Kedvelem, de…

Elolvastam minden könyvet, megnéztem mindegyik évad összes részét, tűkön ülve várom az új kötetet, az új évadot, az új epizódot, irigylem az író, George R. R. Martin sikereit, azt mondhatom magamról, hogy szeretem a Trónok harcát, most mégis kritizálni fogom.

Olvastam, néztem számtalan kritikát, követtem több „rajongói fórumot”, és sokszor nem értettem egyet a felhozott negatívumokkal. Gyakran említették, hogy az adott epizód nem szólt semmiről, holott volt benne egy (vagy több) olyan párbeszéd, amit imádtam, és ami nekem a nagy csatákkal vetekedett.

Ebben a kritikában nem arról fogok írni, amit mások már megírtak, elmondtak előttem, felemlegetve, hogy erősen hullámzik a minőség, hogy vannak szereplők, akik mind a regényekben, mind a tévésorozatban a nekik szentelt játékidő vagy oldalak jelentős részében csak tereptárgyként léteznek, és semmi olyat nem tesznek, ami miatt érdemes lenne figyelni rájuk.

Nem fogok arról sem írni, hogy szerintem jó vagy rossz Martinnak az a fogása, hogy a teljes történetfolyam főhőseit elrejti, az időszakosan fókusszal kiemelt, látszólagos főhősöket pedig elvérezteti, ezzel sokkot okozva az olvasók/nézők jelentős részének.

Én az üzenetet fogom kritizálni. Azért azt, mert van miért, és mert tudtommal senki más nem tette meg.

A hatalom a királyi vérben van

A Trónok harca üzenete, világának alapvetése ez.

Ha kiemeljük a Trónok harca cselekményének lényegét, akkor azt találjuk, hogy van néhány kiválasztott, akiknek a sorsa összefonódott a világ és az emberi faj sorsával, és ezek a kiválasztottak mind nemesi családok sarjai.

Az ókor és a középkor uralkodó dinasztiái, nemesi címei vérből születtek, a makulátlan hírnév és megkérdőjelezhetetlen becsület mögött tűz, acél, sikolyok, árulás, és halál rejlik. Lehetséges, hogy a sokadik leszármazott már kifinomultabb eszközökkel tartja magát játékban, még az is lehetséges, hogy némelyik egészen kiváló ember, de a nemesi származás akkor sem több, mint generációról generációra öröklött kiváltságok, melyeket egykor valaki úgy szerzett meg, hogy enyhén szólva nem válogatott az eszközökben.

Tömeggyilkosok, árulók, csalók, szerencsevadászok által pozícióba helyezett dinasztiák leszármazottjai hajszálra ugyanolyan emberek, mint akárki más. Kisajátították egy adott térség erőforrásait, elérhetetlenné tették a többség számára az oktatást, kirekesztő törvényeket hoztak, majd azt mondták, hogy ők a kiválasztottak. De ez nem kiválasztottság, hanem szimpla erőszak.

A Trónok harca világában a nagy nemesi házak (Stark, Lannister, Targaryen stb.) tűzzel és vassal szereztek maguknak pozíciót, melyet erőszakkal, manipulációval és pénzzel tartottak fenn.

A Trónok harca lényegében arról szól, hogy néhány kiválasztott, nemesi családból származó nő és férfi sorsa valamiféle mitikus módon összefonódott az egész világgal és az emberi fajjal. Ez az eszme értelmetlen. Nem misztikus kiválasztottságról van szó, hanem pozícióról, melyet ocsmány eszközökkel és módszerekkel értek el.

Ezzel szemben a valóságban

A történelem kezdetétől része a világunknak a kiválasztottság mítosza, ahogyan az is része, hogy ezek az önnön fiktív nagyságuktól megrészegült figurák folyton bajt okoztak, leginkább mérhetetlen mennyiségű halált és fájdalmat. Elvétve volt ugyan kivétel, nagyon ritkán rövid időre tehetséges, rátermett emberek birtokolhattak nekik való pozíciót, de a matematikai nullát alig felülmúló előfordulási gyakoriság betudható a véletlennek, és e tény a legkisebb mértékben sem vonja kétségbe, hogy a rendszer kizárólag pozíciók megtartására jött létre.

A mi valóságunkban ezek az úgynevezett kiválasztottak gyakran a leghitványabb alakok, akiket valaha hátán hordott a föld. A mítosz szerepe legitimmé tenni a pozíciót, megindokolni, hogy miért is van hatalom ezeknek a kezében, és miért kell mindenkinek engedelmeskednie nekik.

Soha semmilyen hasznot nem hajtott a számunkra az engedelmesség, a mesékben való hit, vagy a fajelmélet. Nagyon itt van már az ideje túllépni ezen, és tényleg felnőni.

Ha nem a pozíciót, a nevet, a pedigrét tartanánk a kiválasztottság alapjának, hanem a személyes érdemet, azt, hogy valaki kitűz egy hatalmas célt, komolyan felelősséget vállal érte, és letesz valami olyat az asztalra, ami előtt az egész világ tátott szájjal áll, az teljesen rendben van. Ha a mesék helyett áttérnénk erre, az tényleg előrevinné a világot. És ez egy olyan kiválasztottság lenne, ami bárki számára nyitva áll.

A Trónok harca üzenete hazug és káros. A vérségi kötelék nem jelent rátermettséget, az oktatás elzárása a tömegektől csak egy buta és halálra ítélt világot eredményez, amelyben félkegyelmű alakok a bölcs képében tetszelegnek, kevesebb valós tudással, mint amennyivel a mi világunkban egy 6 éves gyerek rendelkezik a formális oktatás eredményeként (amit szintén lehetne bőven kritikával illetni).

Share

Commentek