Cikkek

Minden cikknek egyetlen konkrét témája lesz, azt járja körbe, a témák között nem fog csapongani. Ez az első cikk bevezető, amolyan felütés-féle. Igazán senki nem mondhatja majd azt, hogy ő feleslegesen szólna hozzá, mert már mások is elmondták, amit ő mondana. Ez ugyanis képtelenség.

A kezdet

Már nem emlékszem, hogy mi motivált rá, de arra igen, hogy 11 éves koromban megalapítottam egy új tudományágat, melyet tioncellsnek neveztem el. Kicsi, szürke, repedezett borítójú magyar-angol szótárból néztem ki a szavakat, úgy alkottam meg a nevet: cooperation with cells – együttműködés sejtekkel.

A célom egy szerkezet felépítése volt, amely az emberi szavakat képes biokémiai jelekké alakítani, ezáltal kommunikációt létrehozni az ember és a sejt között. A tudományág az orvostudomány, a biológia, a sejttan, a genetika, a kémia, és a mérnöki tudományok keresztezéséből született volna.

A gyógyítás, illetve kezelés úgy nézett volna ki, hogy leülök a gép elé, beírom a billentyűzet segítségével: „Kilyukadt a felső bal első nagyőrlő fog, kérek teljes javítást”, „Tumor a méhnyakon, kérek elbontást”, „Leszakadt a jobb láb a térd alatt, kérek teljes helyreállítást”, és így tovább. Beírom, hogy mit akarok, a gép lefordítja a sejtek számára érthető nyelvre (biokémiai jelekre), a sejtek pedig elvégzik a munkát.

Tizenegy évesen jegyzeteket készítettem az elképzeléseimről, különféle szempontok alapján osztályoztam a sejteket. Szakkönyveket tanulmányoztam, több évfolyamnyi American Science-t olvastam át, hatalmas, sejtekről készült képeket nyomtattam. Pár éven át foglalkoztam ezzel, majd bizonyos hormonális okok miatt elfelejtettem (nők, persze…).

A folytatás

2011 őszén nekiálltam A félelem íze megírásának. Egy új történet, új világ megalkotásakor számomra nagyon fontos lépés a szereposztás kidolgozása. Abból indulok ki ilyenkor, hogy minden az én hatalmamtól függ, minden szerepet az játszik majd a regényből készülő filmben, akit én választok. Hetekig eltart a folyamat, addig válogatom a lehetséges testeket a személyiségeimhez, amíg létre nem jön a teljes összeolvadás. Onnantól fogva, amikor például Dave-re gondolok, látom azt a színészt, akit az ő szerepére választottam; ahogyan elképzelem, hogy Dave csinál ezt vagy azt, annak az embernek a testét látom mozogni, gesztikulálni, állni a félhomályban, ülni az asztalnál.

Miután elkészültem a szereposztásommal, és nagyon elégedett voltam vele, az a kósza gondolatom támadt, hogy keresnem kellene pár képet ezekről a nőkről és férfiakról, hátha már nem úgy néznek ki, mint ahogyan az emlékezetemben élnek.

Úgyhogy elkezdtem képeket keresni választott színésznőimről és színészeimről, 2011-ből, hogy lássam, hogyan néztek ki egy fotózáson, megjelenésen, partin, akármin.

Néhány esetben egyenesen sokkolt az öregedésük.

Láttam hajdanán lenyűgözően karakteres arcokat szétfolyni, eldeformálódni az évek terhe alatt. Láttam hajdan fantasztikus testeket, alkatot, felépítést tönkremenni, mert elmúltak az évek.

Néztem megrázva ezeket a képeket, és azt mondtam: ennek semmi értelme.

Öregség

Szoktam mondogatni, hogy öreg vagyok. Azt értem alatta, hogy amit kitaláltam ennyi idős koromra, azt még nem értem el, nem járok még ott, ahol álmaim szerint járnom kellene már. Álmodni persze könnyebb, mint valósággá tenni egy álmot.

Valójában nem vagyok öreg, nem érzem magam annak, nem látom a testemet annak. Negyvenhárom felé járok, de úgy igazán nem vettem még észre, hogy elmúltam húsz.

De látom az öregséget másokon. Látom, ahogyan megalázza és összetöri őket. Látom a hajdani nagy sportolót elfogyni. Látom az egykor csodaszép nőt rondává aszalódni. Látom a tettvágytól csillogó szemű fickót vén trottyá válni.

Láttam egy férfit, lehetett vagy 80, és láttam, hogyan fordult a szexi 20 év körüli lány után… csodálattal, vággyal, az évek számáról tudomást sem véve, esélytelenül…

Jó esetben a lélek nem öregszik meg, nem roppan össze a veszteségek és fájdalmak alatt, nem fakul meg számára a világ. Még mindig vágyja a tudást, tenni akar, cselekedni, elérni, megvalósítani, megváltani, megérteni, tudni, használni. És nem érti, miért akadályozza mindebben egy folyamat, amit ismeretei szerint nem érdemelt ki.

Az öregség elvesz, és nem ad semmit. Csak árt, csak bánt, csak megaláz.

Időhiány

Szépen megöregedni azt jelenti, hogy valaki együtt öregszik a testével, elfogadja, beletörődik, lelkileg ugyanúgy megnyomorodik, mint a teste. Nem lázadozik, mert eleve abból indul ki, hogy nem tehet semmit.

Emberként örökös időhiánnyal küszködünk. Soha nincs elég idő semmire. Ez az öregedés, a halandóság átka. Folyton lekésünk valamiről. Ha döntünk, jó eséllyel rosszul, hiszen csak úgy lehet időnk valamire, ha valami másra nem lesz.

A rohanás, az időspórolás miatt tizenhét-tizennyolc évesen napi 6-8 órát edzettem, doppingoltam, aminek az eredménye nem a fiatal bajnokság lett, hanem rémisztő szívritmus-problémák, izomszakadás, fél évig tartó szenvedés.

Miért fontos fiatalon bajnoknak lenni? Hogy még fiatalon megtehessem a következő lépést. Az miért fontos? Az azutáni lépés miatt. Minden azért fontos most rögtön bármi áron, hogy legyen IDŐM használni, élvezni – élni.

Egy 29 éves ember öreg? Vén trotty? Agg? Én 29 voltam, amikor megjelent az első könyvem. Fájt, amiért ilyen soká, ennyi idős koromban, és nem sokkal korábban. Most, a negyvenharmadikat járva jelent meg az első könyvem angolul külföldön. Fáj, hogy ennyire soká, ilyen későn, ennyi idősen.

Zavar, fáj, hiányzik minden elvesztegetett nap. A tévutakra fordított minden nap, minden óra, minden perc, minden másodperc! Soha nem jönnek vissza! Az alatt az idő alatt is tehettem volna valamit, vagy élhettem volna, boldog lehettem volna.

Folytonos őrjítő időhiány, mert már régen nem ezt kellene tennem, hanem azt, már régen be kellett volna fejeznem, már régen ott kellene lennem, már régen, már régen, már régen…

Ha minden úgy alakul, ahogyan gyerekként megálmodtam? Ha húsz évesen profi világbajnok leszek, huszonkét évesen híres színész leszek, huszonöt évesen híres író leszek… Akkor talán nem szenvednék az időhiánytól? Vagy nem ennyire?

De, ugyanúgy.

És az egész oka egy furcsa jelenség, amit úgy hívnak: öregedés.

Hogyan másképp?

Ha nincs öregedés, nincs időhiány, nincs veszteség, nincs őrült rohanás, kapkodás, bénító döntéskényszer, nincs elherdált idő.

Húsz évesen nem lettem profi világbajnok. Na és? Tök mindegy. Majd leszek most.

Nem lettem színész? Majd leszek. Híres író? Majd leszek.

Szívesen eltöltenék húsz évet hegymászással, mert érdekel. Semmi akadálya. Tíz év merülgetés a világ tengereiben? Oké! Csillagászat, negyven év? Csak rajta! Egyiptológia, amíg meg nem fejtek minden titkot? Ahogy akarod! Szex harminc év, hogy én legyek a legjobb? Naná!

Ha nincs öregedés, nincs késés, soha nem késnénk le semmiről, soha nem öregednénk ki semmiből.

De most van öregedés. Megaláz, összetör, bánt mindenkit. Még nem éreztem, de fogom. Látok embereket, akik őrülten küzdenek, hogy nyerjenek még pár jó évet, mielőtt végképp szétrohad a testük. Látok szép nőket, akik megalázzák magukat egy kis látszatért. Látok tettre kész, nagyszerű embereket, akik szenvednek attól, hogy nem lesz idejük végigcsinálni.

Az öregedésnek nincs értelme, nincs haszna, nem tesz többé senkit. Csak elvesz. Nem kell.

Most ti jöttök

Ez a cikk könnyed bevezető, előszó, ráhangoló a témánkra. Semmi komoly, semmi nagy világmegváltás. Fontos szűrő. A következő cikk egy hét múlva jön.

Néhány kérdés hozzátok:

Mi számotokra az ideális életkor?

Éreztétek már, hogy öregedtek vagy öregek vagytok testileg?

Mi az öregedés értelme?

Akartok öregedni?

Ha évente 1 alkalommal be kellene vennetek 1 tablettát, ami 1 ezer forintba kerül, nem tartalmaz káros elemeket, ritka elemeket, nem esett bántódása senkinek azért, hogy azt a tablettát előállítsák, és ettől az 1 tablettától 1 évig nem öregedtek… kérnétek belőle?

Ha most rögtön visszakaphatnátok minden elpocsékolt, elvesztett, elrabolt időt, elfogadnátok?

Mit tennétek, mibe fognátok, mit tanulnátok, ha lenne még száz év fiatalságotok?

Mit tennétek, mibe fognátok, mit tanulnátok, ha lenne még ezer év fiatalságotok?

Share

Commentek