Fejjel a falnak...

Soha nem voltak apai érzéseim. Egy szemernyi sem. Ha bármikor megkérdezték, vannak-e gyerekeim, teljes lelki nyugalommal mondtam, hogy nincsenek. Ha valaha is megkérdezték, hogy szeretnék-e gyereket, azt feleltem, hogy nem. Általában még hozzátettem, hogy ha egyszer lesz egy feleségem, akkor ezt a döntést rábízom. De egy ideje ezt sem mondom. Az efféle tervek nálam a kizáró ok kategóriájába tartoznak.

Számomra furcsa érveket hallottam a gyerekvállalás mellett. Például: „Akinek nincs gyereke, az magányos lesz idős korára”. Ez az egyik, ami soha nem érdekelt. Hiszen az embernek vannak barátai, meg van kedvese. Igaz, barátokat megtartani, de főleg egy társat megtartani sokkal nehezebb, mint teherbe ejteni egy nőt. A barátságot, de még inkább a párkapcsolatot ápolni kell, minden egyes nap. Ehhez képest a teherbeejtéshez elég 1 orgazmus 1 alkalommal, és kész.

„Csinálj gyereket!” Hányszor hallottam ezt! Társaságban soha nem hagynám ki (kivéve, ha már nagyon menni akarok), hogy kijelentsem: én nem tudom, hogyan kell gyereket csinálni. Komolyan fogalmam sincs, nem csak a poén kedvéért mondom. De persze következetesen azt hiszik, hogy viccelek. Ilyenkor jönnek a poénok, esetleg egy kis gúny. „Nézzél meg egy pornófilmet.” „Tudok adni szakirodalmat.” „Menj el egy prostihoz, az megmutatja!”. Értetlenül nézek, majd megkérdezem az egyiktől: „Te hogyan huzalozod be az idegköteget a gerincvelőbe?”, meg „A látóideget a testen belül kapcsolod össze a szemgolyóval, vagy még kint a laborban?”. Provokatív kérdések, amiket nem szoktak érteni.

Ha valaki azt hiszi, hogy ő „csinálja” a gyereket, nem csoda, ha saját tulajdonának érzi, és tárgyként bánik vele.

Gyakran hallom azt is, hogy mindenki életében az elsőszámú kötelesség a gyerekvállalás. Hiszen minden generációnak legfőbb kötelessége létrehozni biológiailag a következő generációt. Ha ezt az egyik elmulasztaná, az egész emberiség kipusztulna.

Elképzelem, hogy állok valami magaslaton, és ameddig ellátok, családok mindenhol, házastársak, ölükben vagy mellettük gyerekek. Aztán felnézek az égre, ahonnan zuhan alá egy hidrogénbomba. Másfél kilométer magasan robban, és mindenki meghal. Ennek megakadályozása is kötelesség, de egy másik. Gyerekvállalással és -neveléssel az ilyen problémát nem lehet kezelni.

Nagyszüleimnek egy gyerekük van, szüleimnek három, húgomnak egy sem, öcsémnek egy, nekem egy se. Húgom nem tervez gyereket, tudtommal.

Mindezek után bárki megkérdezhetné: mi bajom van a gyerekekkel? Semmi, csak én nem akarok. Egész életemben úgy éreztem, hogy mindig lesz elég tennivalóm, elég célom, és egyszerűen ebbe nem fér bele 18-20 évnyi aggódás és odafigyelés. Továbbá, a céljaim közé az se fér bele, ha lecsuknak súlyos testi sértésért vagy emberölésért, márpedig ha valaki bántaná a gyerekemet, azt nem hagynám annyiban.

Ha az iskolában az egyik „tanár” kezet emelne a gyerekemre, vagy megölném, vagy nyomorékká verném. Kizárt, hogy valami elfuserált idióta az én lányommal vagy fiammal keménykedjen, és azután még legyen keze. Mit tennék akkor, ha az egyik osztálytárs, az egyik kis terrorista az eszét játszaná? Lesz majd egy regény, nem jövőre, de azután, abban van egy hasonló jelenet. A fickó ellátogat a családhoz, és elbeszélget a hülyegyerekkel meg a félbolond szüleivel. Mellesleg van nála egy balta.

A lényeg, hogy van és lesz elég dolgom, ebbe nem fér bele egy gyerek. Továbbá, bár én soha nem álltam senki védelme alatt, hiába panaszkodtam akárkinek, amikor kisgyerek voltam, ha lenne lányom vagy fiam, a védelmem alatt állna, márpedig az ilyet a hatályos törvények hosszú börtönbüntetéssel jutalmazzák, és börtönre sincs időm.

További érvem (saját magamnak), hogy soha nem lennék képes a terhesség és a szülés fájdalmainak kitenni egy nőt, akit szeretek. Azt sem akarnám, ha éveken át halálra idegeskedné magát a gyerek miatt, azt sem akarnám, ha az ideje nagy részét a gyerek ellátása kötné le. Már attól megőrülök, ha egy nő házimunkát akar végezni. A takarítás, mosás, ablakpucolás (stb.) a takarítók dolga, az ételkészítés a szakácsoké, ezek munkakörök, szakmák, amikért megfizetik az embert. Az én kitekert felfogásom szerint (ami szerintem abszolút normális) a párkapcsolat nem azért van, hogy bárki dolgozzon benne.

Azt gondolom, hogy a gyereknevelés roppant kényes terület, ami mérhetetlen károkat tud okozni. Ki az, aki elég érett, elég okos, elég művelt, elég felkészült ahhoz, hogy rá lehessen bízni egy életet? Nagyon kevesen.

“Gyereknevelés… Egyike azon témáknak, amik túlságosan mélyen érintenek érzelmileg, tekintettel arra a sajnálatos tényre, hogy engem is neveltek. Minden nevelés, melyet életemben kaptam, gátlásként élt vagy él bennem.” 2008-ban írtam, de még mindig tartom.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ti mennyire tartjátok fontosnak, vagy egyenesen kötelességnek a gyerekvállalást? Szerintetek mindenkinek kell gyereket vállalnia? Ti akartok? Vagy megtettétek már? Ha igen, milyen motiváció által hajtva? Szerintetek bárki vállalhat gyereket, vagy feltételhez kellene ezt kötni? Ha igen, milyen feltételhez? Ti megvédenétek, vagy megvédtétek már a saját gyereketeket? Hogyan? Milyen helyzetben? És mennyit ültetek miatta?

Share

Commentek