Ha valaki nem akar élni, akkor nem fog. Lehetséges, hogy nem lesz látványosan öngyilkos, de ha az érzelmi szintjét nézzük, a tetteit nézzük, a terveit, a gondolatait, a szenvedély teljes hiányát, akkor olyan embert látunk, aki nem akar élni, és tényleges lépéseket tesz azért, hogy felszámolja saját magát.

Az emberöltő jelentős részét kitölti a test felnevelése, az iskolák kijárása, a munka, az áhított pozíció elérése, a lakás, a ház, az autó megszerzése, a megfelelő társ felkutatása és meghódítása, az öregkor anyagi biztosítása, a gyerekek felnevelése és elindítása az életben. Ha az emberöltő tetemesen megnő, a duplájára, triplájára, sokszorosára, előbb-utóbb elfogynak azok a célok és kihívások, melyek tömegeket mozgatnak.

Sokféle oka lehet annak, hogy egy ember hajlandó élni. Néhány éven át az tartott életben, hogy minden héten kétszer vagy háromszor elmentem a Várba, egy Fortuna nevű helyre. Ismertem olyanokat, akiket az aktuális focimeccsek tartottak életben. Amikor ment a VB a tévében, más emberek lettek, mintha felébredtek volna egész éven át tartó álmukból. Ismertem egy fickót, akit az éltetett, hogy időnként egész napon át üldögéljen a foteljában, feltett lábakkal, forralt bort kortyolgatva és VHS akciófilmeket nézve, egyiket a másik után.

Életben tarthat valakit a flörtölés, a szexuális élvezetek, a szerencsejáték, a finom ételek és italok, az utazások, a hobbi, új emberek megismerése, a zene, a koncertek, a filmek, videojátékok, sportolói célok. Egy határon túl ezek is veszítenek varázsukból.

Mi marad akkor, ha olyan hosszúvá válik az élet, hogy elfogynak a bevett kihívások? A kézenfekvő válasz az, hogy újakat kell találni. És ha azok is elfogynak? Kínálja magát egy szó: dekadencia. Milyen érdekes, hogy általában ez az, amit látunk a halhatatlanokról vagy nagyon hosszú életű lényekről szóló filmekben. A vámpírok és más halhatatlanok élete a dekadencia tivornyájába fúl, ami talán ideig-óráig nem is lehet olyan rossz, de egy határon túl ebbe is bele lehet fásulni.

A Hegylakó című moziban és tévésorozatban alig fordult elő néhány olyan halhatatlan, akinek volt valami célja. A legtöbb csupán igyekezett eltölteni az időt. Connor és Duncan MacLeod is csak az idejüket próbálták kitölteni. Methos legalább krónikát vezetett a saját öt évezredes életéről, nem mintha ennek lenne értelme.

Rengeteg valós történet van, ami azt mutatja: miután valaki elérte élete nagy célját, félelmetes gyorsasággal leépült. Mi is láthattunk embereket, akik álmukat megvalósítva leeresztettek, elfogytak. Talán átestünk céltalan korszakokon, talán éppen benne vagyunk egyben.

Lehet beszélni becsületről, tisztességről, elvárásokról, kötelezettségekről, sőt kutyakötelességekről, de ha csak ennyiből áll az élet, ki akarná valóban élni?

Aki nem talál a maga számára semmi jót, élvezetest, örömtelit az életben, a jelenben, a közeli és távoli jövőben, az nem fog sokáig élni. Aki veszít, elbukik, csalódik, nem érzi jól magát a „bőrében”, nem találja a helyét, abban nincs sok életkedv. Aki súlyosan beteg lesz, baleset éri, deformálódik a teste, elveszíti a képességeit, aki olyan nehézségekkel szembesül, amikkel nem akar, vagy nem tud megbirkózni, abban nincs sok életkedv. Aki nem akar élni, az nem fog. Ez az alap.

A mindennapi emberi életben, a jelenlegi emberöltő szűkre szabott intervallumában is sokan, talán a legtöbben, kivéreznek, ami az életkedvet illeti, és valahol elfogy belőlük az élet iránti vágy. Ezután jön a begubózás, a jelentéktelen semmiségek mérhetetlen felnagyítása, meddő, semmire sem vezető célocskák hajszolása, a pillanatnyi örömöknek élés, a jövő tervezésének befejezése. Azután ezek is elvesznek.

Van egy régi buddhista történet, amit sokszor feldolgoztak. Ez nem egy példázat, hanem egy sztori. A hegyekben van egy függőhíd, amit mindig jó állapotban tartanak, mert sokan használják, és nem akarják, hogy bárki meghaljon vagy megsérüljön. Időről-időre felújítják a függőhidat, naponta megvizsgálják, a hibákat azonnal javítják. A híd hosszú évtizedek óta szolgálja a környékbelieket és az utazókat. Ám egyszer csak leszakad, öt ember zuhan a mélybe, mindannyian meghalnak. Óriási felfordulás, senki nem érti, mi történt, hogyan eshetett meg, hiszen a hídnak nem volt semmi baja. A nyomozás lezárul, válasz nincs.

A környékre érkezik egy buddhista szerzetes, aki hall az esetről és felkelti az érdeklődését. Ő is nyomozni kezd, de ő a karma oldaláról vizsgálódik: öt ember halt meg, mit tettek, miért kellett ennek bekövetkeznie? Végül arra jön rá, hogy mind az öten meg akartak halni, mind az öten menekültek az élet elől. Egyikük ölt és retteget attól, hogy felelősségre vonják; a másik elárulta a legjobb barátját és furdalta a lelkiismeret; a harmadik a szerelmét csalta meg, és így tovább. Mind menekült az élet elől, mind meg akart halni. A híd azért szakadt le, mert kellett, mert öt meghalni vágyó embert nem tudott megtartani.

Életemben megestek önpusztító korszakok. Szilánk csapódott az arcomba, alig egy milliméterrel a szemem mellett, és meg sem rezdültem. Majdnem elgázolt egy autó, hajszálon múlt az ütközés, és negyed százalékkal sem gyorsult fel a szívverésem. Súlyosabb esetek is előfordultak. Visszanézve ezekre az időszakokra, világosan látom, hogy ezek a nem tudatos, kisebb-nagyobb figyelmetlenségek hátterében az életkedv lecsökkenése állt. Úgy éreztem, hogy pocsékolom az időmet, nem a célom felé tartok, vagy elérhetetlennek láttam, amit, vagy akit akartam, vagy megbántam ezt-azt, amit megtettem.

Az életkedv fontos. Az öröm és a boldogság fontos. Aki ki akar térni a jelen, a közeli és távoli jövő nehézségei, kihívásai elől, annak fogy az életkedve, és esetleg teljesen elfogy. Aki nem akar élni, az nem fog, az megtalálja a meghalás módját, így vagy úgy, de biztosan.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mit gondoltok, mennyire fontos az életkedv? Mi az életkedv? Mi az, ami növeli? Mi az, ami csökkenti? Egyetértetek azzal, hogy aki nem akar élni, az nem fog? Ha még ötszáz évig tartana az életetek, mit tennétek, hogy örömöt leljetek benne, és ne süllyedjetek a dekadencia mélyére?

Share

Commentek