Duncan Shelley

Gondoljuk újra a világot

Category: Gondolatok a filmről

Hollywood

A hollywoodi film hegemóniájának igazi oka

Az úgynevezett hollywoodi filmek a legsikeresebb filmek az egész világon, teljesen egyeduralkodók a piacon. Hegemóniájukat nem fenyegeti semmi. Nem számít a kulturális távolság, nem számít a politikai szembenállás, Hollywood megtalálja az utat mindenhová.

Amikor Iránban az Egyesült Államokat sátánnak nevezték, a Csillagok háborúja volt a legnépszerűbb film az országban. Nepálban, Oroszországban, Kínában szintén a hollywoodi film vezeti a nézettséget. Oroszországban és Kínában a közelmúltban olyan finanszírozási programokat indítottak be, melyekkel próbálják ellensúlyozni a dominanciát a hazai filmek javára.

Read More

2013_restaurant_critic_123.0

Milyen lenne az igazi filmkritika?

A tehetségtelen outsider korrepetálja a szakmát abból a tantárgyból, amiről fogalma sincs, hiszen soha nem tanulta. Ez a filmkritika az esetelek 99,99 százalékában.

Read More

Movie-Theater-Seating

Jól megszorongatjuk a kicsi szívedet!

Tizenéve nem csak a filmet nézem a moziban, hanem a közönséget is. Ha a film rossz, akkor főleg a közönséget. Ha a közönség is rossz, képzeletben utazási irodát nyitok, és percenként indulnak a járatok melegebb éghajlatra.

Érdekes úgy ott lenni a moziban, hogy a film nincs rám hatással: a székeken emberek ülnek, ugyanabba az irányba néznek, ahonnan fény vetül rájuk. Ez olyan nagytestvéres jelenet. Persze, egy elkapott kép alapján különösebb következtetéseket levonni értelmetlen: ezen az alapon azt hihetnénk, hogy az ugrás közben lefotózott úszók tudnak repülni. A nézők nem egyszerűen csak merednek a vászonra, hanem figyelnek, követnek valamit, reagálnak, mindenki a maga módján, de lényegét tekintve nagyjából mindenki ugyanúgy.

A nyomógomb egy marketinges szakkifejezés. Olyan valamit jelent, amivel érzelmi reakciót lehet kiváltani. Például azt mondják, hogy „Oltasd be a gyerekedet”. Ez így elég szimpla, valaki vagy megteszi, vagy nem. Azért, hogy minél többen megtegyék, még hozzátesznek egy nyomógombot: „Oltasd be a gyerekedet, mert ha nem teszed, kínok között pusztul el”. Ehhez esetleg megfelelő képeket is villantanak, szemléltetésként. A célcsoportban ennek hatására szorongás ébred, és zombi módra váltva viszik a gyereket beoltatni.

Nekem úgy tűnik, hogy az úgynevezett filmművészet majdnem teljes egészében gombok nyomogatására épül. Láttam nemrég két híres, rendkívül komoly elismeréseket besöprő rövidfilmet, melyekben valakinek megfájdulhatott az ujja a sok nyomkodástól.

Az egyikben egy tizennyolc év körüli fickó a lélekölő éjszakai munkáját azzal próbálta elviselhetővé tenni, hogy fantáziált a betérő nőkről, így a filmidő jelentős részében fiatal, meztelen nők járkáltak fel-alá, közelről mutatott, borotvált nemi szervekkel. Szinte hallottam, ahogyan a rendező ott duruzsol a fülembe: „Ugye, milyen szépek? Hú, micsoda idomok! Azta! Oh, de gyönyörű! Azok a mellek! Megfognád, mi? És az a fenék! Istenem, mit tudnál vele kezdeni! Szeretnéd, ha az ágyadban várna, ugye? Hú, az tényleg jó lenne! Na, felizgultál már?”.

A másikban egy fickóra rászállt egy 7 év körüli kisfiú, folyton a nyakára járt, majd kiderült, hogy a gyerek a fia, egy régi barátnőjétől van, a nő és a gyerek balesetet szenvedtek, a nő meghalt, a gyerek kómában fekszik, és a szelleme elment az apjáért. Szinte hallottam, ahogyan a rendező ott duruzsol a fülembe: „Nézd ezt a szegény kisfiút, ugye milyen szörnyű? Jaj, szegényke, elvesztette az édesanyját! Milyen egyedül lehet! Oh, ez oly fájdalmas, jaj, istenem, jaj, ezt elviselni is nehéz, ez borzasztóan drámai! Képzeld el, ha ez veled történne meg! Képzeld csak el! Gondold azt, hogy kicsi fiúcska vagy és árva leszel! Istenem, milyen szörnyű! Gondold azt, hogy a te gyerekeddel történik, a te gyereked fekszik a kórházban, és ő haldoklik! Oh, ez szívbemarkoló, ugye?”.

Szerintem ez nem audiovizuális történetmesélés, hanem nyomógombok nyomogatása azzal a céllal, hogy érzelmi reakciót csikarjanak ki a nézőből. Számomra ez gagyi, nekem ez a szemét kategória. Az író lusta felépíteni egy szuverén realitást, ehelyett nyomógombokkal szórja tele a történetét, azokkal próbálva érzelmileg bevonni a nézőt a történetbe.

A Die hard második részében lezuhant a gép, Bruce Willis sétál a szétszóródott roncsok között, majd megáll, és felvesz egy babát. A néző meg: „Ez egy baba! Egy játék! Jézusom! Úristen! A zuhanásban odalett egy babaszállítmány! Szegény kis gyermekek most nem tudnak mivel játszani! Oh, ez nagyon fáj!”. Ül a székben és érzi, hogy most aztán jól megmarkolták a kis szívét, pedig a babának semmi köze a filmhez, nem mozgatja a cselekményt, nem kell a jelenet atmoszférájához, a film univerzumát illetően felesleges, csak azért van ott, mert nyomógomb.

Valaki, valahol kitalálta, hogy a filmnek az a funkciója a társadalomban, hogy megmarkolássza a polgárok kis szívét. Én ezt soha nem értettem. Miért olyan fontos ez?

Ez a második hetem forgatókönyvíró tanoncként. Sok minden áll össze bennem, sok mindenen jár az eszem. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi az, amit ti szerettek, és mi az, amit utáltok a filmekben? Szeretitek, ha a film a ti életekeről szól, vagy épp akkor jó, ha minél távolabb visz attól, amit ti megéltetek?

Cannes-Film-Festival

Cannesból jöttem…

Amerikából jöttem, mesterségem címere… Emlékeztek erre a játékra? Gyerekként imádtam.

2014. június 2-án, 17 órától 19 óráig könyvbemutató és élménybeszámoló vár rátok, ha eljöttök az Amman Étterem különtermébe, amit Budapesten, a Rákóczi út 29. szám alatt találtok, a Blaha Lujza tér és az Uránia Mozi között.

Megjelent az Amnézia, amely elindít egy új univerzumot, egy új regénysorozatot. A héttérről, a sztori kialakulásáról hallhattok néhány szót, és természetesen a könyvet is megkaphatjátok. Jó eséllyel jelen lesz néhány tesztolvasó, akik majd elmesélik élményeiket, ha lesz hozzá kedvük. A könyv, műfaját tekintve thriller, és itt tudtok beleolvasni: duncan_shelley_amnezia

Rengeteg hírünk van a regények megfilmesítéséről. E hírek egy része már publikus – amit lehet, megosztunk veletek. Cannes, filmfesztivál, producer market, kapcsolatok, és sok minden más.

2000. október végén jelent meg az első könyvem, az Elme gyilkosai. Nagyon sok minden történt az elmúlt években, eredménytelen próbálkozások, összetört remények, füstbe ment álmok. Csak most látom az utat, látom, tapasztalom, ahogyan haladunk ELŐRE. Valóban előre. Pipák kerülnek a feladatok és célok listáján a sorok végére, olyan vállalatokhoz és emberekhez jutunk el, akikről csak merész pillanataimban gondoltam korábban.

Talán lesz olyan, aki megsértődik amiatt, amit most leírok, de nincs jelentősége, ez ettől még tény marad: soha ezelőtt nem dolgoztam olyan emberrel, akinek esélye lett volna elérni a célt.

Néhány, kezdetben lelkes, majd belefáradó amatőrrel, és néhány gátlástalan, csaló bűnözővel dolgoztam együtt az elmúlt években, és törvényszerűen nem jutottunk semmire. Csak most van profi menedzserem, csak most vannak eredmények. Látom ezt a fajta gondolkodást, a tervezést, a következetes munkát, látom, ahogyan felépül valami. Ez a különbség. Visszanézve tudom, hogy a korábbiak közül senkinek nem volt esélye arra, hogy valamit elérjen, mert egyetlen cél felé vezető lépést sem tettek meg. Ez tény. És nagyon kemény.

Felismerni a megfelelő embert, azt, aki képes megcsinálni, és akarja is, létfontosságú tudomány. Nélküle csak a szerencsében lehet bízni, arra pedig nem érdemes felépíteni az életet. Egy rossz választás, és minden megy a lefolyóba.

Úgy két éve meghívtam valakit egy könyvbemutatóra, azzal, hogy vannak híreink. Azt mondta, hogy őt az nem érdekli, ez az én életem, neki mindegy. Igaz, az én életem, és nektek mindegy. De más oldalról is közelíthetünk ahhoz, ami június 2-án lesz. Láthatjátok, hogy elérni a célt lehetséges, és láthatjátok azt is, hogy hogyan. Ha úgy tetszik, térképet készítünk, amit bárki felhasználhat. Mi futunk rá az összes zátonyra, és mi küzdünk meg az összes kannibállal. A térkép birtokában nektek már nem kell.

Innen, ebből az országból, még senki nem jutott el oda, ahová mi tartunk. Nincs előttünk példa, amiből tanulhatnánk, nincs térkép, amit követhetnénk. Akik utánunk jönnek, azoknak már sokkal könnyebb lesz, mert legalább azt tudni fogják, hogy lehetséges.

Sajnálom, hogy nekünk a legnehezebb, de egyvalami azért vígasztal. Csak az elsőre emlékeznek.

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén