Képeslap e táj...

A címnek nagyon sok olvasata van. Ha valakit érdekel, gondolkodjon el rajta.

Megjelent nemrég egy cikk, amely ezzel a mondattal kezdődik: „Egy országra nem a nemzetközi helyzet és nem a történelem elrendelése mondja ki a halálos ítéletet, hanem az emigrációt választó fiataljai”. (A teljes cikk: ITT)

Még óvodába jártam, de már egy másik országban képzeltem el az életemet. Soha nem éreztem Magyarországot a hazámnak, soha nem éreztem magamat magyarnak. A születési hely számomra nem jelentősebb, mint az, hogy barna a hajam.

Úgy gondolom, hogy nincsenek országok, csak a Föld van, és nincsenek népek, csak emberek vannak. Elítélem a nacionalizmust, mert az a véleményem, hogy az önhitséghez, gyűlölethez és erőszakhoz vezet.

Úgy gondolom, a dolgom az életben az, hogy hozzátegyem a világhoz, amit tudok. A világhoz, nem egy országhoz. Ha ehhez Svájcban kell élnem, akkor ott élek, ha Kínában, akkor ott, ha Los Angelesben, akkor ott, ha a Holdon, akkor ott.

De, nem mindenki gondolja így.

Én nem értem azokat, akik hazaszeretetről és hazaárulásról beszélnek, és ők sem értenek engem. Nem értem, hogy mitől lenne idegen az, ami a határokon túl van? Nem értem, miért kellene egy mérkőzésen annak az embernek drukkolnom, aki ott született, ahol én? Nem értem, miért kellene olyan emberek termékeit vennem, akik abban az országban élnek, amiben én élek?

Azok, akik magyarnak érzik magukat, akik számára ez fontos, ez adja nekik a gyökereket, ez adja nekik a hovatartozás érzését, akik elviselik a nélkülözést, melyet néhány ember hibás döntése hozott a fejükre, és a tűrést hazafiságnak, hazaszeretetnek élik meg, nem értik, hogy én miért nem vagyok büszke arra, hogy annak a közigazgatási rendszernek a területén születtem, amit Magyarországnak neveznek.

Látom a környezetemben a harcot, a konfliktust, kívül és belül. Látok embereket, akik minden kötöttség nélkül, belső küzdelem nélkül, lelkesen készülnek a távozásra. Látok olyanokat, akik sértődötten mennek, megbántottan, szomorúan. Látok olyanokat is, akik kizárólag a pénzért, a családjukért, a boldogulásért akarnak távozni, és mindeközben a lelkiismeretükkel viaskodnak. Olyanokat is látok, akikben fel sem merül a gondolat, hogy máshol éljenek, mert azt hazaárulásnak, becstelenségnek tartják.

Azt mondják, bajban van a haza. Most minden dolgos kézre, minden gondolkodó elmére szükség van, hogy együtt megoldjuk ezt a bajt. A külföld feni a fogát a nemzeti kincseinkre, az IMF páros lábbal rugdalja ezt a szegény kis országot. Össze kell fognunk. Ezzel szemben, vannak, akik a hazafiságban balekságot látnak, csőbehúzást, átverést.

Az ember adja fel az álmait, adja fel önmagát, és zokszó nélkül tűrje el a feje felett meghozott hibás döntések következményeit? Vagy teljes lelki nyugalommal menjen el, ahová akar, és valósítsa meg önmagát?

A magam részéről úgy látom, hogy miután Csernobil radioaktív felhőit sem a térképre rajzolt vonalak, sem a sorompók, sem a határőrök nem tudták megállítani, egy Magyarországon született ember felelőssége kényszerűen túlterjed a határokon. A legkevésbé sem mindegy, hogy mi van azokon túl. Az látszat, hogy magyarok, angolok, oroszok, írek, amerikaiak és izlandiak vagyunk. A Föld polgárai vagyunk – ez nem csak látszat.

Ti mit gondoltok minderről? Mit jelent az, hogy haza? Mit jelent a hazaszeretet? Mit jelent a hazaárulás? Mit jelent számotokra az, hogy ebben az országban születtetek? (Vagy abban, amelyikben.) Mit jelent számotokra a magyarság? Mi az, hogy magyarságtudat? Elhagytátok az országot? Készültök elhagyni? Van bennetek emiatt bűntudat? Szerintetek becstelenség máshol megvalósítani az álmokat?

Várom a véleményeteket!

Share

Commentek