Duncan Shelley

Gondoljuk újra a világot

A Lélek, 3. rész

Ez

Ez a cikk a 2. rész pontosításáról és hátteréről szól. Csak a befejező cikkben lépünk tovább erről a témáról magasabbra.

A Játékos

A játékos tudja, hogy játszik, tudja, hogy mik a szabályok, tudja, hogy szabályokat tart be, tudja, hogy mi a tét és tudja, hogy mi a célja.

Ha ülünk a kártyaasztalnál, kezünkben öt lappal, akkor ezt tudjuk, mert tisztán és kétségbevonhatatlanul érzékeljük. Dönthetünk úgy, hogy csalunk, dönthetünk úgy, hogy kiszállunk. Kérhetünk egy italt, beszélhetünk a többi játékossal, megnézhetjük, hány óra van, lopva a ringó csípőjű pincérnőre pislanthatunk, és hormonális változások indulhatnak el a testünkben vérvörösre rúzsozott ajkai láttán.

Bármennyire is belefeledkezünk a játékba, tudjuk, hogy játszunk, mert érzékeljük.

Ha lélekként tudnánk, hogy játszunk, tudnánk, hogy az életünk, a fizikai univerzum egy játszma, érzékelnénk ezt, tudatában lennénk valamennyi szabálynak, azokat kedvünkre megszeghetnénk, kommunikálhatnánk más játékosokkal, és abbahagyhatnánk a játékot.

Azért nem tudjuk ezt megcsinálni, mert mi nem játékosok vagyunk, hanem a játék eszközei. Mi nem a játékosok vagyunk, akik lépkednek a bábokkal a táblán, hanem a bábok.

Sir Norman Lonard nem létezik, ahogyan az 1928-as év Angliája sem létezik, és azok az események sem léteznek, amelyek Normannel történnek, és az ő döntései sem léteznek. Nekem nem. Neki igen. Ő egy szabályok szerint kitalált, szabályok szerint mozgatott karakter a Call of Cthulhu nevű szerepjáték fiktív világában. Én tudom, hogy Norman micsoda, tudom, hogy én találtam ki, tudom, hogy ezek és ezek a szabályok, és tudom, hogy az én valóságomhoz képest az övé nem létezik. Norman ezek egyikét sem tudja.

Igaz, lehetnek gondolatai arról, hogy egy magasabb rendű valósághoz viszonyítva az ő valósága csupán képzelet, de ez nem jelent semmit, nem jelenti azt, hogy Norman játékossá válna.

Norman Lonard lehet a saját világának legkiválóbbja, lehet a legnagyobb ura, elérhet mindent, amit csak kigondol, de sohasem lehet játékos. Azért nem, mert végső soron ő nem létezik, illetve önmagában, önmagától nem létezik. Őt én találtam ki, és én tartom „életben” azzal, hogy gondolok rá.

Mi avatárok vagyunk ebben a játszmában, vagyis megnyilvánulások. Nem játékosok.

Kiszállni a játszmából

Mi, avatárok vagyunk. Identitások. Igaz, hogy az egész mögött, létünk mögött egy lélek áll, egy játékos, de az avatár és a játékos nem ugyanaz.

Gondolataink, ötleteink lehetnek arról, hogy mi a fene ez az egész, de a nézőpontunk ettől még marad a játszmán belül.

Mivel nem vagyunk képesek játékon kívüli nézőpontot felvenni, ezért véleményünk sem lehet a játszmáról, és érzelmeink sem lehetnek vele kapcsolatban. Amikor azt érezzük, azt gondoljuk, hogy ki akarunk szállni a játékból, azt egy avatárként tesszük, és nem játékosként. Ha játékosként akarnánk kiszállni, már nem lennénk itt.

Nem akarunk kiszállni a játszmából. Valami másból akarunk kiszállni.

Valóság

A játék valósága a játékos számára nem valóság, hanem általa fenntartott, általa szabályozott képzelet. A játékon belül a játék valósága abszolút valóság, felülírhatatlan, áthághatatlan, megtörhetetlen.

Számunkra, avatárok számára, identitások számára, a minket körülvevő valóság megtörhetetlen – de maximálisan kihasználható.

Ha emberi játékokat vizsgálunk, azt találjuk, hogy a szabályok, a lehetőségek ugyanazok a leggyengébbek és a legjobbak számára is, mégis, a lehetőségekből a gyengébbek kevesebbet használnak, mint jobbak.

Ami a valóságunkban megtalálható, az mind azért van ott, mert a szabályok lehetővé teszik. Láthatjuk, hogy meg lehet halni magzatként, és lehet milliók felett uralkodni. Látjuk, hogy lehet szenvedni és lehet boldognak lenni. Látjuk, hogy van gyengeség és van erő. Látjuk, hogy lehet repülni, el lehet jutni a világűrbe, meg lehet gyógyulni bármilyen betegségből, álmokat lehet megvalósítani, eredményeket lehet elérni. És sok mindent nem láttunk még, de attól még lehetséges, attól még a szabályok megengedik.

Beszállás egy játszmába

Ahhoz, hogy beszállhassunk egy játszmába, meg kell ismernünk a szabályokat, és el kell fogadnunk azokat. A szabályok elfogadásával jön létre a játszma, amely szabályok nélkül nem létezik.

A játék szabályai biztosítják azt, hogy a kifutása többesélyes legyen, mert ha csak egyféleképpen végződhet, akkor kiveszik belőle az izgalom.

A szabályok elfogadása önkéntes önkorlátozás, amelynek célja a játékban való részvétel. A játékban pedig elsősorban az izgalom miatt veszünk részt.

Én úgy tudom átélni Norman Lonard helyzetét, hogy úgy tekintem, ő él, és ami körülveszi, az az érvényes valóság. Ha ezt nem teszem, ha nem mondok le önként a tudatom egy részéről, nincs értelme annak, hogy játszom, mert nincs benne izgalom.

A szabályok elfogadása minden esetben önkorlátozás, aminek célja van.

A kezdet

A lélek beszállt egy játszmába, az idők kezdetén (a szó legszorosabb értelmében az idők kezdetén, mivel idő csak a játszmában van). Megismerkedett a szabályokkal, és elfogadta mindegyiket.

Kezdetben csupán egy vagy két szabály volt, vagy több, vagy sokkal több, vagy olyan sok, ami egy komolyabb 21. századi számítógépet is megizzasztana. Bármennyi volt is, rendkívüli komplexitást eredményezett.

A szabályok mindegyike önkorlátozás, olyan, mint az egylábas ugrálás, amit azért teszünk, mert ez a játék, ezen felül nincs más értelme. A szabályok kimondják, hogy mit szabad és mit nem, ami egyenlő azzal, hogy mit fogok megtenni és mit nem fogok megtenni.

A lélek nem azért lett Játékos, mert rákényszerült, nem azért játszott, mert kényszerűség volt, és ma sem kényszerből játszik.

Norman Lonard nehézségei nem az én nehézségeim, Norman veszteségei nem az én veszteségeim, Norman sérülése nem az én sérülésem.

Duncan kudarca, Duncan halála semmit sem jelent a Játékos számára, aki mögötte áll. Ő csak játszik, betartva a szabályokat. A Játékost nem érte sérülés, veszteség, kudarc, csupán a játékon belül vannak jobb és rosszabb eredményei.

Az út

A játékszabályok emberi ésszel felfoghatatlan komplexitást eredményeztek. Ezekből a szabályokból született a tér, az idő, az anyag, az energia, csillagok, bolygók, ködök, részecskék, atomok, molekulák, sejtek, gének, testek, fajok, birodalmak, szervezetek; a Föld, Magyarország, Budapest, ez  kerület, ez az utca, ez a ház, ez az asztal, ez a karszék, ez a számítógép, ez a monitor, ez a billentyűzet, a Duncan avatár, a blog, és így tovább. Ez a cikk is. Ti is.

Mindez a játszmán belül zajlik, a szabályok szerint.

Az én életem célja, ennek a cikknek a célja, a bosszúságom, amiért ma elmarad a Trónok harca, mind-mind a játszma része, a szabályok szerint.

A mai nap a játszmában

A játszmánk nem romlott el. Ma, ebben pillanatban, mi, mint Játékosok, még mindig ugyanazok vagyunk, akik a játék kezdetén, a fizikai univerzum előtt.

A szabályok ugyanazok, mint az elején.

A lehetőségek ugyanazok, mint az elején.

Minden korlátunk önkorlátozás, a szabályok betartása.

Mi, mint Játékosok, nem változtunk semmit, és NEM AKARUNK kiszállni.

Ha akarnánk, nem lennénk itt.

Ha mi, mint Játékosok ki akarnánk szállni, az avatárunk nem létezne már.

Nem akarunk kiszállni, nem akarunk szünetet kérni, nem akarunk semmi mást, mint itt lenni és folytatni.

Azok az elképzelések, melyekkel rendelkezünk ebben a pillanatban, nem a mi elképzeléseink, mint Játékosoké, hanem a mi elképzeléseink, mint avatáré.

Azok az érzelmek, melyeket átélünk ebben a pillanatban, nem a mi érzelmeink, mint Játékosoké, hanem a mi érzelmeink, mint avatároké.

Amikor Call of Cthulhu-t játszom, nem Duncan vagyok, hanem egy identitás, melyet Norman Lonardnak hívnak. Én tudok Normanről. Norman nem tud rólam. Én létezem, ő nem létezik.

Én, mint Duncan, egy identitás vagyok, sajátosságok halmaza és rendszere. Én, mint Játékos, tudok Duncanről, én, mint Duncan (avatár) nem tudok a Játékosról. Én, mint Játékos, létezem, Duncan nem létezik. Én, mint Duncan létezem, és a Játékos nem létezik.

Kutatási háttér

A cél a következő volt: feltárni az emberi elme valamennyi képességét, feltárni ezen képességek lehetséges maximumát, és kidolgozni egy utat, amelyen járva minden ember kifejlesztheti elméje összes képességét, és azokat eljuttathatja a maximális szintre.

A cél a 20-as évek első felében fogalmazódott meg (vagy fogalmazódott újra). A kutatás is ekkor vette kezdetét, eleinte a gondolkodás korabeli és még régebbi iskoláinak tanulmányozásával és elmélkedéssel.

A hipnózis, a mesmerizmus, a nyugati és keleti szuggesztiós tanok segítségével végzett kutatások tárták fel az első túltöltött emlékeket. Ezek segítségével sikerült megérteni az elme néhány mechanizmusát, legfőképpen az automatizmusokat, gátlásokat, érzelmi hatásokat, és a stresszt.

1947-ben „jött létre” az első olyan ember, akinek jelenlegi életében nem volt túltöltött emléke. Intelligenciája az egekben szárnyalt, életkedve, mentális stabilitása, ésszerűsége magasan felülmúlva az átlagemberét. Ugyan sem jámbor, sem szent nem lett, mégis kiveszett belőle a rosszindulat.

1950-re tizenhat ember érte el ezt az állapotot, 1951 végére még néhány. ’51 végére ezreken alkalmazták a módszereket, melyek a hipnózis különféle iskoláiból fejlődtek ki, nem tartalmazva szuggesztiót.

Azzal, hogy a módszerek terjedtek bizonyos közösségekben, egyre több beszámoló érkezett előző életekről, különös, hihetetlen történetekről, melyek túltöltött emlékek megcsapolásával kerültek felszínre. Földönkívüliek, vámpírok, alakváltók, kísértetek, életek a Föld előtt, a mostaninál sokkal fejlettebb civilizációkban.

Az előző életek és a misztikus tapasztalatok megjelenése kisebb szakadáshoz vezetett, mert voltak, akik szerint az ilyesmi nem létezhet, és akik ezekre emlékeznek, szándékosan vagy öntudatlanul hazudnak.

A tesztelés folyamán sokféle emberel folyt a munka, kezdve néhány New York-i pénzembertől néhány kőkorszaki szinten lévő törzs primitív, beszélni alig képes tagjáig. A Föld előtti civilizációk emléke ott volt mindegyikükben.

1952 októberében valaki, aki már elég messze járt a túltöltött emlékek megcsapolásában (vagyis az úgynevezett tudatalatti felszínre hozásában), elhagyta a testét, teljes érzékeléssel. Az ellenőrzések, a falakon keresztül való tiszta érzékelés, a puszta testelhagyástól bekövetkező rendkívüli és azonnali változások a személyiségben ebbe az irányba fordították a kutatást. Rövidesen egyértelművé vált, hogy az ember lényege, az öntudat hordozója nem a test, és nem fizikai jellegű.

Új cél született: feltárni a lélek valamennyi képességét, feltárni ezen képességek maximális szintjét, és kidolgozni egy utat, melyen járva minden lélek elvezethető a legmagasabb szintre.

A kutatás ezen cél mentén azóta is szakadatlanul zajlik.

Dokumentáció

A kutatás a fizika és a mérnöki tudományok legmagasabb kutatási standardjainak továbbfejlesztése szerint folyt és folyik. A fejlesztésre azért volt szükség, mert amikor az elme tanulmányozza az elmét, a lélek a lelket, a szubjektum és az objektum összecsúszhat, amely tévútra vezet. Ezt kellett megakadályozni a fejlesztett kutatási módszerekkel és procedúrával.

A rendkívül precíz kutatási dokumentumok egészen a kezdetektől hozzáférhetőek voltak. Az eltelt évtizedekben többször is felajánlották azt egyetemeknek, tudományos akadémiáknak. Magától értetődően senkit nem érdekelt, senki hivatalos oldalról nem kezdte tanulmányozni az anyagot.

A kutatás, a kísérletek minden részletének leírása, ábrák, fényképek, eredmények, következtetések, elméletek, megfigyelések, törvények és axiómák jelen stádiumban mintegy 318.000 oldalt tesznek ki. Ez az anyag szabadon kutatható bárki számára, csupán engedélyt kell hozzá kérni.

Folyamatban van ennek a dokumentációnak az időrendi sorrendben való bekötése, és kiadása (megrendelés esetén kinyomtatása). Eddig tizenöt kötetnyi anyag került feldolgozásra, egyenként több ezer oldalas, igen nagy méretű, súlyos, keményfedelű könyvszörnyek formájában. A teljes anyag legalább száz kötetet tesz majd ki.

Nem láttam a teljes dokumentációt, csupán körülbelül 10 ezer oldalnyit, bekötve, időrendben. Annyit tudok elmondani róla, hogy nagyon precíz, és nagyon nehéz szöveg, ami komoly előképzettséget igényel.

Elvileg a 318 ezer oldalnyi dokumentáció minden állításáról empirikusan meg lehet győződni, ide értve a Föld előtti fejlett civilizációkat, ahonnan hoztak minket, a mesterségesen túltöltött emlékeket, melyekkel blokkoltak és programoztak minket, óriási horderejű galaktikus eseményeket, sőt magát a játszmát is.

Az én tapasztalataim kevés dolgot igazolnak vissza a gyakorlatban. Nem jutottam még messzire.

A két lélek

A magam részéről a Játékost, a lelket, amikor abban az állapotban, abban a nézőpontban van, hogy tudja, hogy játszik, én nem léleknek, hanem inkább abszolútumnak nevezném.

A lélek, amit megtapasztalhatunk, amit én is megtapasztaltam, egy avatár, amely ugyanúgy játszik, mint az a biológiai organizmus, amely írja ezt a cikket. Ha nem vagyunk többé a testünkbe ragasztva, attól még a játék nem változik meg, csak mi lettünk jobb játékosok.

Most ti jöttök

A következő cikk kábé 1 hét múlva jön, az lesz a befejező rész, és abban messzebbre utazunk, mint ebben a mostaniban.

Ezúttal lesznek kérdések, de csak azért, hogy az alapokkal tisztában legyünk. A válaszokon túl szeretném, ha kifejtenétek a véleményeteket, szabadon. Ha vannak kérdéseitek, elméleteitek, tapasztalataitok, jöhetnek.

A kérdések:

Értitek a Játékos és az ő avatárja viszonyrendszert?

Értitek, hogy mi is pontosan az avatár?

Értitek, hogy avatárként miért nem tudtok állást foglalni a játszmával kapcsolatban?

El tudjátok képzelni azt a valóságot, amelyben abszolútumok játszanak egy komplex játékot, amely eredményezett mindent ebben az univerzumban, a ti életeteket is, ezt a blogot is, a tegnapi vacsorát is? (Itt most csak arról van szó, hogy értitek-e, átlátjátok-e ezt a koncepciót, nem pedig arról, hogy az mennyire hihető nektek.)

Share

Commentek

Previous

A Lélek, 2. rész

Next

A város igazi arca

257 Comments

  1. Petra írta:

    Az egyetlen oka, amiért szeretnél 2-3 oldalas kivonatot az anyagból, az hogy megállapíthasd, hogy összhangban van-e az eddigi elképzeléseiddel. Mert te is (ahogy tulajdonképpen mindenki más is) meg vagy róla győződve, hogy neked már van tudásod, nem is kevés, amit hosszú évek alatt, sok megpróbáltatás árán szereztél, nem fogod csak úgy félretenni.

    Az egyetlen oka, amiért szeretnék 2-3 oldalas kivonatot kapni az, hogy megállapíthassam felhasználható-e a kutatás eredménye a mindennapjaim során. Előre visz vagy sem. Ha igen kell, ha nem, akkor nincs rá szükségem.

    Ami a tudásomat illeti csupán két dologról vagyok meggyőződve: az egyik, hogy minden tudás ott van bennem születésem óta, mint ahogyan mindenki másban is. A másik, hogy bármiféle egyéb úton megszerzett tudás pusztán ideiglenes tudás. Egy ideig használható, aztán túl kell lépni rajta.

  2. gabchee

    @ Bendegoose:

    A lény (nevezhetjük léleknek), az elme és a test eredetileg nem matematika, nem jól hangzó érthetetlen kifejezések (önkényességek) tömege, hanem egy életenergia.
    Az energia terjed mindenfelé hullámmozgással és olykor ütközget. Ha két energia úgy ütközik, hogy ott a terjedés megáll – akkor állóhullám jön létre, más néven: anyag.
    Tőlem lehet matematikailag fizikailag magyarázni azt ami nem fizikai, csak hát épp itt a bibi.
    Az agy kutatása nem jutott el arra a pontra, hogy hol vannak a gondolatok, mivel nem ott vannak, különben gyanítom már megtalálták volna benne.
    A sokat emlegetett 318 000 oldal, kutatás, az összes létező nem működő eljárások dokumentálása, ami végül elvezetett az emberi elme tökéletes anatómiájához, működéséhez, annak megértéséhez, hogy egy hibázni képtelen rendszer mégis miért tesz néha őrültségeket és ezt hogy lehet feloldani – na ennek van értelme, ez használható. Bonyolult kifejezésekkel – amit a nagyközönség nem ért-így hát használni sem tud – mire megyünk? Arra, ahol most tart az emberiség – a materializmusba, az önpusztításba, sorolhatnám. Persze dr. dr. prof. adj. meg tudja magyarázni – csak félek, ő sem érti.
    De:
    ez csak szerintem, az meg szerinted. Nincs ezzel baj.
    Amiről én írok, az működik, emberek ezrei kerülnek jobb és jobb állapotba nap mint nap, mindenki azon a területen, ahol a saját elméje beleszaladt egy őrült realitásba egy öntudatlan állapotban.
    A matematika mi más mint megegyezés? Mi van akkor ha mi valamikor mint nagyobb képességű létformák létrehoztunk valamit és az a valami csak azért igaz, mert megegyeztünk benne, hogy igaz?
    Mi van akkor, ha elkezdtek leromlani a képességeink, de továbbra is újra és újra megegyezünk dolgokban, csak ezek a megegyezések elkezdenek eltávolodni a valóságtól?
    Mi van akkor, ha ez mára odáig fajult, hogy megegyeztünk abban, hogy csak hús-vér testek vagyunk, eszünk-alszunk-dolgozunk-sokasodunk és néhány évtized után ( ja korábban megegyeztünk arról is hogy a tér fennmaradását nevezzük időnek ) meghalunk és ennyi? És előző életek? Ugyan már…

  3. Arkos

    Én megmondom őszintén, leszarom a 318ezer oldalt. És nem úgy értem, hogy nem érdekel, hogy ennyi, akkor is elolvasom… Nem. Egész egyszerűen nem érdekem elolvasni 318ezer oldalt. Ugyanis nincs rá semmi szükségem. Ha igaz, amit Duncan írt (márpedig ezen a fórumon ez a módi), akkor valóban nem is kell mind elolvasni. Remélem persze felszámozták a könyvszörnyeket, van tartalomjegyzék, témafelosztás, meg ilyenek. Én fognám, felcsapnám (ill. dupla klikk, megnyitás) és kikeresném belőlük szépen a nekem érdekes részt. Ha már ennyi bizalmat fektetek a dologba, mondjuk, hogy el is hiszem, akkor ki a fráncot érdekel a kutatások, mérések, megfigyelések, kínok, élvezetek, estébé pontos folyamata?! Ha tényleg szakszerű, munkájához értő emberek csinálták ezt, akkor lennie kell “kísérlet eredménye” “kísérleti alany beszámolója” “konklúzió” és hasonló részeknek.
    Aki feltalálta a spanyol viaszt, és tovább akarta adni a tudást, az se azt ecsetelte, miképp jött rá a receptre… hanem megadta a receptet.
    Legalábbis szerintem ez a logikus. Remélem tudós barátaink szerint is.. 😀

  4. Fent a 4. cikk. A jelszó maradt a régi. Ha ezt látod, a 4. cikk is olvasható a számodra.

    Nem állítom, hogy a 4. cikk nagyon könnyen értelmezhető. Majd csiszolunk rajta. :)

    Rengeteg kérdés lóg a levegőben itt a 3. részben, ezt se zárjuk még be.

  5. never

    @ Bendegoose:
    hat igen vagy te dontod el hogy legyen, vagy mas donti el hogy legyen neked…

  6. Arkos

    @ Bendegoose:

    Meglehet, hogy MOST az agyunk tárol dolgokat, mint “adathordozó”, de én arra gondoltam, hogy pl. ha lehet az előző életekre emlékezni, azokat nyilván nem a mostani agyunkból kell előhúzzuk, hisz abból azóta már virágföld lett. 😀
    Szóval valami másban kéne keresni a kapcsolatot az elveszett emlékekkel. Pláne, ha a régi, RÉGI emlékek érzelmi túltöltöttség miatt “tűntek” el, az se játszódhat az agyban, mert mint anti-materialisták tudjuk, hogy az érzelmek nem kémiai reakciók. 😀
    Legalábbis én így gondolom. :)

  7. Palantír

    @ Palantír:
    És másodszor teszek rossz helyre hozzászólást 😀 Francba… tereljük a szót… őőő… tulajdonképpen egy szerep egy filmben szépen demonstrálja a játékos és az avatár viszonyát. Hiszen a Lannister testvéreknek akiket ezek az emberek eljátszanak, fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy Föld bolygó, vagy internet, vagy hogy USA, vagy 2013 és Budapest, de a lényegük, aki ott van és eljátssza ezt a szerepet mégis ugyanaz mint azoknak a színészeknek akik a saját életüket élik mikor éppen nem az ő karakterüket elevenítik meg. Akik itt élnek velünk ezen a bolygón. Egyre inkább kezd reálissá válni számomra az univerzum mint játék mint játszótér, ahol a saját szórakoztatásunkra alakítunk szerepeket, felveszünk tulajdonságokat és személyiségeket, hogy érdekesebb legyen a darab, és csinálunk szembenállást és drámát, és tragédiát. Fura egy játék, de tulajdonképpen ahogy megy az idő, rá kell jönnöm, hogy én ezt élvezem. Szeretek itt lenni, szeretem olvasni ezt a fórumot és a hozzászólásokat, szeretem inni a kakaót és tenni Palantír álmaiért, szeretem látni beteljesülni őket, klassz részese lenni most ennek a világnak, épp mielőtt feltörnek a bilincsek, és kiszabadulnak a foglyok innen :)

Minden vélemény számít!

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén