Hol a határ? Mennyit használhat valami, amiben semmilyen hatóanyag nincs? És mennyit árthat valami, amiben nincs káros anyag?

No problemo

Van egy bizonyos jellegzetes hozzáállásom az izomlázhoz, a kisebb ficamokhoz, húzódásokhoz, kisebb sebekhez, horzsolásokhoz, szálkákhoz. Ez a hozzáállás úgy írható le, mint nyugodt elviselése a fájdalmaknak, kellemetlen érzeteknek.

A nyugalom hátterében az a meggyőződés áll, hogy ezek nem károsítják a testemet, nem okoznak problémát, nem fontosak, majd elmúlnak és kész.

Amikor megvágtam az ujjam, kimostam a sebet, rászorítottam egy zsebkendőt és ennyi. A vérzés gyorsan elállt, valameddig fájt még, majd elmúlt az is. Olyan semmilyen érzés. Az izomláz, még akkor is, amikor felkelni alig tudok miatta, amikor a lépcsőzéshez kapaszkodnom kell, hogy ne guruljak le, még külön meg is nyugtat, mert azt jelzi, hogy tettem valamit a céljaimért.

Estem háttal biciklire lépcső tetejéről, ami szétvágta a hátam, és zuhantam le lépcsőről, ami olyan fájdalommal járt, hogy hirtelen levegőt venni sem tudtam. Mindkét esetben pár perc után úgy ítéltem meg, hogy nincs semmi komoly, és ugyanazzal a hozzáállással viseltettem irántuk, mint a szokásos kisebb sérüléseim iránt: nyugodt, egykedvű várakozás, hogy magától elmúljon. El is múltak, nyom nélkül.

Amikor a hozzáállásom nem ilyen volt, hanem az ellenkezője, úristen, ez nagyon nem jó, jézusom, mi lesz velem, vége az életemnek, mi lesz a céljaimmal, miért történik ez velem, miért… akkor a testi problémáim hónapokon vagy éveken át kínoztak. Miközben a valóságban nem tudtam semmit sem a hátterükről, tényleges súlyosságukról, és mind azután múlt el, hogy beleuntam az egészbe és megváltozott a hozzáállásom.

Van jelentősége a hozzáállásnak, az idegeskedésnek, annak, hogy mennyire tekintünk valamit súlyosnak, veszélyesnek, kezelhetetlennek, halálosnak?

Rombolnak vagy építenek

Karatés korszakomban, amikor naponta edzettem a különféle ütő- és rúgófelületeket, a sérüléseim, a fájdalmak engem építettek, a saját önbizalmamat építették. A hengerformájú mosógép oldalára leadott 300-300 sípcsontrúgás okozta sajgásnak és vérzésnek feelingje volt, és nem félelmet váltott ki – nem is okozott sérülést soha.

A homokkal, sóderrel, kukoricával vagy kisebb kavicsokkal töltött tartályba döfködött ujjakkal végzett gyakorlatok sokszor kellemetlenek, és utólagosan fájdalmasak voltak, mivel eléggé megviselték az ujj ízületeit. Az első ujjedzések után gyakran belázasodtam. Ennek is feelingje volt.

Aki nekiállt valaha is a nunchaku elsajátításának, az tudja, hogy amíg ki nem alakul az érzék, a gyakorlás önveszélyes. Nálam is az volt, alig van olyan testrészem, amit ne csaptam volna meg vele párszor (igen, ott is…). Mégsem szegte kedvem egyik sérülés sem.

Nagyon ritkán estem el életemben, az utóbbi 7-8 évben talán 1 alkalommal. Hogyan lehetséges ez? Ismerek olyanokat, akik rendszeresen elesnek az utcán vagy a lakásban, és folyton megsérülnek. Fellépnek a járdára, ettől kificamodik vagy eltörik a bokájuk. Megbotlanak a sima földön, összeakad a lábuk a padlón, és bumm, jöhet a kórház.

„És ha fejedre esik egy tégla?” A gyakran hallott közhelyek egyike. Egyszer valóban a fejemre esett egy tégla, pontosabban egy fél tégla. Sétáltam az utcán gondolataimba mélyedve, hirtelen erős ütés érte a fejemet, amitől nagyon megijedtem, majd lenézve, megláttam a téglát, és pánikba estem. Az első, ami eszembe jutott, hogy végem van, betört a fejem, agysérülés, ennyi. Szédülni kezdtem, éreztem, ahogyan valami szó szerint kiszáll a testemből és rettenetesen elgyengülök. A második gondolatom az volt, hogy láttam pár hónappal korábban a budo-gálán egy fickót, aki fejjel mutatott be törésgyakorlatokat: deszkát, cserepet, téglát tört fejjel, betonlapot törtek el a fején. Arra jutottam, hogy egy tégla még nem feltétlenül okozná a halálomat, az sem kötelező, hogy bármi bajom legyen tőle.

Amint arra a következtetésre jutottam, hogy nem feltétlenül baj az, hogy a fejemre esett egy tégla, a szédülés elmúlt, és éreztem, ahogyan visszatér a tagjaimba az erő. Akkor és ott volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy meghalok vagy élek tovább?

Pár nappal később fésülködés közben felszakítottam a sebet a fejemen, kicsit vérzett, más nem történt.

A Széchényi Könyvtárban volt egy keskeny polc, amin törvényszéki orvostanról írt könyvek és képgyűjtemények sorakoztak. Ezekben a könyvekben és albumokban eléggé kemény képeket találni, durva sérülésekről, holttestekről. Többször találkoztam esetleírásokkal arról, hogy valakit megvágtak, megszúrtak vagy meglőttek, nem volt súlyos, nem kellett volna belehalnia, de belehalt, mert az a tudat, hogy megkéselték vagy lelőtték, olyan traumát okozott az áldozatban, hogy belepusztult. Találkoztam ennek az ellenkezőjével is néhányszor: embereknek meg kellett volna halniuk, olyan súlyos sérülést szenvedtek el, és túlélték, mert… így írták: olyan lélekjelenlétük volt.

A hír szent

Emlékszem egy estére tizenéves korom elejéről, együtt volt a család, rokonok, barátok, szendvicsek (katonáknak hívtuk ezeket, fogpiszkálóra felszúrt kenyérdarab, sonka, szalámi, sajt, uborka, tojás), és az öröm oka: kijött Hofi új lemeze.

Zengett a lakás a nevetéstől, Hofi brillírozott, mint mindig. Aztán megszólalt a telefon, nagyapám felvette. Egy rendőr telefonált, jelentette, hogy feltörték és kifosztották a hétvégi házunkat Biatorbágyon. A jókedvet elvágták, az öröm eltűnt, lett helyette bánat, szomorúság, gyűlölet és düh.

A mocskok! Kurva anyjukat! Fel kellene kötni ezeket mind! A lovakkal kellene megtaposni őket! Ezeknek semmi se szent? A kurva anyjukat!

A jókedv a plafont verdeste, nem változott meg a hőmérséklet, nem érte sérülés semelyikünk testét, nem történt semmi sem fizikailag. A hír nem fizikai dolog. És mit okozott? Óriási változást.

A jókedv nem annyi, hogy felfelé görbül valaki szája, a düh nem annyi, hogy lefelé. Azok a testi, külső jegyek, amiket látunk egymáson, mint az érzelmek kifejeződéseit, a legkevésbé fontosak.

A jókedv és a düh között fiziológiai különbségek vannak, nem is jelentéktelenek. Az nem SEMMI, hogy valaki apatikusan üldögél a sarokban, vagy rettegve bújik az ágy alá, vagy fröcsögve anyázik, vagy csapkodja a falat, vagy önfeledten nevet. Ezek az érzelmi állapotok eltérő élettani működéssel járnak. Amikor a felhőtlen jókedvünket összetörte egy hír, valami nagyon rövid idő alatt megváltozott a testünkben, átkapcsolt egy másfajta működésbe.

Ha kimutathatjuk, hogy egy nagyon szomorú ember teste másképpen működik, mint egy igencsak vidám emberé, akkor el kell ismernünk, hogy nem jelentéktelen az, hogy milyen érzelmi állapotban töltjük a napjainkat. Ha egy éve általában vidámak vagyunk, vagy általában dühöngünk, az számít, az azt jelenti, hogy sok minden másképpen működik a testünkben.

Egyszer átvert valaki, és én két héten át keléstől fekvésig dühöngtem miatta. Azért hagytam abba, mert már ijesztő fájdalmaim voltak. Amikor abbahagytam, akarattal, önfegyelemmel félretettem a témát, a fájdalmak el is múltak.

Mit okoz a hír, hogy feltörték a hétvégi házunkat? Hogyan reagálok arra, hogy valaki átver? Ezek hátterében nem biológiai tényezők állnak, mivel a gének, sejtek, szövetek, csontok, szervek nem értelmezik a külvilágot. A biológiában a sérülés az, hogy folyik a vér a lábamból, hogy nem mozog a karom, hogy kínoz az éhség, és nem az, hogy elvitték a sátramat 30 km-rel odébb, meg nem az, hogy nem fizették ki a munkámat.

Felfogás kérdése

A szokásos alaphelyzet: valakinek van egy célja, amit komolyan gondol, és tesz érte.

Az egyszerűség kedvéért vegyük úgy, hogy ez a valaki 1.000.000 dollárt akar, mert egy ilyen példánál könnyű a számokat nézni. Amikor elkezdi, van 0 dollárja, aztán lesz 100, aztán 1000, és így tovább. Látja, hogy naponta (havonta) tesz előrelépést a cél felé, mert az a szám, ami az egyik oldalon van, lassan, de biztosan közeledik ahhoz a számhoz, ami a másik oldalon van, mint cél.

Lehetséges, hogy még csak 7.882 dollárja gyűlt össze, ami nagyon kevés az 1.000.000 dollárhoz képest, de több, mint ami korábban volt, és ebből tudja, hogy közeledik, annak, amit tesz, van értelme.

A célért végzett munkát felfoghatjuk úgy is, mintha lépcsőt építenénk, amin át a magasba jutunk, és láthatjuk a haladást minden nap, vagy minden hónapban, a megállapított időegységek szerint. Ez egy kényelmes, öntudatos, békés hozzáállás.

Felfoghatjuk úgy is, hogy van egy hatalmas acél ajtó, amin túl az életünk van, és próbáljuk szétrúgni az ajtót, hogy végre elkezdhessünk élni. Ezzel a felfogással minden nap kudarc, mert az ajtó még nem nyílt ki. 1.000.000 dollár a cél, már van 900.000 dollár, és még mindig ugyanaz a lehengerlő kudarcérzet van, mint az elején. mert az ajtó még áll. Ez egy őrjítő hozzáállás.

Rám ez utóbbi felfogás a jellemző. Úgy érzem magam, mint egy Forma 1-es pilóta, a motor már maximális fordulatszámon pörög, az autóm rázkódik, remeg, én minden idegszálammal a lámpát figyelem, hogy mikor lesz már zöld, és lőhetek ki, mint a rakéta. És még mindig nem zöld, még mindig nem, még mindig nem, már üvöltök, vicsorgok, és még mindig nem zöld. Számomra 1 dollár és 999.999 dollár között semmi különbség nincs, mert a lámpa még nem váltott zöldre. Nekem piros lámpa és zöld lámpa van, fokozatok nincsenek. Tudom, hogy ez a hozzáállás sok bajt okozott már nekem, tudom, hogy én csináltam, én egyedül.

Két ember, mindkettő ugyanazt akarja, ugyanúgy dolgozik érte, ugyanúgy haladnak előre, de az egyik jól érzi magát, éli az életét, a másik meg a saját privát poklában üldögél, ami lassan felőrli az idegeit – és talán az egészségét is.

Felfogás kérdése, hozzáállás kérdése. Nagyon sok minden az életben. Talán minden.

A figyelem elterelése

A 2001. szeptember 11-i események olyan mély hatást gyakoroltak rám, hogy 3 hónapig nem voltam ugyanaz az ember. És akkor még nem is tudtam a személyes érintettségemről, az kicsivel később derült ki.

A média, és úgy általában az élet kínál nekünk elegendő okot arra, hogy megőrüljünk, hogy az életkedv elszálljon belőlünk, féljünk, rettegjünk, önbizalmunk a béka segge alatt kuporogjon, céljaink egyre zsugorodjanak, ahogyan egyre kevesebb dolgot látunk megvalósíthatónak, befolyásolhatónak.

Az, ahogyan a testünkkel bánunk, az, ahogyan érezzük magunkat, az, ahogyan értékeljük a testi tüneteinket, az, ahogyan értékeljük az életünk eseményeit, az, ahogyan kezeljük a stresszt, az, amin a gondolataink járnak, a kényszeres gondolkodás következtében kialakuló tartós érzelmi állapot, az abból kialakuló élettani működés, az abból kialakuló esetleges károsodások – ezek nem jelentéktelen dolgok.

A figyelem elterelése nagyon is értékes képesség, az ehhez felhasznált eszközök értékesek. Ha a munkahelyi, otthoni stresszt van, mivel feloldani, ha van örömforrás, ha van valami, amiből életkedv (élethez való kedv) nyerhető, az értékes, és valóban életet menthet.

Ha innen nézzük, néha mérlegelnünk kell, hogy mi a fontosabb. Vannak eszközök a figyelem elterelésére, amik károsak, de adott esetben életet menthetnek, mert segítenek elterelni a figyelmet valamiről, ami megölhetne vagy megbolondíthatna.

Van, amikor életet ment egy szippantás a hóból, a pultra kitett poharak kiürítése, a havi fizetés elverése a rulett-asztalnál. Ha nem vezetnek függőséghez, ezek az eszközök is hajthatnak némi hasznot.

Ha egy szélsőséges élethelyzetben, szélsőségesen beszűkült tudatállapotban, valaki, akit szeretek csak aközött választhatna, hogy golyót röpít a fejébe, vagy leissza magát a sárga földig, én jobb szeretném, ha inkább inna. Sokkal több módszert ismerek a másnaposság kezelésére, mint a másnapos hullák felkeltésére.

Van, amikor a kisebbik rossz nagyon jó. Van, amikor bármi jobb, mint a másik választás.

A művészet, a szórakoztatóipar, a szerencsejáték rengeteg ember egészségét és életét mentette meg azzal, hogy segített elterelni a figyelmet valamiről, ami felfalta volna. Húgom, élete legstresszesebb időszakában minden este leült a számítógép elé, és meggyilkolt pár száz embert a Postal 2 című videojátékban, így tudott megnyugodni. Volt haszna? Nagyon is.

Talán kezdjük megfejteni a függőségek egy részét… A figyelem elterelése egészséget és életet menthet, de nem oldja meg a problémát.

Most ti jöttök

A következő cikk egy hét múlva jön. Az lesz a legkeményebb, mivel az eddigiekből levont, esetenként elég húzós következtetésekről, és felvetésekről fog szólni. Azt keressük majd, hogy hol a határ.

Aki kommentel ehhez a cikkhez, az kap jelszót a következőhöz. Aki nem, az nem. Ne legyetek irigyek, osszátok meg velünk a véleményeteket.

Kérdések hozzátok:

Számozott kérdés nincs, csak annyit szeretnék, ha elmondanátok a véleményeteket a témáról, és persze az lenne a legjobb, ha minden fejezetről külön-külön.

Share

Commentek