Tizenéve nem csak a filmet nézem a moziban, hanem a közönséget is. Ha a film rossz, akkor főleg a közönséget. Ha a közönség is rossz, képzeletben utazási irodát nyitok, és percenként indulnak a járatok melegebb éghajlatra.

Érdekes úgy ott lenni a moziban, hogy a film nincs rám hatással: a székeken emberek ülnek, ugyanabba az irányba néznek, ahonnan fény vetül rájuk. Ez olyan nagytestvéres jelenet. Persze, egy elkapott kép alapján különösebb következtetéseket levonni értelmetlen: ezen az alapon azt hihetnénk, hogy az ugrás közben lefotózott úszók tudnak repülni. A nézők nem egyszerűen csak merednek a vászonra, hanem figyelnek, követnek valamit, reagálnak, mindenki a maga módján, de lényegét tekintve nagyjából mindenki ugyanúgy.

A nyomógomb egy marketinges szakkifejezés. Olyan valamit jelent, amivel érzelmi reakciót lehet kiváltani. Például azt mondják, hogy „Oltasd be a gyerekedet”. Ez így elég szimpla, valaki vagy megteszi, vagy nem. Azért, hogy minél többen megtegyék, még hozzátesznek egy nyomógombot: „Oltasd be a gyerekedet, mert ha nem teszed, kínok között pusztul el”. Ehhez esetleg megfelelő képeket is villantanak, szemléltetésként. A célcsoportban ennek hatására szorongás ébred, és zombi módra váltva viszik a gyereket beoltatni.

Nekem úgy tűnik, hogy az úgynevezett filmművészet majdnem teljes egészében gombok nyomogatására épül. Láttam nemrég két híres, rendkívül komoly elismeréseket besöprő rövidfilmet, melyekben valakinek megfájdulhatott az ujja a sok nyomkodástól.

Az egyikben egy tizennyolc év körüli fickó a lélekölő éjszakai munkáját azzal próbálta elviselhetővé tenni, hogy fantáziált a betérő nőkről, így a filmidő jelentős részében fiatal, meztelen nők járkáltak fel-alá, közelről mutatott, borotvált nemi szervekkel. Szinte hallottam, ahogyan a rendező ott duruzsol a fülembe: „Ugye, milyen szépek? Hú, micsoda idomok! Azta! Oh, de gyönyörű! Azok a mellek! Megfognád, mi? És az a fenék! Istenem, mit tudnál vele kezdeni! Szeretnéd, ha az ágyadban várna, ugye? Hú, az tényleg jó lenne! Na, felizgultál már?”.

A másikban egy fickóra rászállt egy 7 év körüli kisfiú, folyton a nyakára járt, majd kiderült, hogy a gyerek a fia, egy régi barátnőjétől van, a nő és a gyerek balesetet szenvedtek, a nő meghalt, a gyerek kómában fekszik, és a szelleme elment az apjáért. Szinte hallottam, ahogyan a rendező ott duruzsol a fülembe: „Nézd ezt a szegény kisfiút, ugye milyen szörnyű? Jaj, szegényke, elvesztette az édesanyját! Milyen egyedül lehet! Oh, ez oly fájdalmas, jaj, istenem, jaj, ezt elviselni is nehéz, ez borzasztóan drámai! Képzeld el, ha ez veled történne meg! Képzeld csak el! Gondold azt, hogy kicsi fiúcska vagy és árva leszel! Istenem, milyen szörnyű! Gondold azt, hogy a te gyerekeddel történik, a te gyereked fekszik a kórházban, és ő haldoklik! Oh, ez szívbemarkoló, ugye?”.

Szerintem ez nem audiovizuális történetmesélés, hanem nyomógombok nyomogatása azzal a céllal, hogy érzelmi reakciót csikarjanak ki a nézőből. Számomra ez gagyi, nekem ez a szemét kategória. Az író lusta felépíteni egy szuverén realitást, ehelyett nyomógombokkal szórja tele a történetét, azokkal próbálva érzelmileg bevonni a nézőt a történetbe.

A Die hard második részében lezuhant a gép, Bruce Willis sétál a szétszóródott roncsok között, majd megáll, és felvesz egy babát. A néző meg: „Ez egy baba! Egy játék! Jézusom! Úristen! A zuhanásban odalett egy babaszállítmány! Szegény kis gyermekek most nem tudnak mivel játszani! Oh, ez nagyon fáj!”. Ül a székben és érzi, hogy most aztán jól megmarkolták a kis szívét, pedig a babának semmi köze a filmhez, nem mozgatja a cselekményt, nem kell a jelenet atmoszférájához, a film univerzumát illetően felesleges, csak azért van ott, mert nyomógomb.

Valaki, valahol kitalálta, hogy a filmnek az a funkciója a társadalomban, hogy megmarkolássza a polgárok kis szívét. Én ezt soha nem értettem. Miért olyan fontos ez?

Ez a második hetem forgatókönyvíró tanoncként. Sok minden áll össze bennem, sok mindenen jár az eszem. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi az, amit ti szerettek, és mi az, amit utáltok a filmekben? Szeretitek, ha a film a ti életekeről szól, vagy épp akkor jó, ha minél távolabb visz attól, amit ti megéltetek?

Share

Commentek