Ha harc, legyen harc

Az elején kellene kezdenem. Az eleje pedig régen volt. Nagyon régen. Inkább kezdjük az érzéssel, a mentalitással.

Képzeljetek el egy ringet. Két boxoló áll benne egymással szemben. Közönség nincs. A ringet fegyveresek veszik körül, csőre töltött automata fegyverrel felszerelve, melyet célra tartanak. A parancsnok ismerteti a szabályokat:

„A mérkőzés 3 percig tart. Aki a mérkőzés végén a földön fekszik, azt helyben agyon fogjuk lőni. Aki állva marad, az szabadon elsétálhat. Ha a mérkőzés végén mindketten álltok, mindketten meghaltok.”

Ezután megszólal a gong, és elkezdődik a három perces mérkőzés az életért.

Emeljük a tétet. Mondjuk, hogy nem három perc áll rendelkezésre, hanem csak egy perc. Sőt: fél perc. Nem, jobbat tudok: tíz másodperc. Ah, ez még mindig nem elég életszerű: legyen csak öt másodperc.

Nem, inkább három.

Egy.

Tehát van nekünk egy mérkőzésünk, ahol két bunyós áll egymással szemben, és 1 másodpercük van arra, hogy kiüssék a másikat, mert ha nem teszik, meghalnak.

1 másodperc.

De, ez még mindig nem eléggé életszerű.

Nincs ring. Nincs kesztyű. Nincsenek szabályok. Egy másodpercnyi idő van, aki veszít, meghal, ha döntetlen, mindketten meghalnak.

Próbáljátok elképzelni azt az embert, aki erre az 1 másodpercre van felkészülve. Próbáljátok meg elképzelni, hogyan néz egy másik emberre, mit lát rajta, mit keres.

1 másodperc, 1-3 mozdulat. És azután élet vagy halál.

Mit gondoltok, mennyi taktikai lehetőség fér bele 1 másodpercbe? Mit gondoltok, annak a harcosnak, aki az 1 másodperces összecsapások világában él, milyen fizikumra és milyen tudásra van szüksége? Milyen anatómiai ismeretekkel kell rendelkeznie?

Legalább az érzés szintjén képesek vagytok megragadni azt a férfit vagy nőt, aki erre van felkészülve, mentálisan, idegileg, fizikailag, szellemileg, technikailag?

Ez az élethalálharc világa. Ez a csataterek világa. Ez nem sport, nem steril megmérettetés, nincs orvos, nincs rohammentő, nincs elsősegély és nincs műtő. Nincs segítség. Te vagy – meg az a másik ott előtted. Meg az idő: 1 másodperc.

Milyen harmóniáról van itt szó? Milyen belső békéről? Milyen emberségről? Milyen vallásról? Milyen filozófiáról? Milyen meditációról? Milyen köldöknézésről?

Nincs itt semmi hasonló. Itt csupán tökéletes jelenlét van, koncentráció, gyorsaság, tudatosság, kegyetlen, könyörtelen, nyers erőszak. Élet.

Az élethez néha gyorsaság kell, néha gátlástalanság, néha erőszak. Amikor egyetlen másodperc alatt kell öntudatlanná tenni egy másik embert, akkor ott nem lehet mérlegelni és finomkodni.

Az idő nem mindig hoz fejlődést. A változás nem mindig fejlődés. A változás visszafejlődés is lehet, vagy funkcióváltás.

A japán szóhasználatban a jutsu a do előtt jelenik meg történelmileg. A jutsu módszert jelent, a do utat. Ma judo van, korábban jujutsu volt. Ma aikido van, régebben aikijutsu volt. Ma kendo van, annakidején kenjutsu volt. Ez ugyan történelmileg igaz, a mindennapokban nem válik el ilyen élesen a kettő, és például az, amit ma jujutsu néven oktatnak, nem azonos azzal, amit hajdanán a szamurájoknak tanítottak. A ninjutsu sem ninjutsu, hanem inkább nindo, aminek a célja az önbizalom, az edzettség, az egészmegőrzés, az ügyesség fejlesztése, és nem titkos bevetések végrehajtása. Ez nem lebecsülendő cél, csak más.

A kendo nem a kenjutsuból fejlődött ki. A kendo sport, út, életvitel, míg a kenjutsu harctéri mészárlás. A kettő közötti különbséget a betöltött funkció adja.

Az, amit ma harcművészetnek neveznek, nem azonos azzal, amit hajdanán élethalálharcokban használtak az emberek. A modern kor legnagyobb mesterei azt mondják, hogy késsel szemben a pusztakezes harcos óriási hátrányban van, és még a tapasztalt mesterek is a futást javasolják, ha megoldható, mert a veszélyt olyan mértékűnek ítélik. Az egykori okinawai karatés, aki fegyvertelenül küzdött a valaha volt legagresszívabb vívókkal, egy kést valószínűleg megmosolyogna.

A mai harcművészeti felkészítés, a tömegsport-jelleg, a rengeteg elveszett (vagy félreértett) technika, a megváltozott fontosságok, a megváltozott hangsúlyok, valami olyat eredményeztek, ami roppant távol került az őstől, az eredeti módszertől, az eredeti funkciótól.

Ismertem egy magyar országos karate-bajnokot, akit az utcán nála sokkal kisebb fickó vert össze. A gyakorlatban semmi nem működött abból, ami az edzőteremben és a versenyen remekül bejött. A verés nem csak fizikailag, de lelkileg is fájt, mert a fekete öves bajnok sírt, amiért nem tudta megvédeni a barátnőjét.

Ismertem olyan fekete öves aikidost, akit egy részeg ütött le a bárban. A technikák ott sem működtek.

Mindezzel eszem ágában sincs azt állítani, hogy a ma harcművészetei nem jók, azt sem akarom mondani, hogy mindenkinél és minden esetben a fenti két példa valósult volna meg. Nem így van, hiszen nekem is vannak ellentétes tapasztalataim. Azt sem állítom, hogy az utcai kötekedők jobbak, mint a tapasztalt és meglehetősen edzett boxolók, thaiboxolók, karatésok, kung-fusok, tae-kwon-dosok stb.

Amit mondani szeretnék ezzel a cikkel, az csupán annyi, hogy az eredeti cél, az eredeti funkció, az eredeti felkészítés, az eredeti mentalitás olyan fokú valós hatékonyságot eredményezett, amivel ma egyetlen sportoló, egyetlen harcművész, egyetlen utcai keményfickó sem tudna kezdeni semmit.

Valamikor régen a harc a hatékonyságról szólt. A hibát, a tévedést halállal büntették.

Nos, nézzünk egy kis tesztet a cikk végére!

Egy filmben az egyik fotós úgy mérte az időt óra nélkül, hogy számolt: „egy mississippi”. Ha normál sebességgel kimondta azt, hogy „egy mississippi”, az éppen egy másodperc volt.

Na, akkor tegyünk egy próbát.

Felkészültél?

Rajta, mond ki:

Egy mississippi.

Élsz még?

Share

Commentek