Fogaskerekek, homok nélkül

Általános iskola hetedik osztályában, félévhez közeledve, az osztályfőnök különös feladatot adott nekünk: fogalmazást kellett írnunk arról, hogyan fogunk élni tíz év múlva. Ezzel a dolgozattal vezette be a pályaválasztás témáját.

Az osztálytársaim többségének halvány fogalma sem volt arról, mit akar csinálni, így előkerültek a közhelyek, a biztos munkahely, a gyár, a tanári pálya, a család, gyereknevelés. Én kettest kaptam a fogalmazásomra, mert álmodoztam benne, és nem vettem komolyan a feladatot – legalábbis a tanárunk szerint.

A téli szünet után bekomolyodott minden. Osztályfőnöki órán pályaválasztó évkönyvet osztottak ki nekünk, abból választottunk magunknak jövőt. Hogy mi alapján? Egy bekezdéses leírások alapján, meg a mindentudó tanárnéni fejtegetései alapján, aki jól megmondta, miről mi a véleménye. Otthon hasonló elgondolások vártak minket. Aki csak tehette, apa vagy anya szakmáját választotta, vagy az irigyelt rokon szakmáját, vagy a mindentudó tanárnéni rögeszméit követve lépett olyan útra, amiről semmit sem tudott.

Divatszakmák alighanem mindig léteztek, és ha nem teszünk valamit, létezni is fognak, még nagyon sokáig. Mire van szükség? Pontosabban: mire lesz szükség öt-tíz-tizenöt év múlva? A jóslás nehéz mesterség, főleg, ha tétje is van, de a hosszú évekre visszavezethető trendek alapján mégis tehetünk olyan kijelentést, hogy erre vagy arra a szakmára valószínűleg még egy ideig szükség lesz.

Várhatóan kelleni fognak pékek, szakácsok, autószerelők, építészek, hentesek, rendőrök, jogászok, orvosok. Aki jót akar magának, aki két lábbal a földön áll, az bizony ilyet választ. Hogy nem érdekli? Hogy mást akar? Ja, kérem, az luxus! Bizony: az életkedv luxus!

Tizennyolc évesen, nagy sportember lévén, kick-box VB-re készültem: nem másfél évem, másfél napom se volt a katonaság nevű bohóckodásra, amikor kiváló érzékkel behívtak. Akkoriban (stádiumtól függően) heti hat-tizenkét edzésem volt, a honvédő szolgálat második napján már éreztem, hogy gyengébb és merevebb lettem. Tény, ez a tapasztalat benyomta bennem a piros pánik gombot. Éhségsztrájkba kezdtem, jobb ötletem nem volt. Katonai kórház, pszichiátriai osztály, ideiglenes leszerelés. Tanácsra heti egy alkalommal eljártam pszichológushoz, hogy ne hívjanak be többé. A hihetetlenül vézna nő másfél éven át próbált lebeszélni minden célomról.

Elmúltam negyven, lassan felnőtt leszek, de még senkivel nem találkoztam (hivatalos területen), akit érdekelt volna, hogy mi a célom, mi az álmom, mi tart életben, miért élek. Persze, olyannal sem találkoztam még, aki hangsúlyozta volna ezek, illetve az ezekből adódó életkedv fontosságát.

Van egy mondás: „Aki kifogásolja a tanulás költségeit, nem számol a tudatlanság árával”.

Most jutott eszembe egy másik: „Aki fél a kudarc fájdalmától, az nem számol az élethosszig tartó bánattal”.

Ti mit gondoltok a pályaválasztásról? Hogyan kellene csinálni? Hogyan lehetne valóban felkészíteni a gyerekeket, fiatalokat arra, hogy megfelelő döntéseket hozzanak? Egyáltalán: hogyan lehet jó döntést hozni egy ilyen kérdésben? Mi a fontosabb: követni a saját belső meggyőződést és tenni az álmokért – vagy a mindennapok földjén állni és olyat választani, amiért pénzt adnak? Érmes pénzért dolgozni? Csak pénzért?

Share

Commentek