Könnycsepp - a tudatlanság jele.

Régóta tervezem ezt a cikket, de mindig volt valami, ami megelőzte. Olyan hosszú időn át halogattam, hogy végül személyes érintettségem lett benne. Családom legidősebb tagja néhány nappal ezelőtt reggel arra ébredt, hogy testének egyik oldala lebénult, azóta a kóma és a fél-öntudatlanság között váltakozik az állapota. Az orvos, a nővér, a szakember, mind a vállát vonogatja, és azt mondja: reménykedjünk. Mindezt azért írtam le, mert utalni akartam vele a tapasztalat frissességére, számotokra és a cikk mondanivalója szempontjából nincs jelentősége.

Már nem tudom pontosan megmondani, hogy mi történt tizenegy éves koromban, ami megelőzte és kiváltotta azt a gondolatot, hogy a testtel valami nincs rendben. Talán az volt a mögöttes ok, hogy körülöttem rengeteg ember betegeskedett, nekem meg ízületi fájdalmaim voltak, amivel orvoshoz jártunk.

Tizenegy évesen kitaláltam, hogy egyszer majd csinálni fogok egy berendezést, ami képes arra, hogy kommunikáljon a sejtekkel. Beírom például, hogy „kérek egy vesét”, a gép lefordítja a sejtek nyelvére, kémiai, biológiai, elektromos jelekké alakítja, és a sejtek végrehajtják. „Kérek új érhálózatot” – gépelem a berendezéshez csatlakoztatott billentyűzeten, a sejtek pedig új érhálózatot csinálnak a testben.

Azóta sok minden történt. Rengeteg anatómiai, genetikai, biológiai könyvet olvastam el, orvosi tankönyveket, törvényszéki orvostanról írt könyveket. Sokféle, úgynevezett alternatív orvoslásról írt anyagot tanulmányoztam, az akupunktúráról, akupresszúráról, moxáról, gyógynövényekről, holisztikus gyógyászatról, makrobiotikus gyógyításról, ezerféle megközelítésről. Ezek közül néhányat komolyabban tanultam, kipróbáltam, magamon és másokon.

Az oka annak, hogy egyiknél sem ragadtam le, talán az volt, hogy soha életemben nem betegeskedtem, és bár hatévesen kórházban töltöttem néhány napot, nem betegség, hanem ételmérgezés miatt.

Tízévesen megvertek az utcán. Annyira megrémültem a világ hihetetlen veszélyességétől, hogy elrohantam küzdősportokat és harcművészetet tanulni. Itt találkoztam a zen buddhizmussal, ami eleinte a legkevésbé sem érdekelt, de idővel ez vált a legfontosabbá, és a testedzés jelentősége összezsugorodott.

A zen után, illetve azzal párhuzamosan sokféle filozófiai, okkultista és vallási tanítással ismerkedtem meg, valamilyen szintű gyakorlatra mindegyikben szert tettem.

Sokféle elképzeléssel találkoztam, ami a testet illeti. Különös módon, kezdve a legmaterialistább orvosi, kémiai megközelítéstől, át a buddhizmuson és az okkultizmuson, a legkülönfélébb vallásokig, mindegyik egészen pontosan ugyanúgy állt hozzá a testhez. Ezt a hozzáállást úgy nevezik: apátia.

Amikor valakinek van egy nagy és fontos célja, beleveti magát az élet sűrűjébe, hogy elérje azt. Előbb-utóbb olyan célért száll harcba, olyan álmot kezd megvalósítani, amit nem tud, és így kudarcot szenved. Egyszer. Kétszer. Százszor. Egyénfüggő, hogy hány kudarcból áll fel, de valahol elkezd megcsappanni a lelkesedése. És ha a kudarc nem fordul sikerbe, előbb-utóbb teljesen elveszik a lelkesedés. Végül eljut oda, hogy feladja a célt. Belátja, hogy nem tudja elérni.

Ez az a pont, amit apátiának neveznek. Nem tudom megcsinálni. Ennek legszélsőségesebb megjelenési formája pedig ez a gondolat: nem lehet megcsinálni. Tehát nem csupán ő nem tudja, hanem senki sem, mert nem lehetséges. Lehetetlen.

Az apátia egyfajta világlátás. A lehetetlen világképe. Egész ideológiák szövődtek köré. Amikor azt mondják valamelyik vallásban vagy okkult irányzatban, hogy a test nem fontos, a test semmi, a test értéktelen, az része az apátia ideológiájának, semmivel sem több, mint apátia.

Az apátia beállta után nincs több próbálkozás. Törvényi erőre emelkedett gondolat és érzelem van. „Nem lehet. Egyszerűen nem lehet.” De, ez nem valóság. Ez csak apátia. Semmi több.

Amihez értek, azt meg tudom csinálni. Most. Este, holnap, akármikor. Nincs szükségem hozzá reményre, bizalomra, hitre, felsőbb hatalmakra, és olyan kijelentésekre sem, hogy nem fontos, nincs értelme, értéktelen. Azért, mert értek hozzá. Így az apátiának esélye sincs.

A család, a barátok, párás szemekkel veszik körül a haldoklót. Elkísérik végső útján. Sírnak és szipognak. Nagyokat sóhajtanak. Igen, így van, a legjobbak mennek el először… Altató, méreg, eutanázia, kegyes halál, hospice. Együttérzés, szívfájdalom, könnyek. Ez mind ugyanaz, ugyanannak a megjelenési formái: apátia. Ezek jelentősége is pontosan ugyanakkora: nulla.

Lehet nagyképűen belecsimpaszkodni egy eszmébe, mely azt mondja, hogy a test nem számít, nincs jelentősége, de ha mindezt olyan valaki teszi, aki konkrétan semmit nem tud a testről, és semmit nem tud tenni a testért, az nevetséges és szánalmas. Ez ugyancsak az apátia egyik megjelenési formája.

Beszéltem olyan emberekkel, akik bőszen hisznek a reinkarnációban, és magasról lenézik a testet. Néhányan emlékeznek is pár életükre. Céljaik vannak, azt vallják, minden nap fontos. Ezt az ellentmondást észre sem veszik. Ha meghalnak, és teljes emlékezettel jönnek vissza, akkor is 15-20 évig tart, mire felveszik az elejtett fonalat, és visszatérnek a játszmába. Ha nem emlékeznek, akkor nem térnek vissza. Tehát minden egyes nap fontos, de 15-20 év kihagyás se számít… Ez is csupán az apátia egyik megjelenési formája.

A test apátiáját különféle színjátékok veszik körül. Hatalmas épületek, bűzlő kórházak, kongó egyetemek, latin szavak… Templomok, kongó épületek, füstölők, tüzek, emlékek… A sok külsőség azt mutatja, hogy itt van valami, de a valóság az, hogy nincs.

A test egész egyszerűen egy olyan terület, ami nincs kikutatva.

A kutatás alapját gondolkodási elvek képezik. Ezek a testtel kapcsolatos kutatásban tévesek. Ezt bizonyítja, hogy eredmény nincs, csak apátia.

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy nincsenek a testről feltárt igazságok, vagy eljárások, mert lehet, hogy vannak ilyenek. Csak nem tudom, hogy hol. Nem úgy tűnik, hogy az úgynevezett orvostudomány, az okkult irányzatok és a vallások tudnak ilyenről.

Együttérzés senkinek nem kell. Megszakadó szív senkinek nem kell. Sírás senkinek nem kell. Méltósággal meghalni… pff, nevetséges!

Ezek mind az apátia vallásai. Az apátia ideológiái. Ezek alatt egyöntetűen a testről való tudatlanság rejlik, semmi több.

Segítség, megoldás – mindenkinek kell, mindenkit érdekel. Az összes többi, ami ezen kívül esik (elnézést a nyersességért): lósz@r.

Ma, 2012 vége felé a test még mindig egy fehér folt, ismeretlen terület. Félre kellene tenni a negédességet, a pátoszt, a giccset, az üres, szimbolikus semmit, a menekülést és az érzelmeket. A hivatalos kutatások úgy siklottak félre, aminél talán jobban nem is lehet. Kezdjük az elején. Még az alapok sincsenek meg.

Mivel tisztes szakmámra nézve fantaszta és konspirátor vagyok, egy aprócska gondolat a cikk legvégére. A tudatlanság kudarcokat eredményez, a kudarcok apátiát, az apátia tehetetlenséget, és menekülést különféle eszmékbe. Kérdés: vajon van-e a Halálnál hatékonyabb ügynöke a vallási tanításoknak? Vajon mekkora érdeklődés övezné a vallásokat, ha a test nem egy örökre megtörhetetlen rejtélyként lenne elkönyvelve, hanem teljesen ki lenne kutatva? Vajon kit érdekelnének a mesék a halál utáni létezésről, ha a test teljesen ki lenne kutatva?

Nos, kíváncsi vagyok a véleményetekre. Értitek, hogy a tudatlanság apátiát eredményez? Szerintetek hol és miért tévedt el a kutatás a testtel kapcsolatban? Szerintetek merrefelé kell keresni a valódi válaszokat?

Share

Commentek